Von: Siklósi András [mailto:siklosi.andras@tvnetwork.hu]
Gesendet: csütörtök, 2009. szeptember 24. 10:36
An: Kutasi József
Betreff: Publicisztika
Siklósi András
(A HunHír.Hu munkatársa)
Egyházról, hitről, magyarságról –
a Katolikus Püspöki Konferencia körlevele kapcsán
A címben jelzett és a hozzájuk kapcsolódó témák nagyrészt ma is „kibeszéletlenek” közéletünkben, ezért érthető, hogy sokakat foglalkoztatnak ma is az efféle gondolatok. 2009. szept. 20-án (vasárnap) valamennyi hazai katolikus templomban felolvasták a „Magyar” Katolikus Püspöki Konferencia enyhén „inkvizíció-szagú” körlevelét, melynek hatására éles (gyakran személyeskedő) viták bontakoztak ki egyes internetes fórumokon. Ezért talán nem fölösleges, ha magam is közreadom bíráló publicisztikámat, amelyben világosan tükröződik élettapasztalataim és olvasmányélményeim alapján leszűrt álláspontom.
Elöljáróban csupán annyit, hogy a meglehetősen homályos (kevés konkrétumot és magyarázatot tartalmazó) körlevél bizony egyáltalán nem nyerte meg a tetszésemet, sőt alig van elfogadható eleme, ugyanakkor rendkívül káros és romboló a hazafiúi érzés, a történelmi nemzettudat s a magyar megmaradás szempontjából. Úgy is mondhatnám, szándékosan arra törekszik, hogy az utolsó kapaszkodót, vezérlő iránytűt is kicsavarja a hívek, ill. tágabb értelemben az egész magyarság kezéből. Hatása tehát megosztó, elbizonytalanító, s ahelyett, hogy az eredeti (hamisítatlan) jézusi út követésére buzdítana, valamint az egészséges nacionalista összetartásra és önvédelemre szólítaná fajtánkat, tulajdonképpen (burkoltan) a létünket aláaknázó globalizációt, az embertelen (sátáni?) cionizmust és neoliberalizmust szolgálja. Amennyire elfajult az utóbbi évtizedekben az egyház (nemcsak a katolikus, hanem a protestánsok is!), tulajdonképpen nem meglepő, hogy most is csak ennyire tellett tőlük. Deklarált céljuk a „hit tisztaságának védelme”, ugyanakkor jottányit sem törődnek azzal, hogy itt egy pusztulása küszöbén vergődő nemzet vár érdemi eligazításra, nem csupán a hit kérdéseiben, hanem az élet összes területén. Az a Püspöki Kar (mely jelentős részben szemita származású, s amely magát átvilágítani nem engedte, bűneit, devianciáit be nem vallotta, a magyarság iránti elkötelezettsége pedig minimális), amelyik soha nem nyilatkozott meg markánsan sem a zsidó térfoglalás, sem a cigánybűnözés, sem a destruktív szekták tobzódása, sem az állami korrupció, sem a keresztények gyalázása, sem a határon túli véreink ellehetetlenítése, sem a végzetes népességfogyás és szervezett magyarirtás ellen, hanem inkább az álszent megbocsátásról s a (nem helyénvaló!) szeretetről, megértésről, türelmes toleranciáról papolt, most hirtelen szükségét érezte, hogy az általános nemzeti ébredésbe belerondítva, alig álcázva kipécézze a legelszántabb, radikális erőket, s a nem vakhitű, igazságkereső keresztényeket. Eléggé elszomorító magatartás ez, egyáltalán nem méltó a klérus vezetőihez, de vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy Isten előtt majd nekik is éppúgy el kell számolniuk viselkedésükről és eszméikről, mint bármely földi halandónak. Mielőtt a körlevél szövegének boncolgatásához fognék, ennek ürügyén szeretnék néhány fundamentális gondolatot megosztani az olvasókkal, amik nélkülözhetetlenek hitünk szempontjából. (Igyekszem „finom és nőies” lenni, azonban nem kívánok megkerülni vagy eltitkolni semmit.)
Jézus Krisztus, a teremtő Atyaisten egyszülött Fia, aki egyszerre volt Ember és Isten, aki nem azért jött közénk, hogy megváltson bennünket bűneinktől, hanem hogy életével és halálával mindnyájunknak megmutassa az üdvösséghez vezető utat. Csodálatos, követhető, ám megismételhetetlen példája Ő valamennyi igaz kereszténynek, s egyetemessége felől nézve tulajdonképpen mellékes szempont a fizikai származása, faji eredete. Viszont éppen azért, mert nála tisztább, bűntelenebb ember nem járt még a Földön, nem hihetjük el azokat a hazugságokat, csúsztatásokat, amelyeket évszázadok óta terjesztenek zsidó voltáról. A Szentírás szerint a Szentlélek által fogant, Szűz Máriától (az Istenanyától) született (ez alapdogma, aki ezt elveti, az nem lehet katolikus, sem egyéb keresztény), tehát lényegtelen, hogy ki volt a nevelő apja. Szent József egyébként valószínűleg maga sem volt zsidó (a kétkezi ácsmesterség akkoriban se volt népszerű foglalkozás Dávid utódai között!), azonban ennek nincs nagyobb jelentősége, ezért fölösleges mélyebben firtatni. Sokkal fontosabb, hogy édesanyja, Mária, milyen nációhoz tartozott. Galilea a nem-zsidók (vagy gojok) földje, ahol szabirok, arámiak (arameusok), filiszteusok (jászok?), pártusok, másképpen szkíta magyarok éltek (s ahonnan semmi jó sem eredhet az izraeliták szerint); majd a szemiták (zsidók) később meghódították ezeket a területeket, s kötelezően bevezették a judaista vallást. Ezért kényszerűségből Jézus családja is eljárt a zsinagógákba, betartotta a vonatkozó törvényeket és tanításokat, érintkezett a farizeusokkal, körülmetélkedett, azonban ez távolról sem bizonyítja zsidó származásukat. A történelmi-régészeti-nyelvészeti-vallástörténeti stb. kutatások (lásd Badiny Jós Ferenc, Zajti Ferenc, Endrey Antal, Pesti József, Bulányi György stb.) számtalanszor igazolták Mária és Krisztus Urunk magyari (a magyarok rokonnépeiből való) születését, ezért joggal mondhatjuk azt is, hogy a ma élő nemzetek közül Isten igazi választottja a magyar, nem pedig a zsidó (mely a Sátán=Jahve kegyeltje inkább!). Ha valakit mindez nem győzne meg, akkor támaszkodjunk a hivatalos zsidó forrásokra (pl. a Talmud, Shulchan Aruch), s az igénytelenebb (ocsmányabb!) gúnyiratokra, melyekben Jézust fattyúnak, vadházasságban élőnek, anyját pedig ringyónak bélyegzik, és sehol, semmikor nem ismerik el őket közülük valónak (hát ők csak tudják!). Az Istenfiú barbár keresztre feszítése is közvetett nyomjelzés, hiszen ezt a kivégzési módot Mózes ivadékai sohasem alkalmazták fajtestvéreikkel szemben. Elmondhatjuk tehát, hogy Jézusnak annyi köze volt a zsidókhoz, hogy ők ölték (ölették) meg, s föltámadása után is szüntelenül becsmérlik, gyalázzák.
Jézus közismert tanítványai, az apostolok (akik az áruló Júdás kivételével szintén nem voltak zsidók!) elindultak a népek közé, pl. a szkíták, hunmagyarok földjére is, és mindenütt eredményesen térítettek. Ezért a hunok (pl. Atilla) s a magyarok (pl. Árpád) már jóval a Saul-féle római judeo-krisztianizmus elterjedése előtt zömmel katolikussá váltak, noha megőrizték az ennél ősibb szakrális és szerves természeti kapcsolataikat is (táltosaik és máguspapjaik irányításával); hiszen a magyari őshit egyáltalán nem állt ellentétben Jézus igehirdetéseivel s az általa alapított szeretet-vallással, bármit is pusmognak róla az idegenszívű főpapok. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a magyaros vonásokkal bőven átitatott, a szentéletű Jézust követő szkíta (részben manicheus) kereszténység helyett István király a rabbinikus zsidó-kereszténység fölvételét erőszakolta ránk tűzzel-vassal (melynek igen kevés köze van az eredeti krisztusi Egyházhoz, s végső soron egy elfajult hebraizáló szektának tekinthető). Nem véletlen, hogy a magyar uralkodók (az Árpád-háziak és az Anjouk is) sokáig őrizték apostoli királyságunk Vatikántól (pontosabban Rómától) való függetlenségét, s csupán a gyilkos Habsburgok fennhatósága alatt tagozódtunk be a pápaság intézményébe, azaz függetlenségünk, önállóságunk föladásával az „egy akol, egy pásztor” ragadós mocsarába. Sajnos ma már az egyház részlegesen sem teljesíti kettős történelmi küldetését: a kereszt és a kard fölmutatását, vagyis a lélekmentés (az igaz hit és erkölcs oktatása, az üdvözítő jézusi út megvilágítása) s főként a nemzetmentés (a bűnök és embertelenségek elítélése, a folytonos önvédelmi küzdelemre való biztatás, a megtartó öntudat és hagyományaink, kultúránk ápolása stb.) együttes gyakorlását. Ennél fogva sürgős (ön)tisztulásra, reformálásra szorul, s persze azért is, mert igen lazán, felszínesen követi csak Krisztust. Azonban nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy belőlünk, általunk is épül az egyház teste, nem csupán a papságot tömöríti egybe, tehát rajtunk is múlik, hogy olyanná formáljuk, ami nemzetünk többségének vonzó és üdvös. Ha a politikában igaz, hogy minden népnek olyan kormánya (vezetése) van, amilyet megérdemel, vagy amilyet kiharcol magának, akkor ez egyházi síkon is fönnáll. Miért tudták például a lengyelek elzavarni besúgó püspökeiket, s mi miért tűrjük el valamennyit, ill. miért engedjük, hogy egymás után két kikeresztelkedett zsidót (Paskai Lászlót, majd Erdő Pétert) nevezzenek ki esztergomi érsek-prímássá? Mindezektől függetlenül nem helyeslem, hogy ismét államvallássá tegyük sok évezredes őshitünket a kereszténységgel szemben (mert semmi sem hiányzik most kevésbé, mint egy újabb megosztottság, vagy egy ellenkező előjelű anti-szentistváni térítés); azt azonban szívvel-lélekkel támogatom, hogy a kereszténységet (a katolicizmust meg a protestantizmust is) végre „körülmetéljük” judaista vadhajtásaitól, s minél teljesebben magyarrá asszimiláljuk, s persze a lehető legvékonyabb köldökzsinóron függjünk a Vatikántól. A globalizmus semmilyen ágon (politika, gazdaság, kultúra, hitélet stb.) sem segíti önazonosságunk megőrzését, az pedig végképp kárhozatos jövőkép számunkra, ha vallási téren is egy cionista fertőben dagonyázunk.
Tekintsük át immár a körlevél néhány passzusát, s vizsgáljuk meg, vajon tarthatók-e a bennük kifejtett nézetek. Az élvhajhászást, a hedonizmust, az elvilágiasodást (szekularizáció), az okkultizmust, a bálványimádást, a liberalizmust, a relativizmust (istenképek és életelvek összemosása), a halál kultúráját (az önpusztító életvitelt), a szélsőségeket és a sovinizmust joggal ítélik el. Azonban az egészséges nacionalizmust mi kifejezetten pártoljuk, sőt a „rasszizmust” és „antiszemitizmust” is, hiszen ezek csupán ránk aggatott sunyi rágalmak, amennyiben magyarságunk megvallását, haza- és nemzetszeretetünket mocskolják velük, ill. a saját magyargyűlöletüket tompítják általuk külső-belső ellenségeink. „Újpogányság” alatt hitetlenséget, istentagadást, egyfajta „eretnekséget” (kételkedést, vallási tévelygést) is érthetünk; a püspök atyák azonban alighanem ide sorolják azt is, ha valaki a kiüresedett hittételeket és az elgépiesedett, ótestamentumi zsákutcákba terelt liturgiát magyaros tartalommal (ha úgy tetszik: „ősmagyar szinkretizmussal”) kívánja megtölteni. Komoly bajok vannak azzal a keresztény felekezettel (történelmi egyházzal), melynek főpapsága megveti önnön népét, s annak sok tízezer éves történelmét mindössze 1000 évre degradálja (a többit „tudománytalan halandzsának”, mesének tartja), egyébként pedig egész (nem finnugor!) kultúráját, anyanyelvét, rovásírását, ősi hagyományvilágát, sajátos arculatát lényegében elutasítja. Emellett az élet kihívásaira, égető problémáink tömkelegére semmilyen megoldást sem kínál, s még arra sem képes, hogy a híveket valódi közösséggé formálja. Bizony mondom, azonnal mehetünk zabot hegyezni, ha egyházunknak csak „a hit tisztaságának megvédése” számít. (Ugyan miféle tisztaságról trombitálhatunk az általános romlás és magyarirtás közepén?) Kit érdekel, hogy egyáltalán katolikusok maradunk-e még, ha emberi, magyari és kárpát-medencei mivoltunkban rövidesen megsemmisülünk. (Nem viccelek, inkább legyünk muzulmánok, vagy bármik, ha csak ezzel menthetjük meg magunkat! Ma már a felekezetünkért, vallási eszményeinkért fölösleges luxus máglyára menni, avagy belháborúkba keveredni, de a magyarságért ugyanezeket az áldozatokat bármikor vállalnunk kell!) Szépen hangzik az is, hogy „a katolikus igazság nemzetek feletti”, azonban nem más ez, mint a legtöményebb globalizmus; de hát mi mást is várhatnánk egy deklaráltan („kinyilatkoztatottan”?) „egyetemes, zsidó-keresztény” vallástól, mint a héber világuralmi tervek szellemi-lelki megalapozását.
Egyházi körökből aligha kapok elismerő szavakat a fenti fejtegetésekért, ám ennél fontosabb, hogy ama utolsó napon, az ítélő Isten színe előtt ne kelljen szégyenkeznem, mert hallgattam akkor, amikor kiáltani kellett. Röstelljék magukat azok, akik efféle vérszegény s óvatoskodó irományokat bocsátanak ki, egyéb halaszthatatlan teendőik elvégzése helyett. S ha már itt tartunk, lenne egy megfontolandó javaslatom. Egyházunk, hitéletünk megtisztulását kezdhetnénk például azzal, hogy a teljes elöljáróság kollektíve lemondana, s a továbbiakban egyszerű plébánosként dolgozna egyházmegyéjében. E magas tisztségekbe olyan főméltóságok kinevezését támogatnánk, akik abszolút feddhetetlenek, magyar származásúak (legalább annyira, mint Jézus!), s nem a vatikáni, ill. a nemzetközi (világi) zsidó maffia érdekeit, elvárásait szolgálják, hanem utolsó leheletükig kiállnak Isten ügye és a magyarság mellett, mint tették azt Szent László, Boldog Özséb, Temesvári Pelbárt, Kapisztrán János, Fráter György, Pázmány Péter, Prohászka Ottokár, Boldog Apor Vilmos, Mindszenty József, Márton Áron, Árva Vince és még sokan mások. Mellesleg a zsidóság és a kereszténység egymásnak engesztelhetetlen ellenfelei, ideológiailag pedig semmi közük egymáshoz (összekeverésük a legdurvább szinkretizmus!), de ezt már XXIII. János pápa is kifejtette a II. Vatikáni Zsinat megnyitóján (valószínűleg ezért tették el hamarosan láb alól), majd I. János Pál is megcélozta a Római Katolikus Egyház „zsidótlanítását” (egy hónapon belül meg is mérgezték „jóakarói”). De a mi számunkra ennél húsbavágóbb, hogy miként alakul a magyar egyház sorsa, s bizony a saját portánkon is bőven akad söprögetnivaló, csak legyen, aki végre megfogja a söprűt!
A Magyarok Istene („derék” püspökeink szerint ez önmagában is elvetendő eretnekség!) és Boldogasszony Anyánk áldjon meg minden becsületes keresztényt, és segítse a ragadozó fenevadak prédájául vetett nemzetünket abban, hogy évezredek múlva is híven dicsérhesse az Ő szent nevüket, ahogy a kezdetektől fogva mindig is tette.
-----------------------------------------------