Von: "Janos Sardi" <jjsardi@gmail.com>
An: Kutasi József Antal
Betreff: Lovas cikke
NEUE ZÜRCHER ZEITUNG: LAPUNK NEVE DUPLÁN FASISZTA
Vegyük észre: a falig hátráltunk – tovább nem lehet, nem szabad
Lovas István, Brüsszel
A Neue Zürcher Zeitung nevű vezető svájci „jobboldali konzervatív” lap 2013. november 18-i számában terjengős cikk jelent meg Mészáros és vágómarha címmel a kormányról, népéről és ellenzékéről. Hogy abban ki kapja a mészáros és ki az - örökké áldozati - vágómarha szerepet, olvasóink vélhetően sejtik.
A cikk tárgya az, hogy a kormányzat kisajátította a magyar nyelvet is, és minden más „normális” szó nálunk fasiszta stichhet kapott. Mint a „nemzet” szó is, amely „a diktatórikus hatalmi kéj fedőnevévé züllött”. Az 1989 óta nálunk élő, az ELTE germanisztikai tanszékén dolgozó Wilhelm Droste – akit egészen biztosan a gárdisták és a kormány együttes erőfeszítése ellenére csak azért nem öltek meg, mert elveszthették irányítószámát – szerint a magyarok az Urálból Európába szakadtak, görcsösen kapaszkodnak egzotikus nyelvükbe, és traumahurcolókként követtek el mindent, miután már összeszövetkeztek Johann Gottfried Herder német filozófus, költő, stb. ellen, aki 1784-ben a magyaroknak épp fura nyelvük miatt viszonylagos hamaros véget jósolt. De helyette – mármint, hogy megfogadták volna Herder tanácsát – mára lubickolnak egy „felháborító kisajátítási hullámban” a nyelv terén is. Így van ez a nemzet, illetve „nemzeti” szó esetében is, amely hallatán vagy olvastán Droste urat elfogja a „hányinger”. A „magyar” szóval hasonló bajai vannak.
(Droste urat itt gyorsan figyelmeztetni szeretném: csak akkor írjon levelet szerkesztőségünknek, hogy ő „nem is így értette”, ha megjelenési médiumában bemutatja, miként korrigálhattuk ki mi az elmúlt években ott rólunk megjelent, legaljasabb hazugságokat.) És hogy hányingere ne szűnjön meg, szeretném kijelenteni: lapunk neve változatlan marad.
Ha már „vezető” német nyelvű lapoknál tartunk, a vezető liberális német nyelvű hetilap, a Der Spiegel online kiadása – hasonlóan nem egy német és osztrák társához – nyálmirígyei (ha már Droste úr fiziológiai képet hoz be) érezhetően ismételt beindultak a velünk kapcsolatos szokványos témára. Részben a DPA német hírügynökség budapesti tudósítására támaszkodva, november 18-án sietve hírt adott arról a hazugságról, hogy Radnóti Miklós szobrát szándékosan takarították el ezzel a címmel: „A zsidó Radnóti költő emlékművét elpusztították”. Mielőtt tovább mennénk: ha a „zsidó Radnótiról” írna egy hazai jobboldali médium, az azonnali tiltakozás nem maradna el: Radnóti maga utasította volna vissza a jelzőt, mert ő magyarnak érezte magát, hánynák a szemére a vétő lapnak/hangnak. Ezt már 23 éve tudjuk: a kettős mérce használatának privilegizált jogát e privilégium őrei médiával, gigantikus pénzforrásokkal, „civil szervezetekkel” át és egyéb fegyelmező eszközök segítségével védik, a lehető legagresszívebben.
Amikor másfél nappal később kiderült, szó sem volt szándékos rongálásról, hanem autóbalesetről, egyetlen – ismétlem – egyetlen hírforrás nem helyesbített, mert számukra nem az igazság a fontos Magyarországról, hanem annak mocskolása. Igen, mocskolása. Olyannyira így van ez, hogy a Causeur francia nyelvű portál november 21-i cikke szerint Magyarországon a kristályéjszaka évfordulóján szélsőségesek könyveket égettek országszerte, „köztük a zsidó költő, Radnóti Miklós köteteit, de a magyar hatóságok ennek ellenére nem avatkoztak közbe”.
Kíváncsiságból november 20-án megkérdeztem berlini nagykövetségünket, küldtek-e helyreigazítási kérelmet a Spiegelnek. „Nem”, volt a válasz. Kár, gondolom, mert nem marad dokumentált nyoma, hogy mit nem hajlandók korrigálni a nyugati világ e vezető lapjai.
Nem akarom olvasóinkat terhelni azzal, hogy még mi jelent meg rólunk az elmúlt napokban. Nehogy hasonló reakciókat okozzak étkezés előtt, mint ami Droste urat fogta el nyelvünk legfontosabb szavainak kóstolgatásánál.
Pedig oly sok minden történt ezekben a napokban, amiről e lapok legalább a töredék terjedelemben megemlékezhettek volna, mint amit nekünk szenteltek.
Így például arról – mint írta a belga vezető lap, a Le Soir -, hogy Antwerpben a törvényt megszegve tagadja meg a flandriai szakadárok vezetése alatt álló városháza, hogy szociális segélyben részesítsen minden olyan rászorulót, aki nem beszél flamandul. Tudjuk melyik városházáról van szó? Amelynek oldalán ott áll egy emberi alakot ábrázoló szép szobor, amelynek talapzatára holland nyelven ezt vésték: Munka – szabadság. Igen Arbeit macht frei, mint a Führer kitette Auschwitz bejáratára, indulna nekik az első támadáshullám egy hasonló szoborállítás gondolatának is, ha azt valaki itt kísérelné meg.
Utcaelnevezés, szoborállítás… De galamblelkű magyar (bocsánat a „magyar” szó használatáért), jobboldali fősodratú médiát fogyasztó olvasóink ezt nem tudják. Mint azt sem, hogy mi mindent neveztek el Bécsben az 1910-ben elhunyt Karl Lügerről, Bécs egykori polgármesteréről? Van az osztrák fővárosban tere, róla elnevezett ring. Azon kívül a városi parkban emlékműve áll, és a központi temetőben egy hatalmas, neki szentelt gyönyörű templom. Lüger polgármester arról is nevezetes, hogy ő nevezte el Budapestet „Judapest”-nek, mert úgy érezte, a monarchia szomszédos fővárosában túlzottan nagy zsidó befolyás érvényesül. És arról is, hogy Hitler külön megdicsérte őt a Mein Kampf című könyvében és azt mondta, a zsidókkal kapcsolatos eszméinek ő, Lüger volt a forrása.
De, lám, a Spiegel, a Der Standard, a Die Presse, a német és svájci lapok, amelyek eksztatikus dühkitörést mímelnének, ha kiderülne, Horthy Miklós szobrát valahol két méterrel kijjebb helyezik a jobb láthatóság érdekében, hallgatnak, mintha a csuka parancsára tennék. (Vajon hogy néz ki az újságírás elemi szabályait átíró csuka? – gondolkodnak sokan és egyre többen.) És így tesznek a romániai zsidók tömeges megölésével vádolt Ion Antonescu ex-miniszterelnökről elnevezett utcák, terek ügyében.
Folytassuk azonban még néhány példával, hogy mi minden történt e néhány napban, amely példák azonban – szemben a Radnóti szobrot ért balesettel – még egy hang erejéig sem ütötték át a híradási ingerküszöbét e médiumoknak.
Ha már belga példával kezdtük, folytassuk is azzal. November 19-én látott napvilágot a Gyermek Jogai nevű civil szervezet jelentése, mely szerint belga kisdiákok tömegét csapták ki véglegesen iskolájukból helytelen öltözködésük vagy óra alatti sms-ezésük miatt. És hogy a hazai, az ellenzéki pártokat támogató sajtónak néhány szomorú pillanatot szerezzünk: arról a Belgiumról van szó, ahol a diákoknak éppen úgy, mint most nálunk, kötelezően választaniuk kell a hittan- vagy erkölcstan oktatása között.
Azután kiderült – hála az orosz angol nyelvű globális tévéállomásnak, az RT-nek -, hogy Fukusimát a japán maffia által toborzott munkásokkal takaríttatták fel, akik „atomcigányokat” alkalmaztak. „Atomcigányoknak” nevezik a japánok Tokió Szanja és Oszaka Kamagaszaki szegénynegyedeiben élő embereket, akiket arcátlanul kevés pénzért vittek el dolgozni a cunámi által megrongált reaktorba úgy, hogy közben legelemibb jogaikra sem ügyeltek.
De ez sem volt hír.
Mintahogyan az sem – Európában a Guardian brit lap november 20-i hosszabb híradása kivételével -, hogy Izraelben a hatóságok úgy döntöttek, nem bocsájtanak ki születési anyakönyvi kivonatot idegenek ott született gyermekeinek, és hogy az Oroszországból oda bevándorolni kívánókon előzetes DNS-vizsgálatot hajtanak végre, hátha kiderül, nem is zsidók.
A Radnóti szobor balesete nyomán rágalmazási akcióba indult német nyelvű sajtóban az sem volt hír, hogy az ENSZ-nek a Gázai övezetben dolgozó szervezete, az UNRWA november 19-én kétségbeesett sajtójelentést adott ki, mely szerint kényszerűen befejezi ott munkáját, ugyanis a Gázát szinte hermetikusan elzáró – és törvénytelen – blokád miatt 21 projektjükből immár húszon nem tudnak dolgozni és az övezet lakhatatlanná kezd válni. De hát kit érdekel másfél millió ember élete? És az, hogy ott energiahiány miatt leállt az utolsó víztisztító berendezés, Gázát kezdi elönteni a szennyvíz? Főként akkor kit érdekel, ha az ahhoz szükséges helyet elveszi egy újabb rágalom Magyarországról?
Az pedig végképp kit, hogy – mint e napokban a vezető francia lapok cikkeztek róla – Franciaországban az antiszemitizmus riasztóan szalonképessé vált.
Milyen választ adunk erre?
Német lapok egyre inkább célozgatnak arra, hogy a budapesti kormány ki akarja magát vásárolni az antiszemita hírből, és ezért áldoz akkora összegeket a jövő évi holokauszt emlékévre és rendez mindenfajta eseményt.
Hogy e költségek most nem zavarják a hazai liberális sajtót, annak hiányát érzékelhetjük: az összegek nincsenek „éhezőgyerek” egyenértékre átszámolva, azt „holttőkének” nevezve, sőt még kérdést sem tesznek fel róla.
Ha ez így lenne, a kormányt – ezt pedig borítékoljuk – nagy csalódás fogja érni, mert az emlékév alatt és leteltével egy jottányi antiszemita váddal nem tenyészik kevesebb támadás éppen és kifejezetten Magyarország és annak jobbközép kormánya ellen, mint eddig.
És ha az így lesz – mint ahogyan így lesz -, a döntés nyilván a gesztus ellenében gesztus alapú gondolkodás eredményeként született, figyelmen kívül hagyva a támadók egészen más érdekeit és érzelmeit, amelyeket nem fognak megváltoztatni akárhány elköltött milliárd és az azon létrehozott rendezvények és objektumok eredményeként.
Hogy milyen jóindulatról van szó a kormány részéről, annak példája volt a közelmúltban Kumin Ferencnek a Klubrádiónak mondott szavai. A nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár saját, túláradó jóindulata bizonyítékaként kifejtette, a nálunk dolgozó külföldi tudósítók többsége jóindulatú. Hogyne. És a korom színe fehér.
Az imázsukat drasztikusan javító és védő, valamint negatívumaikat másoknak leírni nagyon nehezen engedő országok mindegyike – az ötmilliós Szingapúr, a nyolcmilliós Izrael, a 29 milliós Szaúd-Arábia és nem egy társuk e világban – erővel, befolyással és hatalommal dolgozott és dolgozik. Úgy, hogy az agresszivitás és az erő opcióját minden esetben „az asztalon” tartják.
Az állandó hátrálás, kompromisszumok, édesgetés ezzel ellenkező hatású, holott nagyjából ma ez a gyakorlat. De már elértük a falat. A fősodratú jobboldali média is kerüli egyes „kényes” tények vagy tényszerű megállapítások egyszerű leírását, az okozott vihartól tartva. Olyanokat is, amelyek láttán egy Guardian-olvasónak a szeme nem rebbenne.
Aminek két, igen komoly hatása van. Az egyik: a gyengeség láttán nő a radikális pártok ereje – és ez vonatkozik egész Európára. Mint a két nagy píszí országra, Franciaországra és Hollandiára is. Nálunk – mint a Tárkinak a napokban nyilvánosságra hozott kutatásából kiderül, a 18 és 29 év közöttiek körében a Jobbik 37 százalékkal a legnépszerűbb párt. Az ifjúságnak, a felnövekvő nemzedékeknek nem tetszik a viszonzatlan hátrálás sem.
Ami a liberális héják hazugsággyártóit illeti, ők is a rövidebbet húzzák, amint a „populista” és radikális pártok népszerűsége példátlan gyorsan nő Európában.
De ismerjük végső mozgatórugóikat, amelyek között a racionalitás és egy harmonikus társadalmi lét igénye hiányzik.