Von: Bóna Mária Ilona
Gesendet: vasárnap, 2010. január 31. 2010 22:03
An: antal@jozsef-kutasi.de
Betreff: Fogd meg a kezét Uram!
Fogd meg a kezét Uram!
A napokban kaptam egy szép diát ezzel a címmel: Fogd a kezét Uram!
A gyönyörű színes tájképek adta háttérben minden egyes képen megjelenik Vén Árpád verse - soronként a piros- fehér- és zöld színben váltakozva – imígyen:
„Miért nincs meg e maroknyi népben,
ami létezik másban,
Miért kell Neki élni elnyomva és megalázottságban?
Meddig bírja húzni a nyakába
szoruló igát,
Miért lett e nemzetből egy könnyező anya mely siratja fiát?"
(Részlet: Vén Árpád: Fogd meg a kezét Uram! c. verséből.)
„Miközben e sorokat írom, eszembe jutott egy nyári élményem.
Pár évvel ezelőtt kötelet feszítettem ki a fűzfa és a barackfa között a kertünkben. Hevenyészve, az ideiglenesség biztos tudatában hurkoltam a kötelet a faágra, mert elég rossz minőségű volt a kötél és terveztem egy igazi ruhaszárító állvány beszerzését. Közben telt-múlt az idő és csak nem futotta új szárító alkalmatosságra. A kötél maradt. A nyáron azután, teregetés közben, - amint átvetettem rajta a tiszta ágyneműt - a kötél leszakadt. Bizony, közben annyira elhasználódott, hogy nem volt egy ép szakasz rajta. Hozzá is láttam, hogy a hurkokat föllazítva, megszabadítom a fákat a rissz-rossz kötéltől. Megdöbbenve láttam, hogy idő közben úgy belenőtt a kötél mindkét helyen a fa testébe, hogy már nem lehetett - csak úgy egyszerűen levenni. Elvágtam tőben a kötelet, mert csak a fa roncsolásával tudtam volna tőle megszabadítani. Inkább hagytam, nem faragtam ki, de rettenetes lelkiismeret-furdalást éreztem."
*
A ruhaszárító-köteles történet a Tudósítás Magyarországról: életformák és életstratégiák... című díjnyertes http://furaila.xfree.hu/55534 szociográfiámból való, a "Katalin, a politizáló anya-pedagógus" című fejezetből.
Ezzel kapcsolatban a következőket írtam: "...Nincs erkölcsi alapunk megvetni azokat, akik "járomba" hajtva fejüket, keményen dolgozva az éhbérért egy életen át - továbbélték és adták az Életet! Ezt az Életet tisztelnünk kell, mert igen is nekik köszönhető, hogy még létezik olyan ország Európa szívében, hogy Magyarország!..."
…
"Apukát" is szerettem volna megszabadítani tőle. Először "leaggattam" róla a „Kiváló dolgozó" kitüntetéseit, hátha úgy könnyebb lesz. Próbáltam meggyőzni arról őt is: nem szívességet tettek neki a "hatalom" emberei azzal, hogy érdeme szerint értékelték és elismerték szakmai tudását, munkájának szeretetét és kötelességtudását, amivel végigdolgozta, mint szövőmester a fél életét!
Azonban, minél jobban próbáltam megszabadítani a proletáröntudatától, annál jobban kezdtem rajta is észrevenni a kiütköző félelem jegyeit. De én nem kíméltem. Újra és újra emlékeztettem arra a csinos, jó megjelenésű, ambiciózus, fiatal úriemberre, aki a háború előtt volt. Azt hittem megőrzött valamit ifjúi önmagából, amit csak értő módon elő kell hívni, mint egy régi fényképfelvételt!"
A szóban forgó szociográfiával 1998-ban középdíjat nyertem. December 5-én volt a díjkiosztó. Szerettem volna neki megmutatni az emléklapot, de halogattam a dolgot. Azután 12-én rászántam magamat és átvittem a kézirattal együtt. Ekkor már későn volt, mert "Apuka" holtan ült, - ökölbe szorított kezekkel, a kopott kékre mosott munkásruhájában - a kedvenc foteljében. Szégyenkezve dobtam félre a kéziratot, mert akkor értettem meg, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki kérdéseimmel, melyekkel feszegettem azt a húsába vájódott, rohadt "jármot"!
Nem vettem észre - ugyanúgy, mint a fák a szárítókötél hurkától, - hogy már soha nem szabadulhat meg tőle!
Bóna Mária Ilona