Im Auftrag von Tornádó Hír!
Gesendet: hétfő. 2008. január21. 17:29
An: Kutasi József
Betreff: Hol hibáztuk el?
Hol hibáztuk el?
Köszönetemet fejezem ki kritikámat kritizáló Jeszenszky Gézának, hogy a közismert politikusok közül elsőnek ő ismerte el nyilvánosan Felhívásunk (Gondolat-Kör) követelményét, mint a politikában követendő erkölcsi alapelvet. Sem a Fidesz, sem az MDF, de más párt sem foglalt eddig állást, pedig éppen ennek érdekében hánytorgattam fel a múltat, mely ha szétválaszt, jobb lenne elfelejteni, és inkább csak jövőnkkel törődni, mert ez utóbbi volt a FELHÍVÁS kizárólagos célja.
„ Akit az a nagy megtiszteltetés ér, hogy megválasztották,
s így jutott hatalomhoz, ranghoz, esetleg jóléthez is,
az mondjon le a kinevezés privilégiumáról .
Illetőségi körében bízza a vezetők kijelölését azokra,
akik számára vezetőt, vezetőséget eddig ő nevezett ki.
Engedélyezze számukra is a választás lehetőségét !
Mert ezt kívánja meg a tisztesség ! "
Jeszenszky Géza azt írja, hogy ez megtörtént 1990-ben. Sajnos nem! 1988 és 89-ben kisebb intézmények, vállalatok, tervező intézetek, iskolák, kórházak saját elhatározásukból megválasztották vezetőségüket, amit a Párt, félvén a közelgő felelősségre vonástól, kelletlenül eltűrt. Nos, ezt kellett volna a már szabadon választott kormánynak hivatalosan jóváhagynia, s bíztatni a jelentősebb intézményeket is, de azokat is a választás megismétlésére felhatalmazni, ahol a választásokat a Párttól érkező fenyegetés befolyásolta.
Tudomásom szerint senki sem akart „forradalmat csinálni", hiszen békés úton győzött 1956 forradalma: szabad választásokat tartottunk, független szabad ország lettünk, s a szovjet csapatok kivonulása csupán idő kérdése volt. Legalább is így látta ezt a világ. Azt, hogy Magyarországon féltek az emberek, azt én is tapasztaltam. De ez érthető. A 34 évig tartó Kádár-rezsim alatt mindenki félt. A tömeges kivégzésekkel és a nyugat tehetetlenségével megfélemlített magyar nem merte még forradalmát sem forradalomnak nevezni, amikor március 15-ét ünneplő fiatalokat vertek a rendőrök, amikor a Törvényszéki Orvostani Intézet orvosa azt suttogta fülembe: egy agyonvert emberről azt kellett igazolni, hogy tüdőgyulladásban halt meg. 1971-ben „elkövetett" disszidálásom után hónapokon keresztül én is féltem. Addig megalapozottan, de utána? „Jogállamba kerültél, miért félsz?" -korholtam magam.
Sokáig tartott, míg otthon beszélni mertek az emberek. De hát nem azért választottak maguknak végrehajtó hatalmat, hogy az véget vessen a félelemnek? Nagy többséggel választották meg. Azért, hogy cselekedjen. Miért félt?
Ezt írja J.G. : „A rendszerváltozás személyi oldalát a társadalomnak kellett (volna) elvégeznie." Kinek? Annak aki félt?
Az engedélyezés és bíztatás a kormány legfontosabb feladata lett volna! A diktatúra építőmesterei és haszonélvezői jobban féltek. Ennek leglátványosabb bizonyítéka, amikor nyugati határunkon az bontotta le és szedte össze a szöges drótot, aki építette. Félt. Vagy azt gondolná valaki, hogy Horn Gyula a gyóntatószékben kapott penitenciáját végezte el akkor? Félt. Jobban félt a magyar néptől, Budapest népétől, mint Erich Honeckertől és annak félelmetes, könyörtelen, titkosszolgálatától. Félt, s tudta, oka van rá. Nagyon félt. S így indult el a német újraegyesítés, amiért ő Nagy Károly díjat kapott. Mi, magyarok pedig semmit. Egy nagyharangot. Az ma is csalódottan kong. Az Antall-kormánynak hivatalosan ki kellett volna nyilvánítania, hogy a munkahelyi választások nem ütköznek törvénybe. Nem kellett volna feltétlenül forradalmi bizottságnak vagy munkástanácsnak nevezni azokat, hanem egyszerűen önigazgatásnak. S azt bevezetni, főként ott, amit a negyedik államhatalmi tényezőnek neveznek: a médiánál, a rádiónál, a televíziónál !
Egész Nyugat-Európa tapsolt volna !!!
Ehelyett mi történt? Nem választás, az ellenkezője, kinevezés. Kinevezés, olyan, amit maguk is később félre-sikerültnek tartottak. A rádió a magyar televízió vezetőit kinevezték. Sőt, még a nagy nehezen összeszedett pénzen megszült Új Magyarország élére sem az újságírók választották meg a főszerkesztőt, hanem kinevezték azokat. J.G.siránkozik, hogy nem váltották be sem itt, sem ott a hozzájuk fűzött reményeket. Ne csodálkozzunk! Egy kinevezéssel az összes alkalmazottat degradáljuk s emberi szabadságukban sértjük meg őket. A kinevezett vezető, ha van esze, átáll. Gyakori panasz az Antall- és aztán az Orbán-hivatalnokok körében, hogy nem állt a kormány rendelkezésére megfelelő szakember. Hát persze, nem az ismeretségi körben kell azokat keresni, mert az mindig szűk kör, hanem azt szakmai körökre, munkahelyi választásokra kell bízni.
Hadd meséljek el egy epizódot 1990-ből, amikor 19 évi távollét után először jöttem haza s elmentem a magyar idegenforgalom egyik országos intézményéhez. Ebben a szakmában 12 évig dolgoztam, s miután disszidáltam, azt modták rólam: „...kár, hogy kiment, jól tudtuk használni ". Nos, amikor annál az országos intézménynél jelentkeztem és hallották, hogy „nyugatról" van itt valaki, egy hölgynek öltözött személy, maga a főnök jött fogadásomra. Szakmai kérdéseket tettem fel neki, mire ő elmosolyodott s küldött valakiért. Szürke kis egér jött oda, kopott ruhában, állami cipőboltban vásárolt cipőben. Ő mindent tudott. A főnök viszont semmit. (Legalábbis, ami a szakmai kérdéseket illeti.) Szakembereket, alkalmas vezetőket nem könnyű megtalálni. Ezért biztos vagyok abban, hogy az önigazgatásos vállatalatok sokkal jobb eredményeket értek volna el, mint a hasonló nyugati, de hagyományos struktúrájú vállalatok. S ennek hamar híre kelt volna. Nem kellett volna küldöttségeket meneszteni külföldi tőke behívására, jöttek volna azok maguktól is. Persze csak tisztességes beruházók, nem a karvaly-tőke.
Eredetileg nem is akartam vitába bonyolódni. Maradék erőmet és időmet ezért nem vetélkedésre vagy az eleve rosszindulatúak ócsárlására akarom fordítani, hanem a közösségben, a nemzetben gondolkozók szorosabb együttműködésének szorgalmazására, a közösen elkövetett hibák kiküszöbölésére. Évek óta teszem fel ismét és ismét baráti, ismeretségi körömben, most meg az interneten keresztül a kérdést a többséghez, / nemcsak az 51% nak / hanem a magyar nép nagy, óriási többségéhez.
Hol hibáztuk el ?
Nem győzni akarok egy vitában, hogy elismerésként, jutalmul, aztán kinevezzenek. Sohasem vontam kétségbe, hogy az emberek, s így a politikusok többsége is, ne lenne jó szándékú és hazafi. Ezért figyelmeztetem az utóbbiakat, hogy tartózkodjanak a kinevezésektől. Én Antallról sohasem feltételeztem, hogy Kádárék híve lett volna. Sőt, ezt még Aczél György sem állította, hanem csak azt, hogy ők ezt feltételezték róla. Különben nem is nevezték volna ki főigazgatónak, s nem is adtak volna neki magas állami kitűntetést. Az Antall-adminisztrációban sok-sok régi barátom töltött be fontos pozíciót. Tudom, mennyit dolgoztak, milyen lelkesedéssel, éjt nappá téve. Egy nagyon-nagyon régi barátom, - még a KALOT-ban kötöttünk barátságot - a szó szoros értelmében a végkimerülésig. Német orvosok mentették meg az életét.
Barátaim nem haszonlesésből kerültek pozícióba, hiszen valamennyien megfordultak ellenzéki körömben lakásomon, a Ménesi úton majd a Hajnóczy utcában. Ott írásainkat, tanulmányainkat olvastuk fel egymásnak, s a hozzászólások, a kritikák után rendszerint módosítottuk is, átírtuk azokat. Ott ismertettük a tiltott 56-os Mindszenty beszédet (dr. Nagy Lajos történész csente ki azt a Levéltárból és Népszabadságba burkolva az utcán adta át nekem), ott informálódtunk a hozzá nem férhető külföldi sajtóról. Ott tartottuk a lelket egymásban, mondván, hogy lesz még Szent István-napi körmenet a budai várban. Főként a szabadság fogalmáról értekeztünk, s annak rangjáról és jelentőségéről. Jeszenszky Géza is járt nálam.
Politikusok jövedelmét sem sokallom. Ha a luxusautó gyár, a Porsche menedzserei, mind a hatan, 2006-ban, összesen 112,7 millió € jövedelemnek örvendezhettek, mennyit érdemelnek azok, akik egy tíz millós ország sorsáért felelősek?
Hol, mikor hibáztunk? Hol hibáztuk el? S mire ügyeljünk a jövőben, hogy legyen végre szebb magyar Jövő !
Genf, 2007. december 1-én.
Rőczey J. János, a Gondolat-Kör nevében. www.gondolat.eu J.J.roeczey@gmx.de