Von: Apagyiné Gáspár Jolán
Gesendet: csütörtök, 2009. május 28. 21:12
An: Mária Ballán; Kutasi József; Kovy
Cc: Dósa István
Betreff: Czapp János emléke előtt tisztelegve küldöm az alábbi cikket!
Wichtigkeit: Hoch
Eduardo utolsó írása
A Bolíviában kivégzett Rózsa-Flores Eduardo utolsó írása, ami a Kapu c. folyóirat legutóbbi számában jelent meg.
„Bajtársaid a családod. Rejtekhelyed, ahonnan lesed a bitang ellenséged, a palotád. És ezt csak mi tudjuk. És mi döntünk sorsunk felett, és ezért és ettől leszünk szabadok és erősek. És ezért vagyunk veszélyesek... Mert aki szerelmes a szabadságba, és halni kész érte, ellenőrizhetetlen, fékezhetetlen, uralkodni nem tudnak felette."
Ha háború van, akkor, kérem, háború van
– néhány idézet és én –
Nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam, / ölni szeretnék, mint mindannyian. (József Attila)
Ölni kell, igen, ölni, mert kell a haza újjáépítéséhez a habarcs, / És nincs jobb összetartó anyag, mint az agyagban, / Hazánk meggyötört földjében / Az áruló ellenség, / De a hős vére is.
Ha győztök, tudjatok félni; ha vesztetek, tudjatok remélni. (Jókai Mór)
A győzelemben, azaz utána, a későn érkező, jóllakott és egészséges, középszerű, de fényes csizmájú, jól vasalt egyenruhájú opportunistáktól óvjon meg minket az Úr. Ha vereséget szenvedünk, nem baj, mert minden egyes vereség újabb csatákra, újabb háborúkra ösztökél, és ez a sorsunk. Gyönyörű sorsunk. Mikor a világban csak mi vagyunk, csak mi számítunk, és persze egy kicsit – mert kell a szép koreográfiához – az ellenség is.
Az igazán bátor férfi nem gondol a küzdelem eredményére. Hevesen a halál karmai közé veti magát, így feltárul tudatában igazi énje. (Részlet a szamurájok kódexéből)
Ki fél a haláltól, nem érdemli meg az életét. Ki nem menetel énekelve a csatába, és ijedtségében, magában, démonokkal küzd, végül azok le is győzik őt. Nem belső démonainkkal kell játszadozni, hanem az ellenségre koncentrálni: ha nem ezt tesszük, nincs győzelem. Viaskodunk árnyékokkal, fata morganára lődözzük nyilainkat... a tényleges, igazi ellenség közben lecsap, és a legelvetemültebb, kis, „saját" gazemberünknek is pillanatok alatt eszébe juttatja, mi a valóság.
A kemény idők soha nem tartanak sokáig. A kemény emberek igen. (Robert Schuller)
Oh, gyönyörűséges kemény, zord idők!
Oh, fergeteges vihar!
Villámcsapások vágják az éj sötétjét, mennydörgés kergeti el az álmunkat.
Vihart akarok! Méteres hullámokat! Habozzon tajtékja az élő víznek!
Tűnjön el a Hold és majd a Nap is a vörös felhők mögött!
Oh, szépséges látvány: végre tapossuk az ellenség zászlait, égő várainak fénye az eget világítja... Mi meg menetelünk tovább.
Légy kemény, irgalmatlanul, a harcban. És gondold végig, megéri-e számodra a béke.
A lanyha, nyugodt és unalmas hullámzás a kemény sziklát őrli.
Célszerűség? Kit érdekel!
Mentem volna lókupecnek, vagy jól fizetett hivatásos hazudozónak. És nem állnék itt és most, talpig nedves forróságban, puskával a vállamon.
Végérvényesen: nem szeretem a béke csendjét. Mert aljasan hazug.
A béke után mindig háború lesz, és nem fordítva. A béke csupán átmeneti állapot. Erőgyűjtésre, tanulásra alkalmas... És mindig eljön a pillanat, ha várjuk. És akkor menni kell és tenni a dolgunk. És hálát adni a Sorsnak, Istennek, hogy számít ránk, hogy kiválasztott.
A személyes ragaszkodás olyan luxus, amit csak azután engedhetsz meg magadnak, ha minden ellenséged elpusztítottad. Mindaddig mindenki, akit szeretsz, túsz, gyengíti a bátorságod és rontja az ítélőképességed. (Orson Scott Card)
(Ezt az idézetet csak azért tettem ide, mert, ugyebár, világos, hogy nem csak én gondolkodom úgy, ahogy, és teszem, amit. Szóval: vegyék, vegyétek nyugodtan magyarázkodásnak. Egyébként nem az.)
Nehéz terepen: ne állj meg, folytasd az utat; bekerített terepen: dolgozz ki stratégiát; halálos terepen: harcolj! (Szun-ce)
Halálos terepre értünk. Nincs hova hátrálni. Megadni magunkat? Soha! Marad a harc. Csupán a harc. És a kitartó, becsületes és önfeláldozó harcnak, a sok valós gyötrelem után, édes gyümölcse lesz, és annak neve: győzelem!
Az ember tiszte, hogy legyen / Békében, harcban ember. / Méltó képmása istennek, / S polgára a hazának, / Válassza ott, válassza itt / A jobbik részt magának. (Arany János)
Ma már nem tudom megérteni azt a lázt, amely akkor annyira hatalmában tartotta a lelkeket. Mind a hárman gyöngék voltunk még. Sebeink még alig gyógyultak, de azért készek voltunk rá, hogy újra odaálljunk a harcsorba és küzdjünk. És a vérünket ontsuk a hazáért. (Gárdonyi Géza)
Isten áldotta betegség, melyből nem akarok sohasem meggyógyulni. Mert ki az a bolond, aki a szerelemnek nevezett állapot felfutó időszakában képes másra gondolni? És a haza iránti szeretet jobb és több annál, mert égi, mert isteni ajándék, és mert e láz, még ha felemészt is: gyönyörűséges kiváltság.
Misztika, elhivatottság nélkül számok vagyunk csupán, statisztika, és mint olyan: nem létezők.
Soha ne hátrálj meg a küzdelemtől. Támadj akkor is, ha kedvezőtlen helyzetből kell, ezzel megzavarod az ellenséget. (Adolf Galland)
Mást nem is tudok. Mert a taktikai visszavonulás című eufemizmust gyávák találták fel, hogy kiskaput hagyjanak maguknak, és ezért erre keresztelték át a megfutamodást, az árulást.
Előre, manőverezni és lecsapni. Persze ésszel, de több szívvel, merthogy ez különböztet meg minket a számító, ún. professzionális katonáktól. Mert minekünk nem csinnadratta, kitüntetés és zsold kell, hanem csak tisztán és nyersen: a Győzelem!
Van a háborúnak egy törvénye, amelyik így szól: a tiszta fegyverek győznek a szenynyes fegyverek fölött. Ha azonban egyik sem tiszta a fegyverek közül, akkor mindig a nagyobbik gonoszság és a nagyobbik gyűlölet győz. A szentek tisztasága és szelídsége legyőzi a vadállatokat, legalábbis így tanítják ezt, de ha két vadállat küzd egymással, akkor mindig a vadabbik vadállaté a diadal. Ha két barbár visel hadat egymás ellen, a barbárabbik nyeri meg azt. Így tanítja a történelem. Vagy tisztábbak kellett volna legyünk, vagy barbárabbak. (Wass Albert)
A tizenegyedik parancsolatot követjük: csapj le, mielőtt felebarátod lecsap.
Felebarátom?
Álságos szöveg. Aljas bitang ellenségnek hívják! És minek ebbe a hagyományt keverni... az alantas férgek elpusztítása kötelesség. Nem erkölcsi dilemma.
Gyalogok vagyunk a világok közötti hatalmi játszmában. Oda megyünk, ahol szükség van ránk, és tesszük, amit tennünk kell. Minden egyéb csak másodlagos lehet. (Darren Shan)
Ehhez nem tudok mit hozzátenni. Magyarázatul talán csak annyit: a cipész cipőt készít, javít, a pék kenyeret süt stb. Mi, harcosai a szerelemnek, önkéntesei a szabadságnak, hazánk katonái volnánk. Másról nem tudok, és nem is akarok tudni.
Egy katonának a küldetés sikere azon múlik, hogy tud-e alkalmazkodni az ellenségéhez.
Szent igaz. Alkalmazkodni? Például követni, mint az árnyék, szinte eggyé válni vele, átvenni ritmusát az üldözésnél, oda vezetni, ahova mi akarjuk, és lecsapni és megsemmisíteni.
Amikor V. Henrik szózatot intézett az embereihez, azt mondta: mirólunk a mai naptól fogva a világ végezetéig úgy emlékeznek majd, mint a szerencsés kevesek, a testvérek csapata. Mert az, aki ma a vérét ontja az oldalamon, az örökre a testvérem lesz.
Micsoda – megbocsátható – irigység önt el, mikor e sorokat olvasom. Nosza, gyerünk, rajta! Rajtunk a sor. Csak felvállalni kell. És részesei lehetünk az egyetlen és tartós dicsőségnek.
A forradalom egy hirtelen, gyönyörű villámcsapás volt, életemben először és talán utoljára ekkor éreztem, hogy egy kis artéria vagyok a magyarság érrendszerében. (Keszei István)
Micsoda boldog állapot. És a felismerés. Mint cseppje a tengernek, mint porszeme a sivatagnak, mint csillag a Mindenség asztalán... mint molekulája az Egésznek... mint Isten gyermeke... Hát nem mondom, hogy gyönyörűséges dolog magyarnak lenni, és élni és halni, ha kell, a Hazáért? Eggyé lenni, egybeolvadni... és erősíteni a folyamot, mely hömpölyögve takarítja majd el a szennyest, és együtt felemelkedni a felhőkig, az egekig, hogy lássuk, Istenünk, magyarok, hogyan mosolyog reánk.
Örök tragikuma a magyar sorsnak, hogy nálunk a szabadságért mindig meg kellett verekedni fokossal, kopjával, fejszével, puskával, benzinespalackkal. Fehér köpenyes pincérek sohasem tálalták ölünkbe a szabadságot, mint egyes boldogabb sorsú liberális nyugati nemzetek életében. (Keszei István)
Ámde pont ezért is létezik még nemzetünk. Merthogy mások lehetnek boldogabbak... boldog liberálisok... Pfuj! Az ő bajuk. Mi komoran, néha szomorúan, csatáról csatára, háborúból háborúba létezünk... de öntött vérünk kedves Istennek, és földünket táplálja és erősíti is az. A liberális nemzet, mint a szalma, könnyű, hamar elporlad, a hó alatt már rothad, volt is, nem is... A mi nemzetünk, mint a tölgy. Láttam egyszer egy nagy öreget. A villám belecsapott. Azt hittem, elszenesedett teste tavaszra összedől, a földdel összekeveredve eltűnik – bár hasznosan, de mindörökre. És nem. Mikor újra láttam, rügyezett. És állt büszkén, és várta a következő csapást. Olyan volt az a tölgy, mint nemzetem, holnap vagy holnapután... egy hatalmas nevetés, mint angyalok óriási kórusa, mint csilingelő tavaszi eső a hegyek alatt.
Van fogalmad róla, mennyire rettegnek a zsarnokok az elnyomottaktól? Mind tisztában vannak vele, hogy előbb-utóbb lesz egy az áldozataik között, aki feláll és visszavág. (Joanne Kathleen Rowling)
Van. Felálltunk. Visszavágunk. Elkergetjük. Ez rendeltetésünk és sorsunk. Hála Istennek ezért!
Ha a nők depressziósak, esznek vagy elmennek vásárolni. Ha a férfiak depressziósak, megtámadnak egy másik országot. (Elaine Boosler)
És mi van a harcos nőkkel? Vo Thi Mo, Szent Johanna, Agustina de Aragon, Hangaku Gozen, Tomoe Gozen, Boudica... És akik most készülnek? Ápolónőnek, mesterlövésznek, hírvivőnek, vagy otthon, a gyerekeikre vigyázó asszonyok, hogy a férfijaik egy ideig biztosan ott lehessenek, ahol a hazának szüksége van rájuk?
És a majdnem férfiak, akik majd elbújnak, vagy az ágy alatt, vagy hazug szólamok mögött, hogy megpróbálják elkerülni sorsukat, és nem képesek kiállni bátran, és harcolni és meghalni is, ha kell, ami ugyebár szép és tisztességes...
Istenem, csak az ostoba pacifista feministáktól ments meg minket, ellenségeinkkel mi majd jól elbánunk.
A háborúban azé a győzelem, aki meg tudja lepni az ellenségét. (Paulo Coelho)
Az ellenség – bár nem nézem le őket – ostoba. Lemondtak az Úr szeretetéről, nevetnek rajtunk: azt mondják, elavult, oktondi, áporodott a Hitünk.
Elavult és oktondi, igen, áporodott, mint maga a föld, mint az egész Univerzum... Mi egyek vagyunk Ővele.
Nagy lesz a meglepetés, mikor ősi zászlókkal, időtlen idők óta létező imáinkkal sorakozik majd fel az arcvonal. A győzelem Istené!
Ha elég erős vagy, ne szégyelld gyengének mutatni magad: ha így teszel, ellenséged felhagy az óvatossággal, és idő előtt támadásba lendül. (Paulo Coelho)
Alig várom az ellenség támadását. Én őket ismerem. Ők csak önmagukat. Rémület és pánik lesz úrrá rajtuk, ha elkezdjük harci dalunkat... ha megmutatjuk fényes arcunkat.
Ne szégyellj elállni a harctól, ha úgy látod, hogy az ellenfeled erősebb nálad: nem a csatát kell megnyerni, hanem a háborút. (Paulo Coelho)
Nem erősebbnek kell lenni, hanem ravaszabbnak, egyben türelmesebbnek a mindenkori ellenségnél. A háborút nekünk kell megnyernünk. Miért is? Mert felvérteztünk Isten szeretetével, és mert a Gonosz ellen harcolunk.
Eljött a mi időnk.
Az ember néha lemond a szeretett nőről, hogy magányosan induljon a vérgőzös csatamezőkre. (Vavyan Fable)
Elrabolták a szabadságunk, perzselve a föld, rombolva a ház, szétszaggatva a zászló... mondd kedves, ugye, érted ... Tudom, megvársz.
A szabadság fáját hazafiak és árulók vérével kell öntözni. (Thomas Jefferson)
És lesz a szabadság fája a legszebb. Ez ezer évig is áll majd. Erősen. Ingathatatlanul.
Azt várja tőlünk most a világ, hogy pusztán keresztényi könyörületből bocsássunk meg, lépjünk tovább? Bocsássunk meg azoknak, kik gyermeket lánctalppal tapostak, akik a sortüzet vezényelték? Bocsássunk meg a mészárlásért, a sokévnyi kegyetlen megtorlásért? Felejtsük el, hogy arccal lefelé temették a magyart, hogy sokaknak csak az emigráció maradt? Felejtsük el a kínzások iszonyú borzalmait, a halálraítéltek utolsó szavait? Bocsássunk meg, s majd ítél a történelem? Hát nem! Nem és nem! (Wittner Mária)
A megtorlatlan bűn csak erősíti a bűnöst. A meg nem büntetett bűnös dölyfös lesz, magabiztos, és az első adandó alkalommal – hitszegőn – hátadba, a nemzet hátába döfi majd a méregbe mártott kést. Tudjuk és ismerjük. A bűnt is, a bűnöst is. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
Szép a halál, ha az első sorban harcol a férfi / bátran, s ott esik el védve hazája rögét. (Türtaiosz)
Aki jelentéktelen emberek ellen harcol, nem nyerhet semmit. (Michelangelo)
Magyarul: válaszd meg jól az ellenfeledet, az ellenséget... mert az ellenséged teéretted van. Miattad létezik. Neked csak le kell győznöd őt. Ezzel megsemmisül. Te meg a győzelmed által fogsz örökké élni.
Fázunk és éhezünk / S átlőve oldalunk, / Részünk minden nyomor... / De szabadok vagyunk! (Petőfi Sándor)
Mert élek még! Ha törten is, / ha vérben is, ha görcsben is, / még ha utolsó is vagyok, / kit az özönvíz meghagyott, / de harcom végigharcolom / s a lobogót megmarkolom! (Wass Albert)
Végzetes belépni bármely háborúba anélkül, hogy győzni akarnánk. (Douglas MacArthur)
Stimmel. Úgy döntöttem, minden háborúmat meg akarom nyerni.
Eggyel már meg is volnék.
A küzdelemből főként azok kerülnek ki győztesen, akik jobban szeretik a küzdelmet a sikernél. (Lucian Blaga)
Mintha én ezt már mondtam volna...
A háborúban nincs helyettese a győzelemnek. (Douglas MacArthur)
A győzelem az egy dolog,
A másik az ellenség veresége.
És ha valaminek nincsen „helyettese", az az ellenség veresége által táplált fergeteges gyönyör.
Ritkán gondolunk arra, amink van, és túl gyakran arra, amink nincs. Ez a magatartás több nyomorúságot okozott már az emberiségnek, mint az összes háború és járvány együttvéve. (Schopenhauer)
Szóval:
Előttem sokan, sokfélék szóltak... és sokat. Többségük, olvasván, amit írtak, és tudván, kik is voltak, többségük, akik a valóságot hírvivőktől, később firkászoktól hallották-ismerték... most még válogatott képsorokból gondolja tudni, mi is AZ a bizonyos állapot... és ítélkezik.
Mint én, mikor gyerekkoromban, látványos tehetségtelenségem – nem röstellem leírni – által táplálva, fetrengve önnön gyűlöletem pocsolyájában, halálát kívántam az utcámban lakó mindegyik nálam jobban – mind jobb volt – focizó gyereknek...
Szóval:
Tudni vélem, helyes úton járok.
És a sok süppedt mellű, penésszel benőtt agyú „liberális" és mondvacsinált „humanista" tehet egy szívességet.
Dolgom volna – szóltak már egy páran – írni. Mesélni. Énekelni. Ha már Isten volt, mint mindig és még mindig, kegyes hozzám, és tagadhatatlan tehetséggel áldotta meg szemem, fülem és kezem...
Ámde döntve vagyon: csupán annak a sornak, csupán annak a bekezdésnek, annak az oldalnak van nálam értéke, és ezentúl, mely AZUTÁN íródott. Amely abból táplálkozik, amitől a széplelkűek irtóznak-undorodnak: verejték, savanyú izzadságszag, száradó vér keverve napokig mosdatlan test-láb bűzével... félelem, melyből gyilkos düh lesz – ha legyőzöd –, őrjöngő öröm a legyőzött, végleg mozdulatlan ellenség holtteste láttán... és a szag... az a bizonyos általános szag... mikor minden, mit a civilizáció áldásának nevezünk, együtt perzselődik és elég. A vég bűze…
Írtam, fentebb, hogy tehetnek egy szívességet, és hogy kik; de kihagytam szántszándékkal eddig az ártalmatlanabb, de ítélkező, szemüket az égre emelő névtelen nézőket... akik gyűlölnek minket, mert irigyek, mert nem merik, mert nem fogják sohasem megtenni AZT a lépést, és elszakadni... de elvárják tőlünk, bolondoktól, harcoljunk helyettük, védjük még gyávaságban eltöltött olcsó perceiket...
Utálni fognak ezekért a sorokért, sőt, gyűlölhetnek is, de eljött az idő. És nincsen visszaút.
És mi tagadás: helyes út ide vagy oda, végül is élvezem.
Mert csak én, és csak az én-félék tudjuk élvezni a csendet a csatazaj után, a bizonytalanság után, a megérdemelt pihenést, jól működő, gyönyörűen csillogó fegyverrel az oldalunkon... Mert az ellenség iránti gyűlöletet felváltja a napi hekatomba után a bajtárs iránti szeretet. Aki ott ül melletted, akinek élete tőled függ és ugyanígy a tied őtőle...
Ő az, aki látja a szemedben a szikrát, és érti és tudja, az övén is ugyanígy csillog.
Ő lesz a világod.
Bajtársaid a családod.
Rejtekhelyed, ahonnan lesed a bitang ellenséged, a palotád.
És ezt csak mi tudjuk. És mi döntünk sorsunk felett, és ezért és ettől leszünk szabadok és erősek. És ezért vagyunk veszélyesek...
Mert aki szerelmes a szabadságba, és halni kész érte, ellenőrizhetetlen, fékezhetetlen, uralkodni nem tudnak felette.
Tehát járjuk majd ezentúl is az UTAT.
A csak általunk ismert utat.
Mint a középkor szent bolondjai... Mi, félelmetes bolondjai a szabadságnak.
Az Egy Isten Szerelmének harcosai.
Utóirat:
„Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: / megcselekedtük, amit megkövetelt a haza." (Szimonidész)
Kelt halála előtt két nappal.
(Kapu)
---------------------------------------------------------------------------------