2009. október 31., szombat

3.762 - Siklósi András: Halottak napjára

Von: Siklósi András
Gesendet: szombat, 2009. október 31. 17:38
An: Kutasi József
Betreff: Írás + verscsokor

 

Siklósi András

 

Halottak napjára

 

Mindenszentek és Halottak napja szerves része népi életünknek. Ilyenkor már mélyen bent járunk az őszben. A sűrű felhők mögül ritkán bújik elő a nap, hamarabb sötétedik, hűvösebbek, nyirkosabbak a nappalok és az éjszakák, gyakran szemerkél az eső, s a tájat borongós köd lepi. A völgyekben, szélmentes lapályokon hajnalonta olykor talaj menti fagyok is előfordulhatnak. Az erdők, ligetek elszórják színes lombkoronájukat, bokáig merülhetünk a frissen hullt avarba. A természet az elmúlásra, a téli álomra készül, hogy aztán kipihenve magát, tavasszal ismét megújuljon.

Őseink még sejtették, hogy a halállal nem ér véget minden, hanem csak a földi létünk fejeződik be; de életünk egy másik dimenzióban tovább folytatódik, ahol már nincs többé nyomorúság, fizikai fájdalom és szenvedés. Ők még ösztönösen hittek a mennyben és a pokolban; próbáltak mindig úgy viselkedni, hogy megmeneküljenek az örök kárhozattól, s eljussanak Isten, vagyis a megtestesült Szeretet ölelő karjaiba. Nem a haláltól féltek, hanem a bűnös, becstelen élettől; mert érezték, hogy a mindent látó, Igazságos Bírót nem lehet becsapni, s valamennyiünket szándékaink, tetteink fényében ítél majd meg. Tudták, hogy nincs értelme a kapzsi harácsolásnak, az anyagi javak mértéktelen fölhalmozásának, mert a másvilágra úgysem vihetnek magukkal semmit, kivéve a lelkükben összegyűjtött jóságot és bölcsességet. Alaposan fölkészültek a halálra, oly formában is, hogy számot vetettek egész életükkel, s igyekeztek megbánni vétkeiket, kiengesztelni mindazokat, akiket megbántottak, ill. kiegyenlíteni összes tartozásukat. Sokat imádkoztak, gyakrabban jártak templomba, tapasztalataikat megosztották a fiatalabb nemzedékekkel, s a korábbiaknál megértőbben, filozofikusabban szemlélték a világot.

Ma valahogy ez is másképp van. Elfajult, önzővé vált, elállatiasodott az ember. Önmagán, a saját vágyain, valós és vélt szükségletein kívül ritkán érdekli más, s mivel a lelke kiüresedett, elsivatagosodott, többnyire retteg a magánytól, majd a rá váró méltatlan, kegyetlen végtől. Elviselhetetlennek érzi a csendet, az öregedés stációit, haszontalan pótcselekvésekbe menekül, s körbe-körbe rohangál, mint a mérgezett egér. Mivel korunkban a társadalom alapsejtjei, a családok is atomjaira szakadtak, a létbiztonság s a közbiztonság minimálisra csökkent, az egészség (a teljesség!) pedig végzetesen leromlott, de a vallások sem nyújtanak már érdemi kapaszkodót, s a hajdani nagy eszmék (pl. hazaszeretet, tisztesség, bátorság, önfeláldozás, szolidaritás, állhatatosság, hit, boldogság stb.) is mind-mind a porban hevernek; ezért az egyén talaját vesztette, s nem találja a helyét sehol, semerre. Nem bír mit kezdeni sem az életével, sem a halálával.

Őseink még ápolták évezredes hagyományaikat, s ennél fogva azok is erősítették, megtartották őket. Így például törődtek másokkal, segítettek a szegényeken, a bajba jutott szerencsétleneken, megülték ünnepeiket, harmóniában éltek szűkebb és tágabb környezetükkel, az Univerzum csillagaival s az évszakokkal. Tisztelték, szerették, szívükben őrizték felmenőiket, sőt, bizonyos értelemben állandó kapcsolatban álltak eltemetett halottaikkal. Egész csokor népszokásunk kötődik az őszi napéjegyenlőséghez, Mindenszentekhez és Halottak napjához szerte a Kárpát-medencében. (Ezeknek bárki utánanézhet avatott néprajzi könyvekben, helytörténeti monográfiákban és egyházi krónikákban, ismertetésükre ezért nem térek ki.) Manapság sajnos annyira megkoptak már (mondhatnám, tervszerűen kiölték belőlünk!), hogy jószerivel csupán a temetőjárás s a gyertyagyújtás maradt meg belőlük (no meg angolszász mintára újabban nálunk is kezd lábra kapni egy gyökértelen, otromba, horrorisztikus Halloween-komédia), ami eléggé elszomorító.

Kedves Olvasóim! Gondoljunk arra, hogy akik ma kiterítve, elhantolva vagy elhamvasztva nyugszanak, egykor mind elevenek voltak; s akik most jól-rosszul múlatják drága perceiket, előbb-utóbb mind ugyanoda jutnak. Nem az számít, hány évet töltünk a földön, hanem az, hogy a rendelkezésünkre álló idővel miként sáfárkodunk, s képességeinket mennyire hasznosítjuk embertársaink, nemzetünk, magyar hazánk javára. Ne reszkessünk tehát a haláltól, ám próbáljunk meg minél okosabban, tartalmasabban élni. Ezen a kettős ünnepen dobjuk félre szorító gondjainkat, s ne szégyelljük, ha könny fut a szemünkbe, amikor emlékezünk. Beszélgessünk elhunyt hozzátartozóink szellemével, s a sírhalmuk fölött töprengjünk el az élet és a halál csodáján, megismételhetetlenül egyedi voltán. Szálljunk kissé magunkba, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, s törekedjünk arra, hogy hátralevő életünket minél tökéletesebbre formáljuk. Az eltávozottak sorsán már nem javíthatunk, de a magunkén és szeretteinkén annál inkább. Úgy örüljünk minden napunknak, mintha ez lenne a legutolsó.

A javasolt elmélkedést, meditálást hadd könnyítsem meg azokkal a verseimmel, melyek e témáról, az elmúlásról szólnak. Ne felejtsük: mindig az itt maradóknak nehezebb, a gyász átható kínja kizárólag őket sújtja. Ám, ha szilárd a hitünk, a vigasztalás sem késhet sokáig. Mindnyájan Isten kezében vagyunk, s amíg Ő vigyáz ránk, addig nincs okunk a reménytelen elkeseredésre. A jézusi örök Világosság ragyogjon lelkünkben!

 

Siklósi András versei

 

Két vers az őszről

 

 

1.) Őszi képek

 

Gyöngül a nap sírnak a felhők

Hajlik a fű a szélben

kopaszodnak a fák

sötét címerrel gyászol a kukorica

Kifakultak az utolsó rózsák

csak a kikerics bujdosik még a réten

Érett almák pirosa lopózik

a hidegebb szürkék és barnák közé

pompás szőlők gesztenyék mosolyognak a dombhátakon

Keréknyomok vágódnak a sárba

prüszkölnek a lovak cuppog a csizma

Kutyák vinnyognak töppedt viskók előtt

Fekete varjak záporoznak a mezőkre

és rekedten panaszosan rikácsolnak

A bokrok fák térdig gázolnak

a nyirkos avarban

Nászra készülő szarvasok bőgnek

baglyok sikoltanak a csöndbe

Kihalt az erdő

Éjszakánként furcsa fények imbolyognak a lápon

s nehéz ködöktől fuldoklik a berek

 

A tél gúnyosan les már a távoli hegyek mögül

 

2.) Őszi gondolatok

 

Ősz van

Botlik a láb bizonytalan a tekintet

megsápadnak a legszebb szerelmek

Az öregek messzire néznek

s bölcs derűvel átlépik az öröklét kapuját

Minket is átjár a változás szele

Dermesztő ujjak simogatják szívünket

csontunk beleremeg a fájdalomba

Befelé fordulunk

belső mélységeinkbe zuhanunk

 

Ősz van Elmúlt bennünk a nyár

 

Az elmúlás képei

 

Lelkem megfagyott kikötőibe

nem vitorlázik többé már hajó

Egyedül úszom a rémületbe

vert holdbéli táj sikoltó fájó

 

vérfolyamain Felmetszett testű

szétszórt gondolataim a társak

Őrzik tékozló szívem meséit

az elmúlás ködös könyvtárának

 

A jövő szikláira épített

felhők könnyében ázó kis házam

lassan elporlad mint a megégett

szerelem gyűlölet hamujában

 

Sötéten lázasan száguldoztak

játékos álmok vad látomások

bennem Kitárták zárt kapuikat

a közeli s távoli világok

 

Minden mélységben és csúcson jártam

voltam győztes és üldözött béna

az élet s a halál mámorában

ünnepelt hírnök s daltalan néma

 

Az öröklét bírája lesz hunyó

lehulló csillagomnak Virágzó

örvénylésben születek újra vagy

földet szór rám a végső harangszó

 

Kézbe veszem kopott furulyámat

s játszom egy kuruc búcsúéneket

Elhagy az öröm és el a bánat

Itt lenn elalszom s fönt felébredek

 

Ravatalon

 

Ezer barázda homlokán

ajkain megfáradt mosoly

hajában tél szívében csönd

s egy mélyen elfojtott sikoly

 

Lefogták büszke sasszemét

siratók szoknyája lebben

Itt hagyta földi világát

ki tudja mi vár rá ott lenn

 

A virrasztó gyertyák fénye

kialszik s föllobban újra

Merev a test de a lélek

fölkészül a végső útra

 

Elment ma ismét egy ember

fájdalom maradt utána

Szegény volt békés egyszerű

nem hagyott semmit se hátra

 

Nem kap ünnepi temetést

sem fényes papi beszédet

csak a kis harang köszönti

őt s a könny mosta gyásznépet

 

Összegyűlt érte a falu

búcsút vesz mindenki sorban

Levél hull a koporsóra

sírásók kapája koppan

 

Emléke lassan eltűnik

testét fölfalják a férgek

Keresztje elporlad kidől

Nyomába új holtak lépnek

 

Sírhantján nem lesz több virág

csontjára évek pora száll

Derűt és borút hoz a szél

s gúnyosan kacag a halál

 

Halotti beszéd

 

Bús medve-szívű barátom halott vagy

Barna bőröd nem cserzik többé az évek

fejszéd nem táncol odvas fák derekán

Erdők lelkének tudós ismerője

nem raksz több tüzet

 

nem etetsz többé büszke szarvast

és félénk madárkát

Soha nem mesélsz már

a feléd vetődött idegennek

Hű kutyád nem kísér el vadászni

puskádat befesti a rozsda

Házad falánk pókok tanyája lesz

benövi a bozót szétmállik összeroskad

Érces hangod nem lopódzik többé a szívekbe

sóhajod nem öleli át az erdő fáit

Elmentél kedves jó öreg

Mindig a gyökerekről beszéltél nekem

s most leszálltál közéjük

hogy magad is gyökérré válj

 

Nem vágytál soha temetőbe

itt fekszel ma is

Kis kőhalom jelzi a sírod

százados fenyők őrzik álmodat

s hogy örök békédet ne zavarja semmi

azóta nesztelenül lábujjhegyen járnak a fák

----------------------------------------------------