*** www.nemzetihirhalo.hu *************
Tóta W.: Gyökerek
2012. augusztus 27., hétfő, 09:50 HVG
Államilag támogatott sajtóban Tóta W. Árpád, az egyik tetü
Ki a magyar? Hát aki egyetért a mi kis ufóklubunkkal. Aztán amikor kiderül, hogy kevesen vagyunk, lehet rinyálni, hogy fogy a nemzet.
"A magyar nép olyan történelmi gyökerekkel rendelkező közösség, amelynek tagjai azonos módon viszonyulnak teremtő, mindenható Istenükhöz."
A magyar nemzet új meghatározása. Elfogadta a Magyarok Világszövetségének VIII. kongresszusa
Be van fejezve a nagy mű, igen. A Magyarok Világszövetsége végre előállt a magyar nemzet definíciójával. Feszülhetnek a dolmányok, most aztán megtudja az világ, hogy aszongya:
"A magyar nép ősnép, amelynek jelenleg elismert történelme ugyan csupán az utolsó ezerszáz esztendőre tekint vissza, ám amelynek műveltségteremtő és államalapító ereje bizonyítottan kimutatható öt földrészen: Európában, Ázsiában, Afrikában, Észak- és Dél-Amerikában."
Meg még egy kupac hasonló felfedezést.
"Nem kétséges, hogy a nemzetközi tudományos és a politikai közösségnek előbb-utóbb el kell ismernie a magyarokat mint a bronz- és vaskori Európa egyik legeredetibb és legjelentősebb civilizációjának megalapítóit."
Kisebb Magyarországot - Magyar Kétfarkú Kutya Párt
Nem kétséges, hát hogy az istenbe lenne már kétséges. Előbb-utóbb. Csak győzzük kivárni. Az legyen a nemzetközi tudományos közösség gondja, hogy a magyarok "békés, mindenkor alkotó (teremtő) életvitelének nyomait" összeegyeztesse azzal, hogy "a magyar nép büszkén őrzi a szkíta-hun-avar-magyar ősiség legfényesebb alakjának, Atillának emlékét". Ha ők nem értik Atilla munkásságában a mindenkori alkotást, akkor magukra vessenek; mi magyarok például tökéletesen értjük Vorosilov marsall békés teremtő tevékenységét. Sokat anekdotázunk a kalandozó szovjetekről, már csak azért is, mert "a magyar nép legalapvetőbb értékei az igazság, a tisztesség és a méltányosság", tehát ha Atillának dicsőség volt rabolni és dúlni, akkor nem vitatjuk el ezt a jogot a Vörös Hadseregtől sem.
Mennyi szájhős! mennyi lárma! S egyre süllyed a naszád.
Félreértések elkerülése végett: futóbolondokon röhögni csak akkortól illetlenség, ha már be vannak zárva. Amikor az egész nemzet nevében fogalmaznak meg efféle hülyeségeket, akkor kiröhögni őket hazafias kötelesség. Ugyanis ezekkel mindössze annyi baj van, hogy kevesen mernek rajtuk felszabadultan mulatni.
Így aztán agyrémeik háborítatlanul terjednek. Már a nevük is felháborító: a címert vagy Budapest nevét csak engedéllyel használhatja bárki, ezek meg húsz éve úgy tesznek, mintha bárki is felkérte volna őket a világmagyarság képviseletére, és nem csak az egyik ufóklub lennének a sok közül. Ennek egyenes folyománya, hogy mostanra már meg akarják mondani, ki a magyar.
Nem igaz, hogy ártalmatlanok: a Szent Koronával, szkítákkal, boldogasszonnyal ékesített baromságok azért fertőzhetnek, mert ezekkel a penészes lózungokkal senki sem mer szembeszállni. Főleg nem a jobboldalon, pedig ez az elmebaj elsősorban őket fenyegeti.
Azért, mert Magyarországon jobboldalinak lenni elsősorban érzület. Bamba, nyálcsorgató rajongói klub, ahonnan kinézik azt, aki nem dobja hanyatt magát, ha a Szent Koronáról van szó, függetlenül attól, hogy miféle hülyeség hangzik el utána. Avarság? Atilla? Trianon-tagadás? Kettős állampolgárság? Meg van véve, látatlanban. Az ostoba, tudatlan fogyasztó termeli ki a gagyit itt is, aminek nyilvánvaló következménye, hogy a szentként tisztelt fogalmak mára az elmebetegség védjegyévé váltak. Minden szentség közül a legalaposabban a nemzet fogalmát rágták szét.
Mert ha az a magyar, aki ezeket a diliket elfogadja, akkor valóban vészesen fogyatkozunk. Elég, ha nem azonosan gondolkodik nyolcmillió a teremtő istenről - márpedig a többség szarik rá -, és máris elvesztettük őket. További százezrek szakadnak le, ha nem hiszik a Szent Korona-tant. Ettől fogyunk: a debil, korlátolt önmeghatározásainktól. Nem az amerikai rajzfilmektől, nem a marihuánától és a melegházasságtól, nem a pénzpiacok puccsától. Attól, hogy kisebb-nagyobb szekták anélkül definiálgatják a nemzeti identitást, hogy azonnal, helyből és harsányan kiröhögné őket tizenkétmillió magyar, a maga tizenkétmillió színű, szivárványos sokféleségében. Ebben a gúnykacajban találhatnánk magunkra: a rácsodálkozásban, hogy a magyarok nem egyformák, és nem gondolják ugyanazt semmiről, se istenről, se hazáról, se családról.
Azoknak kell elkezdeniük, akiknek ezt a bóvlit szánják. Különben tényleg elfogyunk.