Dátum: 2012. október 24. 20:01
Tárgy: Egyre több ’56-os „hős” kerül elő
Címzett: Kutasi József Antal
- 2012. október 22., hétfőKétszer született meg Dózsa László, a most hetvenéves színész-rendező a halál tornácáról tért vissza a forradalom idején – leköpné azokat, akik ma takargatják a múlt bűneitSzámtalan ember életét megváltoztatta az egyszerre gyönyörű és tragikus ’56-os forradalom, de kevesen vannak, akik akkor újjászülettek. Dózsa László színész-rendező tizennégy évesen szovjet tankok ellen harcolt, túlélt egy kivégzést és az ávósok brutalitását is. Azok a napok ma is központi szerepet játszanak az életében, s nem véletlen, hogy az Újpesti Színházban az idén is megrendezett egy olyan művet, amely az ’56-ot megelőző vészkorszakról szól. Két próba között kerestük meg.
Dózsa László: Az egyik sírásó meglátta, hogy mozog a kezem (Fotó: Horváth Péter Gyula)
– Milyen darabot próbálnak?
– Egy újpesti mártírról, Szűcs Sándorról szól. Híres és nagyon népszerű válogatott focista volt, ismert klasszis, aki még a forradalom előtt itt akarta hagyni azt az élhetetlen rendszert. Nem sikerült, nem sikerülhetett, mert az ÁVH tőrbe csalta. Letartóztatták, és a kommunista rezsim kivégezte, miután koncepciós perben halálra ítélték. Rettenetesen szomorú történet az övé, tiszta, becsületes ember volt, a légynek se ártott. Válogatott csapattársai, főként Puskás Öcsi, mindent megtettek azért, hogy megmentsék, de nem lehetett, ezt még Puskás sem tudta elintézni. Szűcs Sándorral statuáltak példát, mindenképp meg akarták félemlíteni az embereket, hogy ne merjék elhagyni az országot. Persze az egész fordítva sült el.
– Honnan jött a darab ötlete?
– Újpest polgármestere, Wintermantel Zsolt vetette fel, hogy mutassuk be a kerület nagyságait. Szűcs megrázó története egy tetralógia első része, minden évben bemutatunk majd egy-egy újabb kiválóságot. Ezt a darabot én rendezem, s megmondom őszintén, horrorisztikus mű. Végig régi számok, slágerek szólnak majd az előadás alatt, de ez csak a történet háttéréül szolgál, hiszen a zenét kiegészítve, tökéletes ellenpontként bemutatjuk a Vörös Hadsereg menetelését, a haláltáborokat, a Gulagot és a csontvázakat egymás mellett. Rémisztő látvány, de éppen ezt akarjuk érzékeltetni. A próbákon megdöbbentek a színészek is, főleg az egészen fiatalok, láttam és látom rajtuk a darab hatását. Most értették meg, hogy miről szóltak az ötvenes évek, mi is történt a színfalak mögött. Megpróbáljuk bemutatni a kor borzalmát, az előtérben a szentimentális zenék, a nagy szavak szólnak, de a háttér, a valóság is megmutatkozik. A néző végignézheti, látványában végigélheti a kommunizmus horrorját.
– Ön a napokban ünnepelte a hetvenedik születésnapját. Fogalmazhatok úgy, hogy hetven éve született meg először, és 1956-ban másodszor?
– Igen, hiszen tényleg a halálból tértem vissza. De még visszább mennék az időben. Én a népligeti komédiás világba születtem bele, s már alig néhány évesen felléptem egy oroszlánnal. Aztán az egészet államosították, s ezzel mindent tönkretettek. A kedvenc bohócomat a szemem láttára hurcolták el összeverve. Apró gyerek voltam, így aztán igazán megrázó élmény volt, s ez is nagyon komolyan befolyásolt abban, hogy korán meggyűlöljem a rendszert. És abban is, hogy részt vegyek a forradalomban. Tudom, hogy ez talán patetikusan hangzik, de tényleg ez volt az egyik ok, az embertelen kommunista diktatúra végtelen gyűlölete. A másik persze a vagányság. Mi olyan filmeken nevelkedtünk, mint a Feltámadott a tenger vagy a Rákóczi hadnagya, így hamar megértettük a lázadás, a hősiesség és a hazaszeretet fontosságát. Sokszor beszélgettünk arról, hogy mi vagyunk Rákóczi hadnagyai, s ezek a romantikus, őszinte érzések komoly motivációt jelentettek a forradalom napjaiban. „Aki magyar, velünk tart” – szavalta az utca népe, s mi is kimentünk, összegyűltünk, és harcoltunk a szovjetek ellen. Kicsik voltunk és bátrak. Tizennégy éves voltam, de gyerekes fellángolásom a harc közben hazaszeretetté vált, a forradalom hatására mind felnőttünk. Felfogtuk és tudtuk, hogy most valami nagyon fontosat teszünk. Aztán amikor már nem volt esély a küzdelemre, megadtuk magunkat, a szovjet katonák pedig felállítottak minket, hogy kivégezzenek.
– Hihetetlen, hogy túlélte.
– Szemtől szembe kaptuk a golyókat, és egyedül én maradtam életben valami csoda folytán. Bevittek a kórházba, ahonnan az ávósok hamar elcipeltek kihallgatni. Az egyikük szétrúgta az arcomat a szöges bakancsával. Élet és halál között lebegtem. Megparancsolták a sírásóknak, hogy ássanak el a többiekkel együtt. Ekkor történt a második csoda. Az egyik sírásó meglátta, hogy mozog még a kezem, és a paranccsal nem törődve kihúzott.
– Meg lehet bocsátani például annak az ávósnak, aki el akart pusztítani egy társaira nem valló gyereket?
– Nagyon nehéz ügy ez. Egyrészt keresztényi kötelességem lenne megbocsátani, de mint ember, mégsem tudok, nem lehet. Nem magam miatt. Amit ezek a magyar fiatalok ellen elkövettek, az megbocsáthatatlan. Megvárták, hogy egy gyerek felnőttkorba érjen, és aztán kivégezték. Ezeket a szörnyűségeket képtelenség elfelejteni.
– Nem dolgozik önben a bosszúvágy? Nem kutatta fel azt az ávóst?
– Nem kutattam, de nagyon erős a gyanúm, hogy később találkoztam vele. A nyolcvanas években történt, a Magyar Rádióba mentem játszani, s ő volt a beengedő ember. Elképzelhetetlen szorongás tört rám, egy pillanatra megszállt a düh és a bosszúállás gondolata. Aztán ez eltűnt, egy nulla állt velem szemben, egy alárendelt. Valószínűleg nem öltem volna meg, még akkor sem, ha módom van rá. Viszont leültettem volna, s ha rajtam állna, nem csak őt, hanem még nagyon sokakat börtönbe zárnék. Azokat is, akik segítséget nyújtanak nekik, akik takargatják őket, akik elmaszatolják a múlt bűneit. Leköpném ezeket, nyugodtan megírhatja, leköpném!
– Az igencsak furcsán és érdekesen alakuló Biszku-ügyről nyilván megvan a véleménye.
– Tőlem lehetne akár százéves is, az idő nem mossa el a bűnöket. Milyen érvelés ez? Takargatják, mentegetik, hogy öregember. Én is az vagyok, és én megszenvedtem őt, úgy lenne jogos, ha ő is megszenvedne minket. A halott barátaim, a legyilkolt gyerekek és emberek is megszenvedték őt. A bírák is, akiknek ő parancsolt, aztán felakasztatott.
– Ki lehet írni magunkból ezeket az érzéseket? Segíthet a művészet a tragédiák feldolgozásában?
– Kihúzott a sírásó a sírból, és ennek kellett hogy legyen egy igazi, mélyebb oka. Talán éppen az volt a célja velem a Jóistennek, hogy beszéljek ezekről a dolgokról az utókornak. A Pesti Srácok című musicalt tavaly mutattuk be, és ezt Harsányi Gábor barátom az én életem alapján írta meg. Félelmetes hatása volt a darabnak, jó értelemben. Megmozgatta, megérintette a fiatalokat, nagy siker volt, és remélem, az is marad. Elkötelezett vagyok, és elkötelezettek vagyunk, be akarjuk mutatni a múlt bűneit, és mesélni akarunk az igazi magyarságtudatról.
– Rendez és játszik, kapott ragyogó szerepeket, de sohasem hordozta a tenyerén a szakma. Benne volt ebben az ötvenhatos múlt?
– Volt, aki szeretett és tisztelt ezért, volt, aki utált érte. Sok kollégám tudta rólam, hogy részt vettem a forradalomban, nem is takargattam. Tele vagyok sebesülésekkel, látták, tudták jól, mit tettem. Olyan is volt, aki értetlenkedve megkérdezte, hogy miért nem vontak felelősségre. Nem tudták, hát elárulom. Azért, mert le volt írva, hogy meghaltam. Nem vallott, elhalálozott. 1988-ban aztán kiderült a túlélésem, amikor a rádióban beszéltem az emlékeimről. A sírásó is akkor keresett meg. Bejött a Madách Színházba, és könnyek között újra átéltük a múltat. Parancsba kapták, hogy mindenkit, élőt, halottat és haldoklót eltemessenek. Nem értette, hogy miért, de engem kihúzott. Később is tartottam vele a kapcsolatot, vecsési volt, tavaly halt meg. A történelem, az idő halad a maga útján, és lassan mind eltűnünk, akik ott voltunk. Ezért sem szeretném, ha szobornak néznének minket, élőket. Hús-vér emberek vagyunk, nem mitikus hősök.
– Ha már említette az idő kerekét: ahogyan telnek az évek, egyre több forradalmár bukkan elő.
– Tényleg sok olyan ötvenhatos figura előkerül mostanában, akiről korábban nem is hallottunk. Éppen a múltkor beszélgettünk erről Wittner Máriával, hogy ha ennyien voltunk ott, akkor vajon miért nem nyertünk. Sajnos, nem csak ezen a téren folyik történelemhamisítás. Nagyságrenddel több halottja volt ötvenhatnak, mint ami elterjedt, mint amit elterjesztettek a köztudatban. Tömegsírok, hullahegyek voltak mindenhol, majd minden sarkon. Több ezer halott volt csak Budapesten, és sokkal kegyetlenebb, apokaliptikusabb volt ez a harc annál, mint ahogy elképzelik, mint ahogy sokan szeretnék, hogy elképzeljük. A statisztikák hazudnak, a történészek nem dolgoznak igazán jól, mert csak a papírokra hivatkoznak. Elfelejtik, hogy sok minden nem került lejegyzésre, hogy hány névtelen halott volt. Szeretném, ha vége lenne ennek a történelemhamisításnak. Rommá volt lőve egész Budapest, csak mi háromszázan voltunk a Divatcsarnoknál, és egyedül én maradtam életben.
– Vannak, akik szinte hivalkodnak vélt vagy valós forradalmi szerepükkel, ön pedig még csak be sem lépett egyetlen ötvenhatos szervezetbe sem.
– Ez belső ügy, ez a mi forradalmunk volt. Amúgy van még egy dolog, ami elkeserít. Éppen azokról feledkeztek meg mindig, akik a fegyveres harcot vívták. Nem magamról vagy elesett barátaimról beszélek. Rengeteg olyan ismerősöm van, aki ma is nyomorban él. Akik nem kértek, és nem is kaptak elismerést. Ők a forradalom igazi hősei, és talán megérdemelnék a figyelmet.
A Magyar Honvédség egyik T–34-es tankja Budapesten, a Pozsonyi utcában, 1956-ban. Sok katona állt a forradalom mellé, ők a harc igazi hősei lettek. Huszonnégyüket Kádár később kivégeztette (forrás: Fortepan)http://www.magyarhirlap.hu/hatter/egyre-tobb-56-os-hos-kerul-elo