From: Siklósi András
Sent: Saturday, October 20, 2012 9:46 PM
To: Kutasi József Antal
Subject: Ünnepi megemlékezés
Kedves Jóska bátyám!
Fölhasználva az alkalmat, igyekeztem úgy szólni az olvasókhoz, hogy egy kis lelket is öntsek a közönyösökbe, a küzdelmet végleg föladókba. Még nem veszett el semmi, s bár pokoli helyzetben vagyunk, nagyrészt rajtunk múlik, hogy változtassunk sorsunkon. A versek is szorosan kapcsolódnak a prózámhoz, ezért kérem, hogy az egész anyagot ugyanígy közöld honlapodon, ill. hírleveledben.
Büszke és bátor szellemű ünnepi rendezvényeket kívánok!
Baráti üdvözlettel Siklósi András
Siklósi András
Legyünk magvetők és végvári vitézek!
Az őszinte, alulról induló forradalmak és szabadságharcok mindig egy nemzet közös szándékát, célkitűzéseit, hivatástudatát fejezik ki; ennél fogva az illető nemzet történetének esszenciáját, legnemesebb sűrítményét is jelentik. Másképpen szólva: a néplélek költői felvillanását, fölszabadult szárnyalását szimbolizálják a téridő rideg, koromsötét, határtalan tengerében. Persze távolról sem minden revolúció ilyen. Gondoljunk csak a szabadkőműves páholyokban kiagyalt, guillotinnal lefejezett, hamis és barbár 1789-es párizsi forradalomra; a bolsevik csőcselék által 1917-ben kirobbantott, vérgőzös nagy októberi borzalomra; a hamvába holt, férfiatlan gyámolatlansága miatt eleve esélytelen 1968-as prágai tavaszra; vagy éppenséggel a szekus ügynökök által kiprovokált 1989-es román palotaforradalomra. Nálunk is van ilyen negatív példa: elsősorban a félrecsúsztatott őszirózsás tüntetések, majd az 1919-es moszkovita patkánykurzus; ezekhez azonban a magyarságnak semmilyen köze nincs, csupán a Trianontól napjainkig ható szörnyűséges következményeiket nyögjük valahányan.
1848 és 1956 szerencsére gyökeresen különböznek a fenti tévutaktól, s mind a magyar, mind az egyetemes história legragyogóbb csillagai. Emberszeretetükkel, humánumukkal, jézusi tisztaságukkal fölülmúlhatatlan megnyilvánulásai egy üldözött, sokat szenvedett nép élni akarásának, törhetetlen hitének. A küzdelem 48-49-ben és 56-ban egyaránt ugyanazért folyt: a zsarnokság, az idegen elnyomás alóli feltámadásért, a magyar érdekek határozott megfogalmazásáért és minél teljesebb képviseléséért. Szigorúan véve egy olyan hármasság megalapozásáért, melynek mindegyik eleme kölcsönösen feltételezi egymást, s bármelyik hiányában a másik kettő sem állhat meg magában. Azaz 48-ban és 56-ban is fő célunk volt az állami függetlenség és nemzeti önrendelkezés megteremtése, a szabadság kivívása, ill. az ősi alkotmányunkon nyugvó igazságos törvényesség bevezetése. Aligha van közöttünk, aki ne ismerné valamelyest e gyakran emlegetett fogalmakat, mégis világítsuk meg pontosan, mit is jelentenek. Annyi kegyetlen rezsim, oly sok népnyúzó hivatalnok próbálta meg őket félreértelmezni, elhallgatni vagy velük visszaélni, hogy nem lesz fölösleges egy kis homály(el)oszlatás.
A szabadság nem csupán a szolgaság vagy rabság ellentéte; nem valamiféle ideális külső állapot; amikor mindenki korlát és mérték nélkül azt tehet, amit akar, fütyölve embertársaira, környezetére. Az én szótáramban ez nem szabadság, hanem önző egoizmus, liberális anarchia vagy marxista szemfényvesztés. Ennél lényegesen pozitívabb, ha figyelünk másokra, ha cselekedeteink senkit sem károsítanak meg, viszont a magunk s a köz javára irányulnak; miközben kerüljük a botrányokat, a törvényszegést s az erkölcstelenséget. Ám még ez is kevés. Mert a valódi szabadság mindig belülről fakad, nem függ semmilyen külső körülménytől, s csak ott lehet jelen, ahol lelki igény van rá. Vagyis a legzordabb elnyomásban, még a börtönben, láncra verve is lehet valaki szabad (miközben rácsokon kívüli smasszerei nem föltétlen azok!); míg a „legtökéletesebb demokráciában” is lehet rabszolga akár egy egész nemzet. A bűnös, hazug, megalkuvó és istentagadó ember sohasem szabad, hiszen a szabadság egyfajta kegyelmi állapot: olyan belső rend, melyben megvalósul az Istennel és a lelkiismeretünkkel való harmónia.
Az alkotmányosság és a törvényesség sem azt jelenti, hogy vakon betartjuk az írott paragrafusokat, akár önkéntesen, akár a büntetéstől, a retorzióktól való félelmünk miatt; mivel maga az alkotmány is lehet nemzetellenes (lásd a mindmáig érvényben lévő, számtalanszor módosítgatott sztálinista „alkotmányunkat”!), a törvény pedig lehet fondorlatos, igazságtalan, sőt törvénytelen. Az efféle törvényt elfogadni, előtte hódolni, a megváltoztatásáért vagy eltörléséért folytatott küzdelmet feladni nemhogy kívánatos, hanem egyenesen becstelenség és gyávaság. A népből eredő törvényesség legfőbb ellenfele, annak megrontója, fölrúgója nem ritkán maga a jogtipró hatalom: a fenyegetéssel, félrevezetéssel, demagóg ígéretekkel vagy választási csalásokkal vezető pozíciókba csörtető nemzetgyilkos hiénafalka. Ezen túlmenően, minden időkre általános érvénnyel megfogalmazható: Csak az az emberi törvény lehet jó, mely összhangban áll a nála magasabb rendű, tökéletes isteni törvényekkel s a Teremtő által alkotott Univerzum természeti törvényeivel. Amelyik ezekkel ütközik, nekik ellentmond, az következésképpen rossz, gonosz és tarthatatlan; ilyenekre egészséges jogállam nem épülhet!
A függetlenséghez s az önrendelkezéshez sem elegendő az, ha területünkről kivonulnak az idegen katonák. Egy ország sokféle módon szállható meg és gyarmatosítható: bankokkal, multinacionális cégekkel, adósságcsapdával, (termő)földjeinek s egyéb javainak fölvásárlásával, érdekeivel ellentétes globális szövetségekbe kényszerítésével (pl. NATO, Európai Unió, IMF, Világbank stb.). Hazánk csak akkor lesz szuverén, ha önálló úton járhat, ha hagyományainak, adottságainak és lehetőségeinek megfelelően cselekedhet, ha nem lesz többé ellenséges vagy „baráti” birodalmak csizmapucolója, ha nem idegen zsoldosok és maffiózók uralják; hanem egy abszolút feddhetetlen, felelős, nemzethű elit kormányozza, ha öncélúan intézheti külső és belső ügyeit, s nem válik semmilyen világállami törekvés játékszerévé.
1848 és 1956 egyaránt az imént kifejtett magasztos elvek jegyében indult harcba, s bár mindkettő elbukott, tragédiájában is fölemelő és páratlan; hiszen a sátáni túlerővel szemben is fölmutatta a magyar virtust, megszólaltatta egy nagy múltú nemzet elszánt halálordítását, kifejezte egy ezer sebből vérző nép reményeit és életszeretetét. S ugyan hol állunk ma, beteljesült-e már 48 és 56 szentséges eszmerendszere? Kossuth apánk éppen a mi városunkban kiáltotta: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége!” Vajon most elmondhatná-e ugyanezt itt, vagy bárhol másutt? Nézzünk magunkba, megérdemelnénk-e egy efféle dicséretet, egy ilyen kedvező elismerést? Aligha. Haragos korholást, féltő bírálatot, szigorú megrovást annál inkább.
Fennállása óta soha ilyen katasztrofális állapotban nem volt még Magyarország. Most „élvezhetjük” igazán az utolsó 67 év cucilista-internacionalista „vívmányait”, majd a rendszer-nem-váltás libertinus szabadosságának és kozmopolita nihiljének csapásait. Megkezdődött s immár be is fejeződött a gazdasági s a politikai csúcspozíciók visszajátszása a telhetetlen elvtársurak kezére; a népakarat semmibe vételével, a magyarság félretájékoztatásával, öntudatának, morális és biológiai védelmi képességének megmérgezésével lezajlott a közvagyon magántulajdonná transzformálása; iparunk, mezőgazdaságunk, oktatásunk, egészségügyünk és kulturális életünk jelentős fölszámolása; a stratégiai ágazatok, a pénzintézetek, az energiaszektor s a termőföldek döntő részének idegen elbitorlása; a reprivatizáció, az igazságtétel és kártérítés elsikkasztása; a családok lezüllesztése, a nemzeti alapintézmények szétverése, történelmi keresztény egyházaink judaizálása stb. Mindez a háttérben megbúvó, majd egyre nyíltabban és pofátlanabbul előretörő világuralmi klikk utasítására történt. E gyalázatos rombolás után a cél most már a kárpát-medencei magyarság végleges ellehetetlenítése, aztán maradék hazánk megkaparintása.
Élet vagy halál, enyészünk vagy tenyészünk? – így szól ma a hamleti kérdés. A szervezett pusztítással szemben csak egy sokoldalú, ravasz, huszáros taktika segíthet; a tétlenség s a lapulás árulással ér föl. Ne feledjük: nem mind magyar, aki magyarul beszél; nem mind testvérünk, aki ügyesen hízeleg, vagy jó arcát mutatja. A magyarságot nem elég „megvallani”, fennen hirdetni, hanem újra és újra bizonyítani kell! Nincs semmilyen tegnapi érdem, elődök jogán szerzett pecsétes oklevél; csupán az számít, ha naponta helytállunk, s megtesszük a tőlünk telhetőt, vagy még annál is többet. Ébredj hazám mély álmodból, tömörülj egységfrontba hóhéraid ellen! Többé ne szipolyozzon bennünket se európai, se kínai, se ruszki, se jenki, se zsidó, se cigány – de semmiféle nemzeti gúnyát öltő, magyargyűlölő janicsár se rágja tovább meggyötört testünket! Ocsúdjatok fel honfitársaim! Talpra Petőfi népe! Kerüljön előtérbe a kötelességtudat, az áldozatkészség, a sorsközösség vállalása, s félre minden önzéssel, kapzsisággal és széthúzással. Legyünk ismét Rákóczi, Kossuth és Horthy vakmerő katonái, harcoljunk meg a ránk törő túlerővel, a mellkasunkon, homlokunkon csűrdöngölőt táncoló ocsmány fenevadakkal!
Szinte felsorolhatatlan, mi mindent kéne azonnal megoldanunk ilyen kilátástalan, keresztre feszített állapotban. E fenséges, ünnepi percekhez tán nem illik, hogy bajainkat, feladatainkat leltározzuk, ezért csak 3 vezérgondolatot említek:
1. Küzdenünk kell a magunk és utódaink magyarként való megmaradásáért, rettenetes népességfogyásunk megfordításáért, fajtánk emberibb jövőjéért!
2. Magunkhoz kell ölelnünk, és hatékonyan meg kell védenünk a világ minden tájára szétszórt, nálunk is elesettebb nemzettestvéreinket!
3. Az örökkévalóságig viaskodnunk kell a 8 részre szabdalt, kibelezett, sárba tiport Kárpát-medence visszaszerzéséért!
Ezekhez képest említésre sem méltóak olyan, egyébként kardinális problémák, mint demokratúra, piacvesztés, korrupció, költségvetési hiány, munkanélküliség, médiaháború, Nemzeti(etlen) Alaptanterv, bankkonszolidáció, homoszexualitás, szektásodás, balliberális vagy konzervatív-jobbközép nómenklatúra stb.
„Romlásnak indult hajdan erős magyar, / Nem látod, Árpád vére miként fajul?” – bömbölte oroszlánként kortársai süket fülébe Berzsenyi. „Pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve széthull nemzetünk.” – sikoltotta fájdalmában Tompa Mihály. Pedig egykor mi voltunk a világ tanítómesterei, a világosság és a tudás büszke népe, s a mi magyari fajtánk évezredekkel ezelőtt belakta az egész Földet. Ha csak dicső régmúltunkra nézünk, már akkor sem nyugodhatunk bele „békés” fölszámolásunkba. Őstörténészeink, nyelvészeink, régészeink, néprajzkutatóink sorra tárják föl eleink tárgyi és szellemi magaskultúrájának cáfolhatatlan bizonyítékait szerte a világban. Minket pedig irtanak sortűzzel, akasztófával, szibériai és recski „gyógy-üdültetéssel”, abortusz-rendelettel, adópréssel, agymosással, drogokkal, nyelvrontással és kultúrmocsokkal. Jaj, mivé lettünk, jaj, hová süllyedtünk, s ugyan mi vár még ránk?! S ahelyett, hogy összefogva csatasorba állnánk, még most is kivárunk, némán kushadunk, sőt „derék” öngyilkosként a saját sírunkat ássuk. Pedig egy kurucos rohammal lerázhatnánk kullancsainkat, széttörhetnénk bilincseinket, s átvehetnénk a rendelkezést a magunk sorsa felett. Csak bízni kell, akarni kell, s a boldogító csoda hamarosan megvalósul. Ha magyar vagy, légy büszke származásodra, vállald föl küldetésedet, ápold nemzeti hagyományainkat, keresd a testvéri magyar kezet, légy nemzeted magvetője és végvári vitéze! Most vagy soha, nincs több lehetőség, ez az utolsó pillanat!
Befejezésül hadd idézzek Victor Hugo, a bennünket nagyra becsülő és szeretettel pártoló francia költőfejedelem egyik írásából: „Magyarország a hősök nemzete, a hősiesség megtestesülése. Ez a kiváló nemzet ki fog törni a sírjából. Amíg lesz a világon függetlenségi szellem, erény, hősiesség, dicsőség és szabadságvágy, addig élni fog Magyarország.” Kell ennél több? Isten adja, hogy tényleg így legyen!
Siklósi András versei
Menj haza
(Édesapámnak 1986-ban, egy költői versenyünk emlékére)
40 éve vérünk iszod
aljas minden gondolatod
Betörtél az életünkbe
belegázoltál lelkünkbe
Csizmáiddal szánkba rúgtál
tankjaiddal letiportál
Jöttél hogy védj óvj bennünket
s megmérgezted a hitünket
Tönkretetted fiainkat
bemocskoltad lányainkat
Tépett szívünk sárban dobog
öntudatunk ronggyá kopott
40 éve fogyunk veszünk
pusztulásba menekülünk
Mindenünket elraboltad
sírunkat is fölforgattad
Bíránk és hóhérunk voltál
mindnyájunkra dögvészt hoztál
Mit akarsz itt mire vársz még
helyed otthon lenne már rég
Készülj pakolj szedd a sátrad
hagyd el végre a hazánkat
Érted zeng a Kreml harangja
sír a sztyeppe nyög a tajga
neked intenek a hegyek
jeges tundrák sebes vizek
Határtalan birodalmad
ne falja föl országunkat
Menj azonnal fuss el innen
ne képzeld hogy te vagy Isten
Menj rakétán repülővel
– egyenest vagy kerülővel –
ágyútalpon medveháton
csengős trojkán kerékpáron
Menj hajóval gyalogszerrel
tűnj el összes emlékeddel
Menj némán vagy trombitával
nyírfasíppal guzlicával
harmonika ritmusára
balalajka bús szavára
Menj aszfalton menj erdőben
víz alatt vagy levegőben
tűző napon s éjszakákon
Vissza se nézz a határon
Vidd el sarlód kalapácsod
bitófád és börtönrácsod
Vár otthonod vár a néped
gyermekeid feleséged
Nincs itt dolgod nem volt soha
Mit akarsz még Menj menj haza
Embertelen vad hatalmad
porig égett s összeroskad
Ne kezdd újra soha többször
Takarodj a magyar földről
Csak és soha
Csak a lét nemlét-iszonyata
de soha beteges önmegváltás
Csak a földhözragadtság pokla
de soha elérhetetlen álomképek
Csak az Ikarosz zuhanása
de soha a meg-se-próbálom
Csak a verejtékes szorgalom
de soha a jólét lustasága
Csak az érdemből szerzett hírnév
de soha pénzért vett rangok
Csak a magunk és társaink becsülése
de soha lenézés elbizakodottság
Csak a csontig hasító harcok
de soha a patkányok gyávasága
Csak az olthatatlan hit lángolása
de soha elvtelen megalkuvások
Csak az igaz ügy s a valódi érték
de soha népámítás és talmi kincs
Csak az alázatos szolgálat
de soha hajlongó megalázkodás
Csak az emberség és a jóság
de soha a mások letiprása
Csak az önzetlen nemzetmentés
de soha áruló bűnszövetség
Csak a farkasok büszkesége
de soha a kutyák konc-lesése
Csak a magyarság nyomasztó terhe
de soha hazátlan kozmopolitizmus
Csak az örökös vesszőfutás
de soha gengszterek békejobbja
Csak a börtönök láncai
de soha a lélek rabsága
Csak a keserédes élet
de soha az önkéntes halál
Háborgás
Tomboló vulkánok
szültek és neveltek
tűzvészben tanultam
tisztelni a rendet
Ócska idők járnak
gyűlölet vesz körül
kevesen élnek ma
igazán emberül
Sötétség zord hideg
mardossa az arcom
Beteg rút a világ
jajgat ezer hangon
Botorkál az ember
s mint a vak eltéved
Nyugtalanul alszik
és fél ha fölébred
semmi sem vár majd rá
se élet se jövő
csak úttalan puszta
sírás és reszkető
létbizonytalanság
Igen barátaim
őrlődünk és fogyunk
Az évek szálain
lassan mocsárba vész
a hit s a szeretet
kialszik a remény
romlik a becsület
Elfut a szabadság
vásott ruhájában
bujdosik mint leprás
mikor halálán van
Változtatni tenni
néhány fecske kevés
Nincsen ifjúságunk
kitépve a vetés
Idegen vérivók
zsarnoksága terjed
s borzalmas terhektől
roskad le a nemzet
Lesz még lehetőség
ki sejti ki tudja?
Az Isten türelmes
de egyszer megunja
Kivégzés
(Politikai üldözött testvéreimnek)
Fegyverrel kísérik egy borús hajnalon
bajtársak dobolnak a cellarácsokon
Csupa kék-zöld sebhely kínzó láztól remeg
csattogó bilincsben végső útjára megy
Kötéllel fojtják meg a szadista latrok
s egy gödörbe dobják mint elhullott barmot
Dolgozik a hóhér némán sír az ország
Ömlik a magyar vér dühöng a zsarnokság
De fordult a kocka itt az új virradat
Véget ért a rabság minden ember szabad
Hanem a farkasok báránybőrbe bújtak
tovább lopnak-csalnak és folyton hazudnak
A kétes jövőbe simán áteveznek
nem gyilkosok többé csak „megtévesztettek”
Jöjj szabadság segíts Fújj süvíts át rajtunk
nehogy az új korban is rabok maradjunk
Gyászbeszéd a kommunizmus fölött
Kettétörted életemet
kiskoromtól gyűlöltelek
Megkínoztad a világot
megölted a szabadságot
eltiportad a hazánkat
az Istent is leigáztad
Patkányok ültek lábadnál
hiénák az asztalodnál
varjak voltak a fiaid
farkasok a barátaid
hóhér az édestestvéred
gyilkos tőr a feleséged
Korhadt odú az otthonod
börtönudvar az udvarod
könny és vér a fürdővized
tömegsír az öltözeted
bilincscsörgés a muzsikád
sikoly hörgés volt az imád
Ágyúcső a lábad kezed
tányérakna a két szemed
beleid bélsáros utak
vállaid leszakadt hidak
a bordáid éles kések
az ágyékod genny és méreg
Tüdődben kígyó sziszegett
atombomba volt a szíved
puskaropogás a hangod
karvaly a békegalambod
De most holt vagy de most véged
a hatalmad semmivé lett
Zsarnok voltál erőszakos
törvénytelen gyalázatos
Senki se tart többé veled
nem érdemelsz kíméletet
Nélküled az élet szebb lesz
már az ördögnek se kellesz
Hulla vagy rothadó halott
rút szörny ezerszer átkozott
Körötted gyűlölet-hegyek
férgek rágják szét testedet
Uralmad borzalmas tél volt
vessen ki a föld s az égbolt
Ne kerülj sohase fényre
tűnj el a fekete éjbe
(Szeged, 1989. október 23-án)