Von: Endre Csapo
Gesendet: péntek, 2009. szeptember 24. 09:39
An: Kutasi József
Betreff: Magyar Élet 2009. szeptember 24-i
Csapó Endre: Megegyezni csak a magyarság kárára lehet
Megjelent a Magyar Élet 2009. szeptember 24-i számában
Csapó Endre az ausztráliai Magyar Élet főszerkesztője
Mialatt a magyarországi bolsevizálás kultúr komiszárjai olyan történelmet igyekeztek tudatosítani, ami szerint országunk történelme valójában 1945-ben kezdődött, mert mindaz ami előtte volt, csak feudális elnyomás, népellenes osztályuralom volt, az ugyancsak Sztálin nagyszláv birodalmába sorolt szomszéd államok történészei azt hirdették, hogy őseik hajdan magasan civilizált, dicső nagy állam birtokosai voltak, amit a barbár magyarok rontottak meg. Azt hogy a kis hézagot, akkortól a mai napig, hol töltötték el, ezeréves magyar elnyomással magyarázzák. Minél kisebb nép, annál nagyobbat lódít, így a szlovákok élen járnak a múltépítésben és a vádaskodásban.
A nemzeti történelem nem a tények tára, sokkal inkább a múlt eseményeinek részrehajló szemlélete. A történetíró a mindenkori hatalom íródeákja. A történelmet korábban uralkodók, uralkodó családok alakították, majd eljött az idő, amikor a nemzet nevében, nemzetállamok ellenében vagy szövetségében folyik a hatalmi vetélkedés. Utóbbi alig több, mint kétszáz éves hivatkozási alap. Ezzel karöltve Európában a latin írásbeliség kárára előnyomuló nemzetnyelvek a politika terére lépve történelemalakító tényezők lettek. Hovatovább a polgár is magáénak érzi az államot, amelynek irányítói a polgártól is megkövetelik az áldozatvállalást. A XIX. század közepén nemzeti zászlók lobognak, ajkukon a nemzet szabadságával halnak hősi halált szerte Európában.
Királyi, császári birodalmak nemzetállammá alakultak át. Ideálisan minden nyelv (nyelvjárás) vágyakozott saját államot alkotni, azonban a folyamat nem hozta meg az ahány nyelvi közösség, annyi állam megvalósulását. Színre lépett az erősebb nemzetek monopol nemzetállama, az etnikai homogenitás követelményével. Ez a francia minta.
A napóleoni háborúkkal színre lép a nagyhatalmi, kontinentális méretű háborúk kora, ami a következő évszázadra Európa nyugati felében hatalmi stabilitást hozott, míg keleti felében, pontosabban Közép-Európában az életképes egységeket szétrombolva, háborús igazságtalansággal végrehajtott nemzetállami feldarabolással, az etnikai, nemzetiségi gyűlöletet állandósította. A háborús rendezés a maga természeténél fogva célirányosan igazságtalan. A nemzetállameszme megtermeli a türelmetlen nacionalizmust, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ország boldogságát csak saját nyelvi közösségében képzeli el.
Tegyünk egy kitérőt, amiből kitűnik, hogy annyira erős ez az említett boldogságmánia, hogy saját magára is inkább hozza a katasztrófát, semhogy alább adja. A nyugati hatalmak létrehozták Jugoszláviát, amiben a szerbeknek állt az esély, számbeli erejükkel dominálni a szövetségi államot. A délszláv rokonnépek egy nemzetté olvadása volt a tét. A szerbek inkább szétverték a nagy államot, tönkretéve legfőképpen saját magukat, mintsem hajlottak volna áldozatot hozni a közös identitás érdekében. Ebből az a tanulság, hogy a nemzetállamok integráló képessége kérdéses.
Node Csehszlovákia sem bizonyult életképesnek. A nyelvi hasonlóság ellenére sem. Szlovákiában görcsösen működik a nemzetállam három alapideológiája: 1. egyetlen államalkotó nemzet uralma, 2. etnikailag homogén ország, 3. a nagyhatalmak ajándékaként kapott területek megtartása az előbbi két elv érvényesítésével. Ez persze a magyar szomszédsági viszony rovására megy, de úgy látszik a szlovák vezető réteget ez nem zavarja, amúgy egyetlen szomszédjával sincs felhőtlen viszonya. Nem érzékeli még, hogy a legkárosabb saját maga részére az, hogy – akárcsak a szerbek – önmaga geopolitikai érdekeivel száll szembe. Ezt nagyszerűen részletezte múlt heti számunkban dr. Stadler János, Osztozkodás a történelmen című tanulmányában. Magyarországnak is érdeke jó viszonyban lenni a teljes egészében medencén belüli egykori országrészen létrejött új országgal, vagy ha úgy tetszik, azzal a néppel, amellyel a vegyes lakosságú (mai szóval multikulturális) magyar királyságban együtt élt. De erre a serdülőkori éretlenségben, a felismerő készség hiányában szenvedő szomszéd viselkedése nem ad lehetőséget.
Nagyon szomorúan kell megállapítani, hogy Szlovákiával belátható időn belül nincs mód megegyezésre jutni. Magyarországnak el kell vetnie azt a módszert, amit elkövetett nemegyszer a szovjet megszállás idején, amikor megtagadta határon túli véreit, és napi gyakorlattá tette a határok sérthetetlenségére esküdözést, a szomszédok érzékenységének figyelembe vételét, és ezekről azóta sem tudott leszokni. Magyarországnak követelnivalója van Szlovákiától is, meg a nagyhatalmaktól is, a helyzethez mérten: területért autonómiát!
Követelnivalója van azon az alapon is, hogy nemzetének elhatárolt részei megfosztattak államalkotói státusuktól. Az utódállamok nemzetállam alkotmánya megtagadja a magyar származású polgáraitól a teljes állampolgári részességet, amely többek között látványosan anyanyelvük használatának korlátozásában jelenik meg. Az asszimiláció erőszakos fokozása kimeríti az etnikai háború tényét, amit az Európai Unióban nem szabadna megengedni. Véget kell vetni annak az állapotnak, hogy falvak és városok százezres tömegeit hadizsákmányként kezeljenek. Szembe kell szállni azzal a politikai közgondolkodással, ami szerint a győztes államok azt tehetnek az elfoglalt területeken, amit akarnak. Ennek érvényesítéséhez garanciák szükségesek, mert a büntető rendelkezések ma is ártalmasak. Ha él az európai egyesülésben a rossz helyzetből a jó helyzetbe átmenet újrakezdési szelleme, akkor nem vihető bele a rossz idők gyakorlata, még kevésbbé annak olyan jogtiprása, mint a Benes nevével jelzett elnöki rendeletek gyűjteménye, amelyek alapján százezreket űztek el szülőföldjükről. Elképesztő, hogy ennek jogszerűsége beleépült az Európai Unió jogrendjébe. Ezen alapszik a szlovák agyakban a magyarellenesség jogszerűsége, mert arra hivatkoznak, hogy a benesi magyar üldözést a győztes hatalmak jóváhagyták. Ezen az alapon van nekünk magyaroknak – egyelőre csak erkölcsi jogunk – a győztes hatalmak által létrehozott és igazgatott Európai Uniótól követelni az általuk megfogalmazott jogokat. Az egész magyar–szlovák vitakomplexust, beleértve a nyelvtörvényt, az Európai Unió jogrendjében kell rendezni.
Nincs igaza Bajnainak, hogy ne vigyük ki a vitáinkat, hogy a szlovákokkal kell megegyeznünk. A szlovákokkal nem lehet megegyezni, mert ők vannak birtokon belül. Trianon és Párizs a békétlenséget állandósította. A csehszlovák és a szlovák állam által a múltban és azóta is folyamatosan elkövetett bűnökkel szembeállítani valamilyen történelmi magyar elnyomást, történelmi képtelenség. Megegyezni, kompromisszumot kötni a jelenlegi szlovák kormánnyal csak a magyarság kárára lehet. A Bajnai–Fico politikai szeretkezés ilyen kudarc. A megegyezés minimuma a Benes-dekrétumok következményeinek történelmi jóvátétele, a nyel törvény visszavonása, a kulturális autonómia biztosítása.
Helyes volt tehát Schmitt Pál európai parlamenti képviselő szeptember 14-i, napirend előtti felszólalása Strasbourgban, amikor arról szólt, hogy a közelmúltban Szlovákiában olyan atrocitás érte az EU egyik hivatalos nyelvét, a magyart, amely teljes mértékben ellentmond az európai szellemiségnek: a nyelvi törvény nyíltan diszkriminálja a félmilliós magyar közösség nyelvhasználati jogát. Kifejtette, hogy az unió elkötelezett a kulturális és a nyelvi sokszínűség mellett, ennek érdekében többnyelvűségi biztost is kinevezett. A kisebbségi nyelvek európai chartája, amelyet Szlovákia is ratifikált, garantálja az anyanyelv használatának jogát az oktatás minden szintjén, a közigazgatásban, a közszolgálati intézményekben és a hivatalos dokumentumokban. Az EU-intézmények egyetlen pillére sem hagyhatja szó nélkül, hogy az egyik tagállam nyíltan szembemenjen alapvető európai normákkal és támadást indítson a kisebbségi jogok ellen. Ezt hangoztatta a Fidesz képviselője.
Nagy valószínűséggel még működik a győztes–vesztes kettős mérce, ami miatt nem tudnak szembenézni a győztes nagyhatalmak háborús döntéseik következményeivel. Erre utal az alábbi újsághír:
– Az Európai Uniónak nincs olyan jogköre, hogy beavatkozhatna a szlovákiai államnyelvtörvény kapcsán kialakult szlovák–magyar vitába – jelentette ki szlovák tájékoztatás szerint Leonard Orban, a nyelvi sokszínűségért felelős EU-biztos hétfőn [szeptember 14-én] Brüsszelben azt követően, hogy találkozott a szlovák külügyminiszterrel. A szlovák nyelvtörvény nincs ellentétben az európai jogrenddel, de megvalósításakor problémák alakulhatnak ki, ezért nagyon óvatosan kell eljárni – tolmácsolta a biztos álláspontját közleményben a szlovák külügyminisztérium.
Robert Fico, mint valami középkori kényúr, fegyveres kísérettel lépte át a szent határt, amelynek mindkét oldalán magyarok laknak. A nap hírei szerint: „A szlovák kormányfő a tiltakozás ellenére Balassagyarmatnál lépte át a határt, és közel negyedóráig váratta Bajnai Gordont. Robert Fico konvojának élén egy gépfegyveresekkel teli kisbusz haladt.” „A szlovák kormányfő rég nem látott biztonsági intézkedések mellett utazott. A politikust két konvoj kísérte, Fico 8–10 autóból álló kíséretét egy gépfegyveresekkel teli kisbusz vezette fel nyitott ajtókkal – jelenti a hírTV helyszíni tudósítója.”
Lehet találgatni, mit akart felmutatni a szomszéd miniszterelnök ezzel a primitív bunkósággal? Hasonló gondolkodású politikai híveinek akarhatott imponálni azzal, hogy szétveri a gaz ázsiaiakat, ha pimaszkodnak? Hazatérvén fegyvereseivel – lám, biztosította a rendet? Talán egyszer még dicső népének győztes vezéreként bevonul az ősi mátrai hegyek és pannón síkságok visszavételére?
A magyarok még nem tudják, hogy az idő meghozza a magyar gazdaság és kultúra bevonulását azokra a területekre, amikhez a mai dél-szlovákiai magyarok oly példásan ragaszkodnak. Hódi Sándortól tudjuk, hogy: „a kisebbségek sokkal jobban ragaszkodnak szülőföldjükhöz, ahhoz a környékhez, ahol élnek, az országhatár felőlük akár el is vándorolhat a fejük fölül, mint ahogy ez már több ízben meg is történt velük”. Az idézet a szerző Nemzeti önkép című kötetéből való, amelyben rendkívül sok tudományosan igazolt és eligazító támpontot találunk témánk számára. Keresi a globalizáció hatásait az identitás kategóriáira. Elemzi, feloldódik-e az egyén a nagy egészben, belezsugorodva valamilyen maga alkotta személyes identitásba? Majd arra az eredményre jut, hogy: „A nagy egészben való feloldódás veszélye felerősíti a védekező reflexeket, melynek folyományaként a már eróziónak indult etnikai közösségekben is újult erővel jelentkezik a nemzeti identitáskeresés.” És lehet, hogy a kisebbségeket be nem fogadó államkereten belül alakul ki önigazgató igénnyel nemzeti önazonosság. „Az a körülmény, hogy 290 év után Angliában újjáalakulhatott a skót parlament és kormány, azt jelenti, hogy talán mégis inkább a politikai decentralizáció jelenti a társadalom demokratizálódásának az útját, nem pedig a nemzeti önrendelkezési törekvések minden áron való elnyomása.”
Szomszédjaink megtiltanák nekünk a Kárpát-medence szó használatát, mert az a Nagy-Magyarország riadalmát kelti fel bennük. El kell jutni a magyaroknak odáig, hogy nem törődnek ilyen vádakkal. Vegyék végre tényszerűnek, hogy az unióban eltűnnek a határok. Az államhatárokkal közigazgatásilag megosztott magyarság együvé tartozását kidomborító meghatározás lehetne, ha külön választjuk az ország és az állam fogalmakat. A magyar állam a háborúk alkotta nemzetközi törvények által meghatározott földrajzi határok közt gyakorolható magyar közigazgatás. Ország az a földrajzi értelemben vett térség, amelyen a magyar nép lakik, amelyhez történelmi emlékei fűzik. Az ilyen értelemben megfogalmazott országot nem kell földrajzi határokkal megrajzolni, mert nem annyira területi jellegű azonosulás, mint inkább a nemzeti érvényesülés történelmi tája, és mai–jövőbeli életünk tere. Tetszik-nemtetszik a trianoni határokon túl, és a történelmi Magyarország határain belül van a magyarok országa. Talán az etnikai térkép adhat általános képet, de az sem meghatározó, gondoljunk csak a százezres létszámú bukaresti magyarságra. A virtualitásnak is lehet valóságtartalma.
Gazdasági és kulturális régiók nem szakíthatók el többé trianoni határokkal. A csehszlovák és szlovák gyűlöletben fogant gazdaságpolitika elhanyagolta a Felvidék déli, magyarok lakta területeinek fejlesztését. Megtehették a Duna vonalán meghúzott határral, hogy elvágták ezt a részt a gazdaságilag egybetartozó Moson–Győr–Komárom–Esztergom megyei területtől. Nekik nagyon kellett ilyen átjárhatatlan határ, és nagyon nem tetszik nekik, hogy a magyar államfő átsétál Szent István szobrot avatni. Helyes magyar lépés volt a Mária Valéria híd megépítése, és lesz további hidak és utak létrehozása. Az igazi híd az lesz, amikor helyreállnak a régi gazdasági és kulturális régiók, amikor úgy megyünk át a határon, hogy hazulról hazamegyünk magyarok lakta országunkba, amelyet nemcsak gazdasági, de kulturális téren is integrálni kell, beleértve az iskolarendszert. Határozottan, és minden EU vagy egyéb rosszallás ellenében is. Megvan a lehetősége annak, hogy ezek megvalósulnak, a szlovákok ellenzése ellenére is, akkor is ha nekik a korábbi évszázadok békés együttélése nem példamutató. Pedig nekik is ez a jobb jövő!