Von: Péteri Attila Árpád
Gesendet: vasárnap, 2009. november 29. 23:24
An: Kutasi Józef
Betreff: Áldozat?
TÁJÉKOZTATÁSUL:
/Kötelező olvasmány – PAÁ ajánlja/
Kérek mindenkit, hogy írásom elolvasása után ne folytassa tovább napi teendőit,
hanem adjon magának 5 perc gondolkodással töltendő időt.
Üljön le egy nyugodt helyre és őszintén válaszoljon a következő kérdésekre:
Hozok-e áldozatot magamért?
Mire vagyok hajlandó a családomért?
Teszek-e valamit a közösségért, a településért, amelyben és ahol élek?
Teszek-e valamit a hazámért?
Seres Mária:
OLYAN VILÁGBAN ÉLÜNK, ahol mindenki csak kapni szeretne. Aki pedig ad, az minimum gyanús. Miért is teszi? Milyen érdek vezérli? Mi a célja vele? Az nem lehet, hogy csak úgy…
Már arra is ferde szemmel néznek, aki az egészsége érdekében hajlandó áldozatokra. Megmosolyogják a kocogó embert. Legalább egy kis húslevest egyél! – mondják a vegának.
Mindenáron koccintani akarnak azzal, aki köszöni szépen, de nem iszik.
Miért különcködik?
Aztán ha jön a baj, pillanatok alatt kukába kerül a cigi, megszunik a mértéktelen evés, ivás, majd jön a lé-böjt kúra és bérlet a konditerembe. És azt mondja: bárcsak korábban kezdtem volna...
És ott a család… A folyamatos lelkiismeret-furdalás. Többet kellene foglalkozni a gyerekkel, meg kellene látogatni az idős rokont. Nem csak május első vasárnapján venni csokrot az édesanyának.
Nem érünk rá semmire, rohanunk, figyelmetlenek, felületesek vagyunk. Aztán néha jön egy-egy kijózanító pofon – egy betegség, egy haláleset, egy rossz bizonyítvány, egy válás.
Miért? Miért nem vette észre hamarabb? Most már késő…
Pár emberöltővel ezelőtt természetes volt, hogy a családfő egyik napról a másikra otthagyott mindent – feleséget, gyereket, munkát, és beállt a hadseregbe, mert szólította a haza.
Pedig jóllehet, még azt sem tudta, ki az aki hívta, ki az ellenség, de akár legdrágább kincsét, az életét is feláldozta. És ezt tudomásul vette a családja is. Sírva elbúcsúztatták és remélték, talán majd visszajön…
Ez volt az élet rendje.
Nézzük meg, hol tartunk ma.
Már a szomszédok sem ismerik egymást.
Az ünnepek koncentrált vásárlási kényszerré degradálódtak, és ahelyett hogy feltöltődést jelentenének, minden szempontból ki- és lemerítik az embereket.
A társadalmi munka már nem létezik – törölték a szótárakból – szocialista csökevény.
Sőt, már az APEH is szigorúan bünteti, ha segíteni akarunk egymáson azzal, amivel rendelkezünk: a munkaerőnkkel, a képességeinkkel és a tudásunkkal.
Közhasznú munka? Az is csak büntetésnek számít mára.
Választások? Kit érdekel? Minek menjek el. Nincs nekem ilyesmire időm. Meg úgyis… vagy úgyse…
JÓ EZ A VILÁG? Ahol mindenki csak kapni szeretne, és lehetőleg mások ellenében, egyes egyedül ő.
Ahol aki adni szeretne, az nem csak gyanús, de ha megtette, a legtöbb esetben meg is bánja, mert vagy azért szólják le, hogy keveset adott, vagy azért támadják mások, mert nekik ugyan miért nem jutott…
És így válik előbb-utóbb mindenki mindenki ellenségévé.
Merjük végre bevallani saját magunknak is: NEM JÓ ÍGY EZ A VILÁG! Valami nagyon el lett rontva, és higgyük el: a változás rajtunk múlik!
Azért, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, a családunkban és a hazánkban, áldozatot kell hoznunk. Mert a bűneinktől csak így szabadulhatunk meg.
És aki ezt teszi, ne nézzük le, ne nézzük különcnek se, de ne is akadályozzuk, inkább segítsük és kövessük a példáját.
Ezen írás után talán lesz olyan, aki nem bontja fel az aznapi sörét.
Talán olyan is lesz, aki ölébe kapja a kislányát, és szabadjára engedett fantáziával elmesél egy történetet, amit csak ő tud.
Talán lesz olyan, aki megszervez a régi kollégáknak egy nyugdíjas találkozót.
És remélem olyan is lesz majd, aki azt mondja: nem, nem hagyom tovább, hogy engem félrevezessenek. Hiszen ez az én életem, az én családom és az én hazám!
Hajlandó vagyok tenni érte, mert nem engedem, hogy teljesen tönkretegyék! Mert van józan eszem, hitem, önbecsülésem és akaraterőm.
És innentől használni fogom mindezt, de nem külön-külön, hanem együtt, egységben. És igen: szeretnék áldozatot hozni.
Cselekszem, mert ez tett és tesz mindannyinkat emberré, és ez vitte a világ dolgait mindig is előre.
A szótlanság, a tétlenség és a másokra várás a vesztesek és a kiszolgáltatottak sorsa.
Én csak egy vagyok, aki önként indult a „csatába”. És nem sajnálom az áldozatot.
Bízom benne, hogy hamarosan népes seregünk lesz.
Seres Mária
-----------------------------------------------------------------------------------------------------