Siklósi András
Halottak napjára
Mindenszentek és Halottak napja szerves része népi életünknek. Ilyenkor már mélyen bent járunk az őszben. A sűrű felhők mögül ritkán bújik elő a nap, hamarabb sötétedik, hűvösebbek, nyirkosabbak a nappalok és az éjszakák, gyakran szemerkél az eső, s a tájat borongós köd lepi. A völgyekben, szélmentes lapályokon hajnalonta olykor talaj menti fagyok is előfordulhatnak. Az erdők, ligetek elszórják színes lombkoronájukat, bokáig merülhetünk a frissen hullt avarba. A természet az elmúlásra, a téli álomra készül, hogy aztán kipihenve magát, tavasszal ismét megújuljon.
Őseink még sejtették, hogy a halállal nem ér véget minden, hanem csak a földi létünk fejeződik be; de életünk egy másik dimenzióban tovább folytatódik, ahol már nincs többé nyomorúság, fizikai fájdalom és szenvedés. Ők még ösztönösen hittek a mennyben és a pokolban; próbáltak mindig úgy viselkedni, hogy megmeneküljenek az örök kárhozattól, s eljussanak Isten, vagyis a megtestesült Szeretet ölelő karjaiba. Nem a haláltól féltek, hanem a bűnös, becstelen élettől; mert érezték, hogy a mindent látó, Igazságos Bírót nem lehet becsapni, s valamennyiünket szándékaink, tetteink fényében ítél majd meg. Tudták, hogy nincs értelme a kapzsi harácsolásnak, az anyagi javak mértéktelen fölhalmozásának, mert a másvilágra úgysem vihetnek magukkal semmit, kivéve a lelkükben összegyűjtött jóságot és bölcsességet. Alaposan fölkészültek a halálra, oly formában is, hogy számot vetettek egész életükkel, s igyekeztek megbánni vétkeiket, kiengesztelni mindazokat, akiket megbántottak, ill. kiegyenlíteni összes tartozásukat. Sokat imádkoztak, gyakrabban jártak templomba, tapasztalataikat megosztották a fiatalabb nemzedékekkel, s a korábbiaknál megértőbben, filozofikusabban szemlélték a világot.
Ma valahogy ez is másképp van. Elfajult, önzővé vált, elállatiasodott az ember. Önmagán, a saját vágyain, valós és vélt szükségletein kívül ritkán érdekli más, s mivel a lelke kiüresedett, elsivatagosodott, többnyire retteg a magánytól, majd a rá váró méltatlan, kegyetlen végtől. Elviselhetetlennek érzi a csendet, az öregedés stációit, haszontalan pótcselekvésekbe menekül, s körbe-körbe rohangál, mint a mérgezett egér. Mivel korunkban a társadalom alapsejtjei, a családok is atomjaira szakadtak, a létbiztonság s a közbiztonság minimálisra csökkent, az egészség (a teljesség!) pedig végzetesen leromlott, de a vallások sem nyújtanak már érdemi kapaszkodót, s a hajdani nagy eszmék (pl. hazaszeretet, tisztesség, bátorság, önfeláldozás, szolidaritás, állhatatosság, hit, boldogság stb.) is mind-mind a porban hevernek; ezért az egyén talaját vesztette, s nem találja a helyét sehol, semerre. Nem bír mit kezdeni sem az életével, sem a halálával.
Őseink még ápolták évezredes hagyományaikat, s ennél fogva azok is erősítették, megtartották őket. Így például törődtek másokkal, segítettek a szegényeken, a bajba jutott szerencsétleneken, megülték ünnepeiket, harmóniában éltek szűkebb és tágabb környezetükkel, az Univerzum csillagaival s az évszakokkal. Tisztelték, szerették, szívükben őrizték felmenőiket, sőt, bizonyos értelemben állandó kapcsolatban álltak eltemetett halottaikkal. Egész csokor népszokásunk kötődik az őszi napéjegyenlőséghez, Mindenszentekhez és Halottak napjához szerte a Kárpát-medencében. (Ezeknek bárki utánanézhet avatott néprajzi könyvekben, helytörténeti monográfiákban és egyházi krónikákban, ismertetésükre ezért nem térek ki.) Manapság sajnos annyira megkoptak már (mondhatnám, tervszerűen kiölték belőlünk!), hogy jószerivel csupán a temetőjárás s a gyertyagyújtás maradt meg belőlük (no meg angolszász mintára újabban nálunk is kezd lábra kapni egy gyökértelen, otromba, horrorisztikus Halloween-komédia), ami eléggé elszomorító.
Kedves Olvasóim! Gondoljunk arra, hogy akik ma kiterítve, elhantolva vagy elhamvasztva nyugszanak, egykor mind elevenek voltak; s akik most jól-rosszul múlatják drága perceiket, előbb-utóbb mind ugyanoda jutnak. Nem az számít, hány évet töltünk a földön, hanem az, hogy a rendelkezésünkre álló idővel miként sáfárkodunk, s képességeinket mennyire hasznosítjuk embertársaink, nemzetünk, magyar hazánk javára. Ne reszkessünk tehát a haláltól, ám próbáljunk meg minél okosabban, tartalmasabban élni. Ezen a kettős ünnepen dobjuk félre szorító gondjainkat, s ne szégyelljük, ha könny fut a szemünkbe, amikor emlékezünk. Beszélgessünk elhunyt hozzátartozóink szellemével, s a sírhalmuk fölött töprengjünk el az élet és a halál csodáján, megismételhetetlenül egyedi voltán. Szálljunk kissé magunkba, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, s törekedjünk arra, hogy hátralevő életünket minél tökéletesebbre formáljuk. Az eltávozottak sorsán már nem javíthatunk, de a magunkén és szeretteinkén annál inkább. Úgy örüljünk minden napunknak, mintha ez lenne a legutolsó.
A javasolt elmélkedést, meditálást hadd könnyítsem meg azokkal a verseimmel, melyek e témáról, az elmúlásról szólnak. Ne felejtsük: mindig az itt maradóknak nehezebb, a gyász átható kínja kizárólag őket sújtja. Ám, ha szilárd a hitünk, a vigasztalás sem késhet sokáig. Mindnyájan Isten kezében vagyunk, s amíg Ő vigyáz ránk, addig nincs okunk a reménytelen elkeseredésre. A jézusi örök Világosság ragyogjon lelkünkben!
Siklósi András versei
Két vers az őszről
1.) Őszi képek
Gyöngül a nap sírnak a felhők
Hajlik a fű a szélben
kopaszodnak a fák
sötét címerrel gyászol a kukorica
Kifakultak az utolsó rózsák
csak a kikerics bujdosik még a réten
Érett almák pirosa lopózik
a hidegebb szürkék és barnák közé
pompás szőlők gesztenyék mosolyognak a dombhátakon
Keréknyomok vágódnak a sárba
prüszkölnek a lovak cuppog a csizma
Kutyák vinnyognak töppedt viskók előtt
Fekete varjak záporoznak a mezőkre
és rekedten panaszosan rikácsolnak
A bokrok fák térdig gázolnak
a nyirkos avarban
Nászra készülő szarvasok bőgnek
baglyok sikoltanak a csöndbe
Kihalt az erdő
Éjszakánként furcsa fények imbolyognak a lápon
s nehéz ködöktől fuldoklik a berek
A tél gúnyosan les már a távoli hegyek mögül
2.) Őszi gondolatok
Ősz van
Botlik a láb bizonytalan a tekintet
megsápadnak a legszebb szerelmek
Az öregek messzire néznek
s bölcs derűvel átlépik az öröklét kapuját
Minket is átjár a változás szele
Dermesztő ujjak simogatják szívünket
csontunk beleremeg a fájdalomba
Befelé fordulunk
belső mélységeinkbe zuhanunk
Ősz van Elmúlt bennünk a nyár
Az elmúlás képei
Lelkem megfagyott kikötőibe
nem vitorlázik többé már hajó
Egyedül úszom a rémületbe
vert holdbéli táj sikoltó fájó
vérfolyamain Felmetszett testű
szétszórt gondolataim a társak
Őrzik tékozló szívem meséit
az elmúlás ködös könyvtárának
A jövő szikláira épített
felhők könnyében ázó kis házam
lassan elporlad mint a megégett
szerelem gyűlölet hamujában
Sötéten lázasan száguldoztak
játékos álmok vad látomások
bennem Kitárták zárt kapuikat
a közeli s távoli világok
Minden mélységben és csúcson jártam
voltam győztes és üldözött béna
az élet s a halál mámorában
ünnepelt hírnök s daltalan néma
Az öröklét bírája lesz hunyó
lehulló csillagomnak Virágzó
örvénylésben születek újra vagy
földet szór rám a végső harangszó
Kézbe veszem kopott furulyámat
s játszom egy kuruc búcsúéneket
Elhagy az öröm és el a bánat
Itt lenn elalszom s fönt felébredek
Ravatalon
Ezer barázda homlokán
ajkain megfáradt mosoly
hajában tél szívében csönd
s egy mélyen elfojtott sikoly
Lefogták büszke sasszemét
siratók szoknyája lebben
Itt hagyta földi világát
ki tudja mi vár rá ott lenn
A virrasztó gyertyák fénye
kialszik s föllobban újra
Merev a test de a lélek
fölkészül a végső útra
Elment ma ismét egy ember
fájdalom maradt utána
Szegény volt békés egyszerű
nem hagyott semmit se hátra
Nem kap ünnepi temetést
sem fényes papi beszédet
csak a kis harang köszönti
őt s a könny mosta gyásznépet
Összegyűlt érte a falu
búcsút vesz mindenki sorban
Levél hull a koporsóra
sírásók kapája koppan
Emléke lassan eltűnik
testét fölfalják a férgek
Keresztje elporlad kidől
Nyomába új holtak lépnek
Sírhantján nem lesz több virág
csontjára évek pora száll
Derűt és borút hoz a szél
s gúnyosan kacag a halál
Halotti beszéd
Bús medve-szívű barátom halott vagy
Barna bőröd nem cserzik többé az évek
fejszéd nem táncol odvas fák derekán
Erdők lelkének tudós ismerője
nem raksz több tüzet
nem etetsz többé büszke szarvast
és félénk madárkát
Soha nem mesélsz már
a feléd vetődött idegennek
Hű kutyád nem kísér el vadászni
puskádat befesti a rozsda
Házad falánk pókok tanyája lesz
benövi a bozót szétmállik összeroskad
Érces hangod nem lopódzik többé a szívekbe
sóhajod nem öleli át az erdő fáit
Elmentél kedves jó öreg
Mindig a gyökerekről beszéltél nekem
s most leszálltál közéjük
hogy magad is gyökérré válj
Nem vágytál soha temetőbe
itt fekszel ma is
Kis kőhalom jelzi a sírod
százados fenyők őrzik álmodat
s hogy örök békédet ne zavarja semmi
azóta nesztelenül lábujjhegyen járnak a fák
----------------------------------------------------
