05. A beszolgáltatás(10.)
és a betakarítás „szokásai”
A nagy idillt egyre gyakrabban zavarták meg a tanyán megjelenő idegen emberek, akiket nagyapa eleinte be sem akart engedni a házba...
1952 nyarán sok baja támadt az egyik hízóval, amit be kellett szolgáltatni. Az oktondi állat még el sem érte a szerződésben előírt súlyát, már abbahagyta a hízást, nem volt hajlandó enni. Nagyapa szekérre rakta és bekocsizott vele a városba.
Nyár volt, kánikula. A gabonának több, mint a felét learatták. A cséplőgép már a szomszédos tanyákon dolgozott.
Szükség volt minden munkabíró férfira, dolgos kézre! A városi ismerősök és rokonok is mind kijöttek segíteni. Ekkor már tilos volt napszámost fogadni, vagyis pénzt fizetni a munkáért. Ezért, aztán dolgozott nálunk - az iparengedélyét bevont kunszentmiklósi - órásmester, cipészmester, meg még nem tudom, hogy ki...
"Apuka" is kivette a pesti gyárban a szabadságát és lehozta "Anyukát" és a kis"húgomat" is a tanyára. Apuka, miután készített rólunk, meg a tanyáról egypár felvételt, (mert nagyon szeretett fényképezni), átöltözött, kaszát vett a kezébe és ő is beállt aratni. Piroska nénnye volt a marokszedője is, meg a kévekötője, én, pedig a "segítője". Anyukát kímélték az ilyen "durva" munkától.
Apuka, mielőtt beállt volna aratni, készített egy-pár felvételt rólunk és a tanyáról... Mert nagyon szeretett fényképezni. http://furaila.xfree.hu/33600
Délben, terített asztalok várták az aratókat. Az asztalon ott illatozott a birkapaprikás. Idősebbik nagybátyám is előkerült valahonnan és ő vágta le, majd dolgozta föl a birkát a paprikáshoz.
Nagymama hokedlikra készített lavórokban langyos vízzel, törölközőkkel a karján várta a munkásokat. Mosdás után a felnőttek asztalhoz ültek és akkor jött a csalódás, mert nekünk a húgommal, csak a hokedli mellé készített fejős-széken jutott hely. Vigasztalódtunk aztán, mert a húsleves után - a kedvencünket: a mákosnudlit - tette nagymama, egy mázas cseréptálban elénk.
Nagypapa mérgelődött, hogy: neki meg "ezzel a disznóval köll bajlódni". "Törvény, az törvény!" Mondogatta, és elindult a renitens hízóval a városban lévő Beszolgáltató Minisztérium hivatalos helyiségébe. Ott megmázsálták a gutaütés környékezte jószágot és amiért 1-2 kg híja volt, azt mondták:
- "Na papa, hizlalja még egy kicsit, és majd akkor jöjjön vele vissza, ha annyi lösz a súlya, amennyinek a passzus szerint lönni köll!" Hiába mondta, hogy: - "Már napok óta nem öszik szögény pára!" A Hivatal emberei hajthatatlanok voltak.
Nagyapa az esti szürkületben, az állatorvossal együtt tért vissza. Valamit belekevertek a disznó ennivalójába, meg kapott injekciót is és így kihúzta még egy hétig.
Közben, befejeződött az aratás. A cséplőgép is nálunk dolgozott. A kicsépelt gabonát sorra hordták föl a gazdasági épület padlására. A szalmát óriási asztagokba rakták. Ezeket az asztagokat később szekérre rakva behordták a tanyaudvarba, vagy a közelébe.
Ezen a képeken látható, hogy már a cséplőgép is nálunk dolgozott. http://furaila.xfree.hu/33600
Nagymama a házban nagy csomagokat állított össze a nálunk dolgozó ismerősöknek, rokonoknak. Volt, akinek nem is fért föl egyszerre a bicikli csomagtartójára a zsák liszt, a zacskó mák, a dió, a szárazbab, a téli vágásból maradt füstölt- kolbász és csülök... Mondta is a kilenc gyerekes, Orgonás-mester: - "Nem baj, majd inkább tolom hazáig!" (Hét kilométerre volt az a bizonyos "hazáig".)
Volt, akinek két, összekötött lábú, rikácsoló, vágni való jércét kötöztek a csomagtartóhoz. Hogy elcsendesítsék a jércéket, kiselejtezett harisnyát húztak a fejükre. Volt, akinek kacsa hápogott a csomagtartóra szíjazott fonott kosárban. Neki egy szakadt nagykendő jutott elcsendesítés céljából. (Miért volt szükség erre az „elcsendesítésre”? Csak évtizedekkel később jöttem rá arra, hogy – akkoriban - az ilyen „illegális” módon élelemhez jutottakat „feketézés” címén, bizony előállították a rendőr őrszobákon.) Volt, akinek egy zsák zsenge zöldbab és friss zöldség jutott...
A nyár vége-felé ugyanazzal a módszerrel, mint a szalmát - hordták be a téli takarmánynak való szénát. Volt a legelőnek mindig egy olyan része, ahol nem legeltettünk azon a nyáron.
Ez, többnyire a Bakér partján és környékén volt. Itt, bizonyos rendszerességgel - attól függ mekkora volt a szárazság - lekaszálták- és szép rendbe, majd kazalba hordták a füvet.
Ez volt csak izgalmas mozzanata gyerekkoromnak! Csodálatos volt megtapasztalni, hogy micsoda nyüzsgő élet költözött ezekbe a száradó rendekbe! Éppen ezért, nagyon óvatosak voltak a szénahordók - nehogy szétdúljanak egy-egy madárfészket, vagy még időben szóljanak a macskának, ha egérfészekre bukkantak. Gyönyörű gyíkokat láttam villámgyorsan elszaladni, amint a biztonságos búvóhelyül szolgáló széna hirtelen eltűnt felőlük. Láttam "félelmetes" sikló sietős, kígyózó tovasiklását.
Ilyenkor mindig megnyugtattak, hogy: - "Nem kell félni, mert nem bánt! Ez nem kígyó, hanem sikló! Jobban fél tűled, szőgény, mint té tüle!"
Láttam fészkéről felröppenő madárszülőket, "akik" halált megvető bátorsággal, zuhanórepüléses fejcsippentéssel próbálták elüldözni a "betolakodókat". Ezek körül a fészkek körül mindig hagytunk egy kis szénát, mondván: - "Ezek a madarak és majd a felnövekvő fiókáik szödik össze a sok férget a gyümölcsfákról, így segítve az embernek. Isten Édenkertjében minden élőlénynek mögvan a maga dolga..."
Akkor még nem tudtam, hogy egy életre szólón magamba szívhattam azokat az illatokat. Lelkem láthatatlan "fényképezőgépével" rögzíthettem a méh- és rovarzümmögéses, színes pillangós rétet; a kék égen úszó bárányfelhőket; a hirtelen kitörő nyári záporesőket, amint a szikes talajon, a repedésbe befolyó víztől pillantok alatt életre kelt a természet. Láttam a Bakérban kikelő ebihalakat és azt: hogyan lesz belőlük béka. Láttam a víz fölött szálló csodálatos szitakötőket, a víz felszínén úszkáló rovarokat, vízipókokat...
Soha nem felejtem el, amint nagyapa egyre gondterheltebben meg-megállt munka közben. Előttem van, amint egy alkalommal letörölte a verejtéket homlokáról és azt mondta, miközben felnézett a magasban trillázó pacsirtára:
- "Ez is csak fönt a magosban, az Úr szabad egiben mondja a magáét!"
Ekkor vált számomra a "magasságos égen" trillázó pacsirta a szabadság szimbólumává.
Évekkel később tudtam meg, hogy amiért az a bizonyos beszolgáltatni való disznó belepusztult a herce-hurcába, még a jövő évi termést is lesöpörték a padlásról. Nagypapát, pedig előállították, mondván: - "...a zsugori kulák(13.) sajnálja a disznót a városi munkásságtól, a dolgozó néptől"!
Ez az ősz volt az utolsó, amit együtt töltöttem nagyszüleimmel a Bóna-tanyán. Apuka összepakolt és felutazott velem Pestre, mert kezdődött az iskola...
Nagyapa beteg lett és 1952. november tizenötödikén, hetvenhat éves korában, agyvérzésben meghalt. Legkisebb fia ekkor töltötte sorköteles katonai szolgálatát. Még csak nem is adták át neki a halotti értesítőt! Úgy temették el nagyapát, hogy Apuka is azon gyötrődött, hogy elmenjen-e egy „kuláknak” a temetésére, mert:
- "Mi lesz, ha a gyárban megtudják? Nem fognak-e racizni(9.) miatta?"