2. Hagyományos munkák a baromfi-udvarban,
és - az önállóság felelőssége
Piroska nénikém feladata volt a baromfiak körüli munkák elvégzése is. Én, pedig mindig ott voltam, ahol ő és így korán megtanulva a dolgok csínját-bínját, "belenyőhettem" ezekbe a feladatokba.
Az első ilyen alkalomra visszagondolva, elmesélem: hogyan tanultam meg a tyúkok "elültetését”.
Három-négy éves lehettem, amikor felfigyeltem arra, hogy egyik-másik tyúk el kezdett kotyogni és minden átmenet nélkül le-leült a puszta földre és még az eléje szórt eleséggel sem lehetett onnan elcsalogatni. Nénikém csak annyit mondott erre a furcsa, számomra ijesztő "rendellenességre", hogy:
- "Itt az ideje, hogy elültessük!".
Ettől ijedtem meg csak igazán, mert azt hittem, hogy azt úgy kell majd csinálni, mint a palántázást. Sehogy nem tudtam elképzelni szegény tyúkot - élve elásva - a földben. Azután, hogy fölvitt néném a tyúkkal és egy zsák szalmával a padlásra, kezdtem megkönnyebbülni. Nekem is kezembe nyomott egy "nyaláb" illatos szénát, nehogy haszontalannak érezzem magamat.
Ott, már sorakoztak az óriási kosarak. Egy alul, és fölé rakva - szájával lefelé fordítva - a másik.
Egy ilyen üres kosarat tettünk be a sorba, tisztes távolságra a másiktól, hogy a kotlósok ne zavarják egymást. Nénikém megtöltötte szalmával a kosarat és a nálam lévő szénát közösen, fészek-szerűen elrendeztük a tetején, majd az előre odakészített szakajtóból előszámolt fennhangon 10-16 db tojást és óvatosan berakta a fészekbe. (Én még ekkor nem tudtam számolni, de már felfigyeltem a módjára.) Erre nagyon óvatosan ráültette a tyúkot, "aki" úgy helyezkedett el a tojásokon - csőrével egyenként görgetve rajtuk, miközben úgy forgolódott, hogy még véletlenül sem lépett rá lábaival egyikre sem - mintha így köszöntötte volna mindegyiket. Olyan nagyra borzolta tollazatát, hogy teste melegéből minden egyes tojásnak jusson, majd végre, nagyon gyengéden ráereszkedve "elült" rajtuk. Ettől fogva Piroska nénikémmel minden etetéskor fölmehettem a padlásra. Az előzőleg elültetett tyúkok alól sorban keltek ki a pulykák, kacsák és libák. Nem győztem csodálkozni ezen a leleményességen és azon, amilyen hűséggel(!) követték (szinte igazolva az "imprinting-elméletet") a különböző fészekalja apróságok a kotyogó kotlósmamát. Láthattam, amint a kotlósok megmutatták apróságaiknak a tanyaudvar-, később a mező világát; kapirgálni-, csipegetni valóit.
A kislibás és kiskacsás kotlósok akkor kerültek először bajba, amikor a mezőn rátaláltak a vályogos gödörben összegyülemlett vízre. Soha nem felejtem el a kotlósok kétségbe esett kárálását és futkosását a parton, ahogy meg akarták akadályozni kicsinyeik vízbeesését. A kiskacsák és kislibák, viszont engedelmeskedve a velük született ösztöneiknek, vízbe pottyanva, azon nyomban úgy úsztak, lubickoltak, mintha tanulták volna.
Amikor eljött a "mi" kotlósunk csibéinek kikelési ideje, nénikém kesztyűt húzva, nagyon óvatosan leemelte a csőrével és szárnyával védelmezőn csapkodó kotlóst a csibékről. A méltatlan bánásmód a lábak összekötözésével folytatódott. Ezt követően, segíthettem az éktelenül csipogó apróságokat egy ládába átrakni, miközben nénikém fennhangon megszámolta őket. Az eredményt beírta a köténye zsebéből elővett "kalengyáriumba", majd hóna alá kapta a tyúkot. A ládát együtt megfogtuk és lehoztuk, majd útjára bocsátottuk a kotlóst csibéstől.
(Örömöm határtalan volt, amint láttam az elől haladó, örökké kotyogó kotlóst és az utána botladozó, csipogó, sárga-pihés kiscsibe-gombócokat. Ekkor megsejtettem valamit abból, mi végre is vagyok a világon, mert először sejlett fel lelkemben a vágy arra, hogy minél előbb felnőjek. Felnőjek, hogy nekem is lehessenek kicsinyeim...)
Igen ám, de ennyi apró-jószágot nem lehet a réten, meg az udvaron való kapirgálás során talált élelemmel felnevelni! Nénikém alig győzte darával, meg apróra vágott lucernával az apróságok etetését. Hamar elfogyott az a morzsolt kukorica, amit még a téli estéken morzsoltak nagyapával. Ezért, aztán a kukoricagóréból kellett "vételezni" az újabb morzsolni valót. Ilyenkor a szecskavágót átállítottuk morzsolásra. A morzsolás után következett a darálás, melynek szintén voltak fokozatai. A már korábban kikelt kisbaromfiak számára már egész nagy-szeműre kellett állítani, a kisebbeknek egészen apró szeműre. Ugyanezt az eljárást alkalmaztuk a lucerna aprításánál is. Nénikém nekem is adott egy csomót, amit egy deszkán olyan apróra vágtunk a késsel, mint amilyenre a petrezselyem zöldjét szokás az emberi étel ízesítéséhez. Ezt a kétféle anyagot azután összekevertük egy-egy vödörben és kis etetővályúkban elosztottuk. Mire késő délután bejöttek, már várta őket a terített "asztal" a belső udvarban!
Később, amint annyira felnőttek a pulykák, hogy már nem hallgattak a kotlósmamáikra, összetereltük őket és az én felügyeletemmel mehettek ki a mezőre. Nem volt könnyű feladat együtt tartani őket, mert a pulykák kedvenc csemegéje volt a szöcske. A szöcskékről, pedig köztudott, hogy szabadon ugrándozva élnek a széles határban. A pulykák, pedig vadászva követték őket a szélrózsa minden irányába. Én, pedig úgy futkároztam, terelgetve igyekezve egyben tartani őket, mint egy nyájat őrző pulikutya.
Ekkor tanultam meg az önállóság felelősségét!
Egy életre szólón belém ivódott, hogy vannak munkák, amelyeket soha nem lehet elhalasztani, mert az állatokat el kellett látni ünnepnap is. Már ekkor tudtam, amit később, a TSZ-ek vezetői sem, hogy a legeltetést nem lehet munkaidőhöz, munkarendhez igazítani.
Nyáron például délben, amikor "magason állt a nap", betereltük az őrzött állatokat az "enyhelbe", itatni és delelni. Közben, nagymama elkészítette az ebédet és mi: a pásztorok is megebédeltünk és deleltünk, vagy szundítottunk egyet, vagy összeszedtük az öregebb - koratermő - gyümölcsfák elhullajtott gyümölcsét. Ebből aztán nagymama nagyon finom pitéket sütött a kemencében.
A kemencét is föl kellett fűteni valamivel. Többnyire - még az előző évi napraforgó szüret után visszamaradt napraforgószárral, vagyis - a "tutyéllaszárral". Ott, a tanyán azt is megtanultam, hogy semmi nem mehet veszendőbe, mert "...minden földi javunk Istentől való", ezért mindent "újrahasznosítottunk"!
A délutáni, 3 órás vonat érkezésekor hajtottuk ki az állatokat ismét.
Amint látható, a tanyán nem volt munkarend, meg munkaköri leírás és mégis, az egész család egy jól bevált családi munkamegosztásban(2.) dolgozott.
Esténként, amikor "elültek" óljaikban a pulykák, nénikém megszámolta őket és nagyon büszke voltam magamra minden alkalommal, mert híja nélkül megvolt, mind a százöt!
Ezen a képen látható, hogy öt évesen, már kétéves kishúgomra is vigyáztam és, hogy az a bizonyos felelősségem nemcsak formális volt, közben megtanultam 105-ig számolni!
A kiscsibéinkről nem lehetett ugyanezt elmondani, mert a héja le-lecsapott időnként rájuk. Pedig úgy kiabáltam, hogy: "kurhéjja!", ahogy a torkomon kifért. Nénikém még a kendőjét is lekapta és azt lengetve próbálta a ragadozó vadorzót elijeszteni. Többnyire sikertelenül