6.571 - Kommentár nélkül: Lévay Atilla > A Magyar Justitia Bizottság tagja

*** www.nemzetihirhalo.hu *************

Csurka István 23 évvel ezelőtti látlelete a Magyarság helyzetéről

Kommentár nélkül
Lévay Atilla
A Magyar Justitia Bizottság tagja

Nem hiszem, hogy akármelyikőnk is pontosan meg tudná határozni, mi­ért gyűltünk most itt össze. Összeverődésünkben sok a kimondhatatlan, a szorongásos lelki indíték, még beszélni is alig tudunk róla. Mintha valami nagy veszély fenyegetne bennünket személy szerint is és együttesen is, mint magyarokat és ennek a nagy vésznek az előrevetülő árnyéka rántana össze valami akol-melegbe. Mi ez a nagy veszély? Sejtelmünk sokkal tragi­kusabb végzésekről értesít bennünket, mint ami ma gazdasági és intézmé­nyi válság képében a mindennapiság szintjén jelen van újságjainkban és a büfébeszélgetéseinkben. Az a veszély, amit a zsigéreinkben érzünk, nem gazdasági vagy nemcsak gazdasági és nemcsak politikai, hanem sokkal több annál: egy nagy, mindent felégető nemzeti katasztrófát érzünk közeledni, amely még azokat a maradványokat is megsemmisíti, amelyekben most tengetjük vagy rejtegetjük nemzeti létünket.

Mi ez a katasztrófa? Hogyan fog bekövetkezni? Nem is merünk bele­gondolni, de a hirtelen támadt szorongásainkban ez mégis valóság és bor­zasztó teher.

Kétségbeesetten keressük a kiutat, menekülünk és ellenállunk a halálos húzásnak. Megpróbáljuk mindezeket elhárítani, de mindez tétova és foszló. Nem tudjuk, hogy amikor kis ellenlépéseinket megtesszük, nem éppen akkor ártunk-e magunknak és a saját ügyünknek. Sötétben élünk, egy halot­tasház sötétjében.

Tudom, hogy egy kis megbotránkozást is felkeltek ezzel a sötét pátosz­szal. Szándékosan. Azt remélem ugyanis, hogy éppen ez a megbotránkozás fogja felszínre hozni az ellentmondást lelki bénultságunk és halálhangula­taink, valamint a való helyzet között. Bénultabbak, kiütöttebbek és letagló-zottabbak vagyunk, mint amennyire valós helyzetünk, lehetőségeink és képességeink szerint lennünk kellene.

Volt már ennél nehezebb helyzetben is ez a nemzet. Szedte itt már áldo­zatait a neoacquistica commissio, Caraffával az élen, vérengzett itt már Haynau táborszernagy és még ebben a mi rémszázadunkban is egymást kö­vették a bosszúállások, az akasztások és a menekülésre kényszerítések. Nemcsak öngyükosságban és halálozásban, nemcsak nem-szaporodásban és fogyásban, hanem emigráns termelésben is valószínűleg világelsők va­gyunk. Kezdődött a kitántorgással, folytatódott az 1920 utáni kiutalások­kal, melynek során rengeteg értékes agyvelő került idegen szolgálatba, s amelynek csúcspontja Bartók Bélánk kitelepedése lett, s jött rá az 1945-46-48-as emigrációba kényszerítési kampány, amelynek során a legkülön­felébb szellemi alapállású, de a nemzettudat szempontjából éppen a különféleségében pótolhatatlan szellemi erő hagyta el újra a hazát, töme­gestül, hogy aztán az 56-os exodusban tetőzzön a hazaelhagyás. Napjaink­ban pedig a jajgató Erdélyből indult meg az áradat. Mint egy egérrágta foszló zsákból, folyik, szakad, ürül ki a magyarságból az ember, az érték. Van tehát alapja, oka a halál-iszonyodásnak. De mégis! Örökös védekezésbe kényszerült nemzet lettünk és most már ott tar­tunk, hogy még ennek a védekezésnek a jogosultsága is sok oldalról meg­kérdőjeleztetik. Már-már magunk is elbizonytalanodunk, hogy vajon jogosult-e és megfelel-e egy általánosan elfogadottnak látszó, feloldódó, nemzetköziesülő világtendenciának a mi keserves, magyarként való magyar védekezésünk; hogy nem vagyunk-e ósdi nacionalisták és korszerűtlen kop­pánykodó mélymagyarok, amikor magyarként védjük és rejtegetjük ma­gunkat magunk elől és a ránk váró végzet elől.

A védekezés Trianon óta lett meghatározó lelkiállapotunk, de Trianon­ra jöttek még súlyosabb katasztrófák és leveretéseink, letaroltatásaink kö­zül az utolsó, teljes magunkra hagyottságunk nyilvánvalóvá válásával még ennek a védekezésnek a kilátástalanságát is belénk oltotta. Úgy áll a hely­zet, hogy nem merünk, vagy csak nagyon félénken és gyámoltalanul me­rünk magyarnak mutatkozni. Államhatalmi szerveink meg-meg dorgálnak tiszta szándékú fiatalembereket, akik semmi mást nem tesznek, csak meg­próbálják magyarként felmutatni magukat. 1970 vagy 71 óta tulajdonkép­pen csak az a kérdés, hogy milyen méretű "cirkusz" lesz Budapesten március tizenötödikén. Mindig akad egy-kétezer elszánt diák, vagy öregdi­ák, aki vállalja a kicsapatás vagy a megcsapatás veszélyét és a saját dalait és jelszavait kiáltozva akar végigvonulni a történelmi helyeken. A hatalom türelmessége változó, csak egy nem változik; a közömbösség, amivel a szé­lesebb tömegek ezt az előadást figyelik. A tudomásulvétel nem változik, hogy nincs saját Március Tizenötödikénk és nem is lehet. Egyes iskolákat megszállnak, másokban pedig a tanárok és a szülők beszélik le gyermekei­ket az utcára menésről. És ebben a jelenségben ez a tragikus vonás, ebben van benne az a halálos fenyegetés, ami idehozott bennünket. Ez az a le­mondásba szorult védekezés, amelyből ha nem tudunk kilábalni, akkor nincs tovább. De csak akkor.

Van egy szó, egy fogalom a magyar tudatban, amihez aztán végképp nincs szembenézésünk. Ez a szó a nemzethalál. Amikor az ajkunkra tolul, szinte várjuk, hogy letorkolljanak miatta, mondván: romantikus, idejét­múlt rémlátás, tudománytalan fantazmagória. Pedig jeien van az életünk­ben, nemcsak fogyásunkban, kivérzésünkben, hanem napról napra való történésként is, amennyiben a határainkon kívül élő magyarság sorsában még fel merjük ismerni a magunk sorsát. Hárommillió ember ma naponta megküzd ezzel a halál-vízióval, mégpedig a legközvetlenebbül, a legkegyet­lenebbül. Ez előtt a hárommillió ember előtt ma már nincs magyar távlat, magyar jövő. Ezt a hárommilliót naponta megalázzák azért, mert magyar. Számukra a nemzethalál valóság, személyes sors, örökös vagy-vagy.

Való igaz, folyamatban vannak ma ezen az ultramodern világon ennél kegyetlenebb népirtások is. Vannak, ahol ölik a népeket, tömegesen és gát­lástalanul. Noha jelei ennek már itt is mutatkoznak, ez még itt nincs folya­matban és talán nem is lesz. Ettől a hárommillió magyartól csak a nyelvét, a kultúráját és élete magyarként való leélésének lehetőséget akarják elven­ni, egy öntudat nélküli kiszolgáló személyzetté akarják lealacsonyítani. A munkaerejére, a találékonyságára talán még szükség is volna, csak az öna­zonosságát kell elhagynia. Egy nagyon céltudatos és kegyetlen üzletkötés van felkínálva, pontosabban ráerőszakolva erre a hárommillió emberre: szűnj meg magyarnak lenni és megengedjük, hogy élj.

Beláthatatlan messziségben van az az idő, amikor az utolsó erdélyi ma­gyar is beletörik ebbe a gonosz ajánlatba?

A helyzet ebben a halál-vonatkozásban belföldön más, hála legyen érte dicsőséges forradalmunknak, más, de nem jó és főként nem rózsás. A halál itt sem csak statisztika, itt sem csak születésszám-apadás, itt sem csak ön­gyilkosság, hanem egy rejtett, magát sokszor tarkaságba álcázó folyamat, amely a közönyben, a fásultságban, az önmagunkkal nem törődésben nyil­vánul meg. Magyarságunk tudata szép lassan kiszivárog belölünk. Közöm­bössé válunk értékeink iránt. Annyi baj ért bennünket, mint magyarokat Trianon óta, olyan terhes magyarnak lennünk, hogy inkább feladjuk ma­gunkat. Élünk napról napra, magyarul beszélünk, vagy valami magyarhoz közelálló nyelven, de inkább csak azért, mert nem tudunk más nyelven. Szeretnénk megszabadulni ettől a kínos tehertől. Lemondunk magunkról. Hallgatunk és lapulunk. Szégyelljük magyar mivoltunkat. Elhisszük azok­nak, akik Trianon óta sulykolják belénk, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk, vagy ha el nem is hisszük, rálegyintünk. Mindegy. "Ez van" - mondjuk, és ebben az "ez van"-ban benne tátong a halálos üresség.

Bennünket belföldi magyar szülőket nem fenyeget az a kényszerhelyzet, hogy nem tudjuk magyar tannyelvű osztályba íratni csemetéinket, sőt mi - nagyon helyesen - az angol tagozatra való felvételhez keresünk protekciót, csak azt kellene már egy kicsit jobban megnéznünk, hogy ez a mi magyar tannyelvű magyar iskolánk milyen magyart akar nevelni a gyermekeinkből, - akar-e egyáltalán, s nem éppen azt a kicsinyhitűséget csepegteti-e beléjük, aminek a következménye egy-két nemzedék alatt pontosan ugyanaz lehet, mint a nyelvefosztott iskolázásé. A szemünk láttára írja át gyermekeink tu-datát egy idegen kéz, és nekünk szavunk sincs hozzá. A szemünk láttára te­szik gyermekeink vállára apáik elkövetett és el sem követett bűneit egy bizonyos progresszió nevében és a nép ártatlan gyermeke, mire felnő, meg-tanulja titkolgatni magyar voltát.

Most nem az értelmiségről beszélek, a magaskultúráról és még csak nem is a médiák zavaros, híg kozmopolitizmusáról, hanem a népről, a ma­gyar népről, amelyet megóvnak attól, hogy túlságosan magyarnak érezze magát.

Kérdezem: nem halad-e ez a társadalom egy szörnyű kettéhasadás felé, amilyen kettéhasadás már volt a történelemben, amikor egy szellemében s vérében is idegen arisztokrácia pöffeszkedett egy szegény és szegénysége miatt szükségképpen visszamaradott népi tömegen? Nincsen semmi jele annak, hogy ez a magyar társadalom újra egy ilyen kettéhasadás felé tán­torog, amennyiben kialakul egy világ felé forduló, s részben kozmopolita, idegen szellemű, haszonélvező rétege és ez alatt a mindennapi gondokkal küzdő, a maga levében fövő, a világtól szükségképpen elmaradó tömeggel, néppel, nevezzük úgy, ahogy akarjuk? Én látom ennek a jeleit, és mert lá-tom, mondom is.

Ezen az úton is el lehet jutni a nemzet sírjához. Ez esetben nem szűnik meg a magyarság, nem hal ki, csak oly mértékben átalakul, hogy azt már nem lehet nemzetnek nevezni. Valamilyen új kifejezést kell rá találni. Ezen az úton pincérnemzet leszünk. Pincérnek lenni nagyon tisztességes foglal­kozás. Senkit sem akarok megbántani, nagyon sok pincér ismerősöm és ked­ves emberem van, de egy nemzet azért mégsem süllyedhet a saját hazájában pincérstátuszba. Most reformbejelentésektől és átalakítási tervezetektől hangos a ma­gyar közélet. Ez nagyon helyes. Van programja a kormánynak, van prog­ramjavaslata az ellenzéknek és van a gazdasági szakgárdának. Úgy látszik, mintha pezsegne a magyar élet, a programok felszíni versengése mögött azonban egyelőre kevés változik valójában és még kevesebb abban az irányban, amelyet fenntartás nélkül üdvözölhetnénk, A reform és a re­formra való őszinte törekvés azonban így is igen nagy jelentőségű, amelyet minden épeszű ember csak pártolhat. Igaz az az állításuk a többször háttér­be szorított és elhallgattatott reformközgazdászoknak, hogy reformjavasla­taik következetes végrehajtása esetén nem itt tartanánk, ahol tartunk, sőt ezt még azzal is meg lehet tetézni, hogy ezek a nagyon szomorú nemzet­ügyek, ez a halálszorítás sem volna ílyen mérvű, mint amilyen. A 68-as re­form-kísérletet azonban elfojtották, elodázták, átírták és a hátába kerültek. Többnyire az valósult meg belőle, ami felszínes volt, rövid távú és visszaszívható. Egy NEP-korszak gyötrő ideiglenessége lengett az egész magyar reform fölött, vagy talán fordítva: maga ez a reform lógott egy vé­kony cérnán a posztsztálinizmus brezsnyevi fekete tava fölött, örökös ret­tegésben, hogy egy kéz egyszer csak elvágja ezt a vékony szálat is. A gazdasági reformnál sokkal fontosabb társadalmi reform, megújulás sokáig szóba sem került, amikor pedig ráköszöntött a táborra a lengyel válság, hat-hét évvel ezelőtt, akkor mindenütt még szorosabbra záródtak a hatalmi rendek sorai és a reformról való gondolkodást felváltotta a teljes elhallga­tás, vagy pedig a semmire sem vezető reform-csinnadratta. Ennek a re­form-csinnadrattának az volt a jellemzője, hogy sokszor nagyon merész és eretnek dolgokat mondott ki, rendszerint szűk értelmiségi-elit körben, de a való életben, a gazdaságban jóformán semmi nem történt, vagy éppen az eddigi ellenkezője. Így jutottunk el a mai helyzetig, amikor voltaképpen már mindegy, hogy a hatalomnak van-e szándéka belekezdeni egy gazdasá­gi reformba vagy nincs, mert voltaképpen semmilyen kezdeményezéshez nincs meg a tőkéje, a hite és a hitelessége. Most már szabadon lehel speku­lálni, hogy milyen oktánszámú benzinnel volna legcélszerűbb feltölteni a motort, az ólommentes benzineket is javaslatba lehel tenni, a tény az, hogy a tank üres.

Ennek ellenére nincs más lehetőség, mint reformpártinak lenni. A kü­lönféle reformjavaslatokhoz való baráti viszonyulás azonban nem eredmé­nyezheti a nemzeti sorskérdések megoldásáról, a megoldás igényéről való lemondásunkat, nem taszíthatja a semmibe azt a programot, amit az előző­ekben sötét és pátoszos színekkel festettem, amit tömören a magyarság ami-katasztrófa programjának lehetne nevezni. Ez az anti-katasztrófa program magától értetődően öleli magába a különféle gazdasági és társa­dalmi reformjavaslatokat, mint első és közvetlen gyakorlati lépésekét a megmaradás útján. Félreérthetetlenül és határozottan le kell szögeznünk, hogy számunkra csak ez az egyetlen program létezik, de éppen azért, mert így van, hajlandóak vagyunk - és aligha lehetünk mást, mint hogy lefogjuk magunkat a lehetséges részprogramok szekere elé is, és igyekszünk megragadni minden kis esélyt, ami reményt nyújt a katasztrófa elkerülésére. Ez a katasztrófa, amelynek elkerülése érdekében most megpróbáljuk minden lehetséges lelki és fizikai erőtartalékunkat mozgósítani, voltakép­pen évtizedek, sőt talán század óta folyó magyar önemésztési folyamat, amely most veszélyesen felgyorsult. Tulajdonképpen ez a felgyorsulás ijesztett ránk, és ez fújta meg azt a vészkürtöt, aminek szavára idesereglet­tünk. Mindazonáltal ez a katasztrófa, amit mi érzünk előlopakodni, ránk borulni, nem valami közelgő robbanás megsejtése. Ám a mai magyar való­ság egy ilyen robbanás, egy ilyen vak lázadás lehetőségével is terhes. Ebben a vonatkozásban szükséges egy nagyon kemény distinkciót tennünk. Nem vagyunk, és mint becsületes magyar hazafiak, nem is lehetünk a "minél rosszabb, annál jobb" álláspontján, és ezt a vak lázadást, a zűrzavart, a hir­telen összeomlást és az erőszakok egymásnak esését nemcsak hogy nem kí­vánjuk, hanem a mi messzenéző, sokágú, anti-katasztrófa programunkkal éppen elkerülni óhajtjuk. Semmi sem volna végzetesebb a magyar jövőre nézve, mint egy ilyen vak rabszolgalázadás, egy program nélküli értelmet­len káoszba zuhanás, mely után az ugyancsak program nélküli, durva erő-szak következnék, a gátlástalanság felülkerekedésével. Ennek a nemzetnek nincs több internálható vezető rétege, és azt se felejtsük el, hogy a román csapatok kétszer is jártak már Budapesten ebben a században. Akármennyi fenntartásunk van is a fennálló rendszerrel és állapotokkal szemben, egy ilyen robbanást nem kívánhatunk - magunknak. Geopolitikai helyzetünk és az egész világhelyzet bizonytalansága eleve kilátástalanná tesz minden erőszakos változtatási kísérletet, főleg ebben a jelentőségét vesztett, má­sodrendű Európában, ugyanakkor éppen a szinte szeszélyesen forgó világ­helyzet hordja magában a váratlan és ajándékszerű változások, átalakulások csíráit. A szemünk láttára lett az Ibériai félszigeten két szigo­rú diktatúrából stabil demokrácia, s az a puszta tény, hogy mi most itt va­gyunk és így cserélünk eszmét, ha halványan is, de sejteti velünk azt a reményt, hogy elfogadhatatlan realitásaink egyszer majd, ha nem a mi éle­tünkben, az unokáinkéban, elfogadható realitásokká lesznek. Ez a mi igazi távlatunk. Ezt nem lehet kockára tenni egy vak lázadással, amely után megint lesöprik a táblát. Nekünk most Széchenyi István nyomvonalán kell haladnunk. Nincs másik utunk. Nem provokálunk, de igenis jobb belátásra akarjuk bírni a fölénk helyezett hatalmat, éppen saját felismeréseink ko­morságának erkölcsi tőkéjével a tarsolyunkban.

Az anti-katasztrófa program alapelvei a céljából adódnak. Az anti-ka­laszlrófa programnak, minthogy a nemzet végső lesüllyedésének meggátlása a célja, fenntartás és mellékzöngék nélkül kell magyarnak, egész ma­gyarságra tekintőnek és népinek, egész népre tekintőnek lennie. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen vállaltan és hangsúlyozottan magyar és nemzeti programot csak szerény mértékben is elkezdhessünk, először a saját lel­künkben kell rendet teremtenünk. A lelkünk sérült, mert iszonyú tragédiák és megaláztatások után vagyunk, mert bűnöket követtünk el, és mert bűnö­ket kentek ránk, és végül azért is, mert ezeket a megaláztatásokat nem vol­tunk képesek mindeddig becsülettel feldolgozni. A mi lelkünk most tele van elhárítással, áthárítással, védekezéssel és önmagunk nem-becsülésével. Fé­lünk magunktól, és mint valami tilalmas dolgot, rejtve éljük meg magyarsá­gunkat.

Ilyen meghasonlott lélekkel semmilyen munkába nem lehel belevágni, előttünk pedig nagy munka áll, férfimunka. Magyarságunk tiszta újra-meg­élésére, magabiztos és öntudatos felmutatására most nem elsősorban azért van szükségünk, hogy a hazánkat körülölelő sötét, dühödt és kevésbé dühödt nacionalizmusokra válaszolni tudjunk, hanem elsősorban azért, hogy meg­maradási programunkhoz hitet merítsünk. Hit nélkül semmilyen vállalko­zásba nem érdemes belekezdeni. Nem is lehet. Hitet pedig - ezt az elmúlt évtizedek hathatósan bizonyították - semmi más forrásból, csak a maga önazonosságából meríthet egy nemzeti közösség. Jobb sorsra érdemes esz­mék, ígéretek, zászlók, vágyak és hadbaszólítások hekatombája hever körü­löttünk a világban, porba hullt sok minden, ami megdönthetetlennek és vitathatatlannak látszott eddig, amiről azt hittük, összetart, kiderült, hogy szétválaszt, amit logikusnak láttunk, arról kiderült, hogy zavaros, egyetlen eszme maradt a porondon, egyetlen eszme, amelynek hídján hittel átgyalo­golhatunk a jövőbe, az ami a sorsunk, ami elől ki úgysem térhetünk: a ma­gyarságunk.

Ahhoz, hogy megmaradjunk, fenntartás nélkül hinnünk kell abban, hogy érdemes magyarként megmaradnunk. Az embernek - s ezt éppen savanyú gyakorlatiasságba süppedő világunk bizonyította be - kell valami transzcen­dentális. Nem mi tehetünk róla, hogy mostanra csak a hittel, a humánum teljességével átélhető nemzeti eszmében maradt meg a transzcendentális ra­gyogása. Kell-e mondani, hogy ebben aztán írmagja sincs annak a beteges nacionalizmusnak, amiben mi is szenvedtünk, s ami annyi bajunkat okozta, s amivel manapság is vádolnak bennünket. Erre nem is érdemes szót veszte­getni, mert az erről való vitatkozás is egy kissé lealacsonyító.

Magyarságtudatunk az utóbbi négy-öt évtizedben szánalmasan össze­töppedt. Még az országhatáraink zsugorodásánál is látványosabban. Egész nemzedékek tudatából esett ki az a magyarság, amelyik nem a határainkon belül élt. Ezt a hiányt most kezdjük pótolni. Már vannak osztályfőnökök, akik Erdély történelmi vidékeire viszik kirándulni tanulóikat. Áldja meg Őket érte az Isten! De ez a megmaradáshoz kevés. Olyan új, edzett magyar­ságtudatra van szükség, amelyik a maga természetes és magától értetődő módján ölel magába mindenkit, aki magyarnak született, vagy annak vallja magát, éljen is akárhol. Oda kell hatnunk, hogy kormányzatunk is fenntar­tás nélkül tegye magáévá ezt az elvet. Nincs értelme fenntartani Romániá­val az egyoldalú, látszat-szövetségesi viszonyt, amikor ez a viszony valójában ellenséges. Szégyenteljes állapot, hogy az erdélyi magyarságnak New Yorkban és Washingtonban legyenek a szószólói, olyan emigráns ma­gyarok, akikre idehaza sokszor görbe szemmel néznek. Lehetetlen és tűrhe­tetlen állapot, hogy a magyar televíziónak és rádiónak ne legyen legalább egy állandó műsora, amely a magyarság gondjaival foglalkozik, amely hírt ad arról, amikor odaát bezárnak egy magyar iskolát. Ha ez így megy tovább elpusztulunk, de még le is fognak köpködni bennünket. De meg is érdemel­jük! Ez tehát az anti-katasztrófa program elvi alapja: teljes magyarság. Kez­deményező, öntudatos, emelt fejű és magában bízó magyarság. Nagyon messze vagyunk tőle, de kevesebbre nem törekedhetünk.

Az anti-katasztrófa program másik pillére a népre tekintő megközelíté­se minden dolognak. Ez sem öncél, hanem szükségszerűség. Ez sem irányul senki ellen, semmilyen társadalmi csoport vagy réteg ellen. Két okból kell anti-katasztrófa programunknak népre tekintönek lenni. Először is azért, mert van Nép. Mert a magyar nemzet testében még megvan az a lakosság­tömeg, amit népnek lehet tartani. A magyar társadalom még nem jutott el a polgáriasulásnak, a civilizációnak és a demokratikus fejlődés adta kon­formizálódásnak arra a fokára, amikor már csak fenntartásokkal, körülírá­sokkal lehet népről beszélni, mert a társadalomban már végbement a kiegyenlítődés. Mindenekelőtt meg kell alkotnunk az új magyar népfogalmat, hogy megkezdődhessék a népnek valódi felemelkedés által való megszüntetése, a klasszikus európai igényekhez emelése. Azzal, hogy a magyar parasztság az elmúlt évtizedekben megszűnt, vagy legalábbis lesoványodva átalakult, még nem szűnt meg az a nemzet ötven százalékát kitevő tömeg, amely éppen ebből a földönfutóvá lett parasztságból csődült össze, s amely most éppen úgy a kultúra alatt él, mint a parasztság élt hetven évvel ezelőtt. Sőt, még elhagyatottabban, mivel a paraszti társadalom kulturális és erkölcsi abroncsai is lepattantak róla. Itt él a hazában és mégis a senki földjén négy-öt millió ember egy sajátságos eufóriában: visszavívta jogát a látástól vakulá­sig dolgozásra. Ne ámítsuk magunkat: ma is ezek a gürcölő milliók tartják el ezt az országot.

Ha ezeknek a millióknak nem tudunk valami új földosztással, szelle­mi földosztással és gyakorlatival is, ha kell, jövőképet felrajzolni, akkor a magyarság menthetetlen, Ez a másik ok, amiért a megmaradási program­nak népre tekintőnek kell lennie. A magyarságot csak ennek a négy-ötmil­liónak feltöltése, ennek a népnek az alávetett mivoltból való kiemelése mentheti meg. A magyarság értékeinek java még mindig itt van ezekben a pörköltszagú, falvédős szoba-konyhákban, ezekben a göcsörtös kezekben és ebben a csendes szívósságban, amellyel ez a nép teszi a dolgát, megcsinálja az Ikarusz buszokat és tömi a libát és vezeti a pesti villamosokat. Más réte­geink már régen elvesztették az élet és a munka iránti alázatukat, a köte­lesség teljesítésnek azt a csendes imperativuszát, amely nélkül itt már régen nem volna semmi. Amit ez a társadalom művel ezzel az úgynevezett dolgo­zó néppel, az súlyos felelőtlenség. A népi irányulás tehát a megmaradás ul­tima rációja is. Itt sincs más út. Mindebből azt hiszem világosan kitetszik, hogy a megmaradás prog­ramja legfeljebb csak érintőlegesen gazdasági és ugyanígy csak részben po­litikai program, viszont teljes egészében szellemi, kulturális, nevelési és főleg erkölcsi. Ez a mi modern világunk, akármennyire anyagelvű is és akármennyire a fő törekvése az anyagi javak megtermelésében és a hadi­eszközök előállításában való hegemónia megszerzése és megtartása, akár­mennyire is a pénz uralma alatt áll, mégis az emberi tudatokban vívja legfontosabb háborúját. Nincs a kerek világon olyan rendszer, amelyik ne törekednék arra, hogy alattvalói elfogadják. Legyen akár demokratikus, akár diktatórikus egy rendszer, kivétel nélkül arra tör, hogy a tömegek tudatában megkapja a le­gitimációját. Van ahol a javak és szolgáltatások bőségével, van ahol erő­szakkal akarják kikényszeríteni ezt a legitimációt. A kettő között persze nagy a különbség, de ez most nem ide tartozik. Mi most a totális tudatbir­toklásra törő hatalom régiójában élünk és legfőbb konfliktusunk ezzel a tudatunk birtoklására törő halalommal éppen az, hogy ennek mindeddig nem sikerült egész tudatunkat hatalmába kerítenie, s a legitimáció csak hallga­tólagosan lett kikényszerítve belőlünk. Ez ennek a mi világunknak az alap­konfliktusa, hatékonyságának elégtelensége, időnkénti eldurvulásának okozója.

Ebben a harcban, amelyben egyfelől mi magunk folytatjuk kompro­misszumos küzdelmünket személyiségünk önállóságának megőrzéséért, másfelől pedig a hatalom folytatja egyre kétségbeesettebb és kilátástala­nabb harcát a tudatunk teljes birtokbavételéért, nemzeti kultúrák sorvad­nak el, egész közösségek mosódnak bele a nihilbe. Ez éppen annyira kilátástalan állóháború, mint a nukleáris. Ennek sem lehet győztese, csak vesztese. Ebben az állóháborúban a hatalom is felmorzsolódik. Tájékozat­lan, az önálló, szabad értékteremtés lehetőségében korlátozott tömeggel, cenzúrázott értelmiséggel nem lehet megnyerni a világrendszerek mérkőzé­sét. A tömegnek, mint ágyútölteléknek, ma már csak legfeljebb agg tábor­nokok fejében van valami nosztalgikus jelentősége. Számunkra azonban, kicsiny, fogyatkozó, elbukott és magára hagyott nemzet számára mindez most élet vagy halál kérdése. Mi most fuldoklunk ebben a konfliktusban, nekünk most levegő kell. Levegő, levegő! Az első ütközetet magunkban és magunkkal kell megvívnunk. Az első teendő a minden mozdulatot reménytelennek és hiábavalónak tartó bénult­ságból való kilépés. A meg sem tett, meg sem kísérelt lépésnél nincs re­ménytelenebb. Ha máshoz nem, önmagunk átalakításához, szemléletünk átépítéséhez feltétlenül jogunk van, s ugyan ki vitathatja el a jogunkat nemzetünk megmaradása érdekében munkálkodnunk. Az ily módon újrafelépített egyének összetartó, és nem összeszervező­dött önkéntes csapatának először is a kultúra és a tájékoztatás mostani szerkezetének átalakítására kellene mintegy rávezetnie és rábírnia a mos­tani szerkezetekhez ragaszkodó hatalmat. Ennek az órának a fogaskerekeit, rugóit, számlapját és mutatóit - valljuk be - még néhai Joszif Viszáriono­vics Sztálin rakta össze, a különbség csak annyi, hogy ez a vekker nálunk már huszonöt-harminc éve nem az ő ütem-beintésére ketyeg. Közben azon­ban elértünk abba a korba, amikor minden kamaszfiú csuklóján digitális karóra díszlik, ami tudvalevően egyáltalán nem ketyeg, de mutatja a dátu­mot, sőt ébreszt is. Semmi sem indokolja a kultúra, a tájékoztatás, az okta­tás és nevelés mai tulajdonviszonyainak a fenntartását akkor, amikor a társadalom termelő szférája, tulajdonviszonyai és érdektagoltsága ennek egyáltalán nem felel meg. Ha az állam nem, vagy csak nagyon kis mérték­ben korlátozza az állampolgárt, mint fogyasztót, akkor már nincs értelme a tájékoztatásban és a nevelésben olyan korlátok közé szorítani, amelyek sokkal szűkösebbek annál a tudatállapotnál, amelyet ez az ember fogyasz­tóként már magáévá tett, megvett, kibulizott, becsempészett. Ez a tudatál­lapot - a fogyasztói ember - önmagában is elég sivár képlet. A szabadon engedett ember szellemi korlátozásának csak az lehet a következménye, hogy ez a nyugati - vagy török! - turista utakat "fogyasztó'' átlagember szomorú tudathasadásos állapotba kerül: minden törvényes és törvénytelen módon igyekszik megszerezni és megőrizni a maga fogyasztói függetlensé­gét és az ebben gyökerező fogyasztói tudatállapotát, erkölcsét és erkölcste­lenségét, ugyanakkor nem tesz és nem is kíván semmit tenni azért, hogy belföldön, maga körül, vagyis itt bent a létező szocializmusban saját kultú­rát teremtsen, mert a tiltások, a korlátok, a "szöveg" és a "sóder" ettől nem­csak elzárják, hanem ami rosszabb: ettől fel is mentik. Az ő kulturális égboltja már nem a saját hazája fölött van. S ez a mi megmaradási szem­pontunkból a jelenség tragikus oldala. Nem azért tartjuk szükségesnek a kultúra szerkezetének megváltoztatását, ennek a szerkezetnek a mellérendelővé tételét a mostani alárendelővel szemben, mert a műveink nem jelen­nek meg vagy nem a támogatott szférában jelennek meg, ha megjelennek, és még csak nem is azért, mert nem tudjuk elmondani, amit el akarunk mondani - noha természetesen erről is szó van -, hanem azért, mert ma­gyar kulturális égboltot akarunk kifeszíteni a magyar társadalom fölé, olyan égboltot, amelyre úgy néz fel a legegyszerűbb ember is, mint a csil­lagfényes augusztusi égboltra. Mint a sajátjára. (Ezt elmondva kénytelen vagyok egy szúrásra reagálni: micsoda nyugat-ellenesség ez már megint, micsoda mélymagyarkodás és koppánykodás? Nos, válaszom egyszerű. Ki tud olyan nyugati nemzetről, amely fölött nem a saját kultúrájának égbolt­ja feszül? Tehát éppen hogy nyugati jellegűnek szeretném én látni szegény magunkat. Így, ahogy vagyunk, néhai Kelet Népe mivoltunkban.) Ennek a szerkezetátalakításnak nem a széleken, hanem a legfontosabb központokban kellene megindulnia. Ma a legfontosabb kulturális és tájé­koztatási intézmény a televízió. Ebben kellene létrejönniük a társadalom érdektagoltságának megfelelő részlegeknek, műhelyeknek, és ennek a mű­sorát, mégpedig a teljes műsorát, beleértve a tájékoztatást is, kellene a tár­sadalomban valóban meglévő tagoltsághoz igazítani. Ma az a princípium, hogy a tévé a hatalom, a Párt legfőbb kulturális, agitációs és propaganda fóruma. Ennek a princípiumnak a jegyében jelenik meg estéről estére ben­ne az amerikai gengszterek és a keményöklű detektívfelügyelők válogatott csapata, és ezért hangzik fel belőle sorozatban a szegény kancsal rabszolga­lány panasza. Nem akarok senkit megbántani, főleg nem akarok senkinek a helyére kerülni, tudom és látom, mennyi rátermett és tehetséges ember ké­szíti ezt a műsort. De miért? És kinek? És mi végre?

A másik, hasonlóképpen létfontosságú centrum az iskola. Mégpedig a legalsóbb szintű, a tömeges. Ennek az a baja, hogy ez a szocialista társada­lomhoz nemhogy méltatlanul, de képtelenül is tömegméretekben termeli új­ra a hátrányos helyzetű, másod- vagy harmadosztályú állampolgárt. Az a gyermek, aki rossz előmenetele, családi körülményei vagy gyermeki nemtö­rődömsége folytán ma a nyolc általánossal befejezi, vagy valamilyen, a köz­tudatban is másodrendű szakközépben folytatja még egy-két évig, az nem abba a társadalomba készül kilépni, mint azok, akik továbbtanulnak. Ennek a tizennégy-tizenhat éves gyermeknek a tudatába ezzel a hol kényszerű, hol önkéntes választással, hogy nem folytatja, a csökkentértékűség tudata is be­lebillogozódik. Ez a nyolc osztály most nem adja meg azt a minimális emberi öntudatot, amit minden elvégzett munkának, és főleg nyolc évi tanulásnak, meg kellene adnia. Ez így most végtelenül demoralizáló. Minél messzebb megyünk a fővárostól, annak is a centrumától és zöldövezetétől, annál na­gyobb a tovább nem tanuló és ezzel egész életre visszaminősített gyermekek száma és aránya. Pedig nem igaz, hogy a genetikailag is hordozott képessé­gek, s a tehetségek is így oszlanak meg, hogy Budán és a belvárosban vannak a lángelme-jelöltek és Szatmárban a fafejűek. Irodalmunk nagyjainak születési térképe nem ezt bizonyítja.

Újra kell gondolni, és aztán újjá kell teremteni a kollégiumi és népi kol­légiumi rendszert. Meg kell adni minden községnek, városrésznek és cso­portnak a saját iskolaszervezés lehetőségét. Áramot kell vezetni a népi emelkedés liftjébe, hajtószerkezetébe. E nélkül nincs magyar jövő. Végezetül egy vallomás-formájú kérdés - önmagamhoz. Honnan merí­tettem a bátorságot és a judíciumot ahhoz, hogy ezeket a húrokat megpen­dítsem, hogy a megengedettnél többet, s hosszabban szóljak? Hiszen nem vagyok hivatottabb, és felkentebb és főleg nem vagyok képzettebb és tudó­sabb. Nos, ennek egyszerű és gyakorlatias oka van. Én az imígyen szólásra valamicskét már befizettem. Ha zászlóvivőnek nem is, golyófogónak talán megfelelek. Nemcsak remélem azonban, bizonyos is vagyok benne, hogy nemcsak értelmes együtt-gondolkozásban és jövőmegszólításban, hanem, ha kell, áldozatkészségben is felül fogtok múlni. Köszönöm. (Taps)

Elhangzott 1987. szeptember 27-én.
A tanácskozás jegyzokönyve Lekitelek 1987 címmel megjelent 1991-ben az Antológia Kiadó gondozásában.