MAGYAR JUSTITIA BIZOTTSÁG
(SZÓRÓLAPJA)
A HOLOKAUSZT ÉV APROPÓJAKÉNT
A magyar kormány döntését, tervezését és szervezését akceptálva - a holokauszt évében -, méltó módon kell megemlékeznünk az áldozatokról, valamint azokról, akik minden lehetőt megtettek, hogy akadályozzák, felejtessék vagy csökkentsék Antonescu, Castro, Ceausescu, Eichmann, Gomulka, Himmler, Hitler, Hodzsa, Honecker, Husszein. Kádár, Kim Ir Szen, Kun, Lenin, Mao Ce-tung, Pol Pot, Quisling, Rákosi, Szamuely, Sztalin, Tiso, Tito, Zsivkov és hasonszőrű bűntársaik (bandájuk) népirtó tevékenységét.
Igazolható, hogy az emberiség XX. századi történelmében olyan kegyetlen, mérhetetlen nagyságrendű és évek hosszú során át tartó népirtás zajlott le, amely (differenciáltan) érintett: nemzeteket, fajokat, hívőket, ateistákat, uralkodó nézetekkel ellentétes politikai/gazdasági/társadalmi kérdések képviselőit (gyanúsítottjait), hadifoglyokat és vétlen polgári személyeket. A népirtás eszköztárát képezte: likvidálás (akasztás, agyonlövés, kiéheztetés, stb., stb.), bebörtönzés, munkatáborba küldés, kitelepítés (áttelepítés), megkínzás, kirekesztés, anyanyelv használat tiltása, nemzetiségi iskolák csökkentése vagy felszámolása. Mindezek méretei és módszerei mellett,- még a legsötétebb középkorban elkövetett gazságok is eltörpültek.
A népirtások százmilliót meghaladó áldozataihoz tartoztak: albán, baskír, belga, bolgár, cigány, csecsen, cseh, csuvas, dán, észt, finn, francia, görög, grúz, horvát, ingus, kambodzsai, kazah, khmer, kínai, kirgiz, japán, brit, lengyel, lett, litván, magyar, maláj, mongol, norvég, orosz, osztrák, örmény, román, szerb, szlovák, tadzsik, tatár, ukrán, üzbég, vietnami és zsidó emberek. Ez a felsorolás érzékelteti, hogy a népirtást végzők, bolygónk számos pontján (aktívan) „tevékenykedtek”, de a jól működő konspiráció (plusz a figyelmetlenség, a közömbösség, a felületesség, a tagadás, a bizonyító erejű információk hiánya, stb., stb.) eredményeként, a nagy nyilvánosság előtti leleplezésük éveket vagy évtizedeket késett, többségük pedig „foghíjasnak” bizonyult, illetve még ma is ismeretlen.
A népirtások közzétételét és/vagy az ellene való fellépést gátolta, hogy a népirtók jól konspiráltak (saját bűnüket takargatva), gátlástalanul hazudtak, valamint képesek voltak elhallgattatni az igazságot feltárni akarókat. Ezzel párhuzamosan, megjelentek és felerősödtek olyan hangadók, akik saját (feltupírozott) veszteségüket kürtölték világgá, kikövetelvén, hogy permanens kárpótlásban részesüljenek, és emléknappal, emlékévvel, emlékművekkel, filmekkel, könyvekkel, tanulmányokkal, fórumokkal, iskolai tananyagokkal, csak velük foglalkozzanak, figyelmen kívül hagyva mások veszteségeit, szenvedéseit, jogait vagy érzékenységét.
Ennek egyenes következménye volt, hogy a reflektorfénybe került,- rasszista (nemzeti szocialista, fasiszta,) pártok vezetőinek és kompromittálódott tagjainak (vagy kollaboránsainak) többsége felelősségre lett vonva, a pártjuk be lett tiltva, miközben a népirtást mintegy tízszerte szélesebb körben végző (és tízszerte több áldozatot „produkáló”),- kommunista (bolsevik, munka, munkás, egyesült munkás, szocialista, dolgozó, és más „fedőnevű”) pártok (utódpártok) legfeljebb nevet változtattak, de elveiket megtartva az indiai szent tehenekhez hasonlóan, tartós és egyedi védelmet élveztek és élveznek napjainkban is.
A világ számos államában lévő, különféle zsidó szervezetek, jól működő (szinte erőszakos) propagandával, a zsidó embereket ért (holokauszt néven ismertté vált) népirtást gyakorlatilag kisajátították maguknak, semmibe véve (mellőzve) a népirtás többi áldozatainak emlékét, elodázva a megemlékezést szolgáló tárgyi és szellemi „termékek” létrehozását, akarva-akaratlanul elzárkózva a népirtást elszenvedő áldozatok millióitól és „hóhéraiktól”, sőt még azoktól (a nem zsidó emberektől) is, akik az általuk holokausztnak nevezett népirtásban vesztették az életüket.
A holokausztot túlzott intenzitással emlegetők és/vagy mások együttérzését követelők például,- meg sem említik Lenin, Sztalin, Pol Pot, Tito, Antonescu, Gomulka, Husszein, Mao, Kim Ir Szen, Hodzsa, Honecker, Zsivkov, Kun, Kádár és a többi szörnyeteg népirtók felelősségre vonásuk kérdését vagy áldozataik iránti részvétüket.
A teljességre való törekvés igénye nélkül most a holokauszton kívüli népirtásokkal, azok felelőseivel, valamint a holokauszttal kapcsolatos anomáliákkal foglalkozunk. Kevésbé ismert például Sztalin (és bandája) felelőssége a német koncentrációs táborokban uralkodó kegyetlenségek feltárásáról, holott már a második világháború előtti Hitler-Sztalin összeölelkezéskor ismert volt előttük a nácik zsidótanítási terve, de még a háború során sem nyilatkoztak ezekről a kérdésekről, mert ők is „sárosak voltak” a szovjet állampolgárságú zsidók kivégzésében, kitelepítésében, vagy kirekesztésében, nem beszélve más népek (fajok) likvidálásáról és a németek gyilkolási módszereinek átvételéről, például a Katyn körzetében lévő lengyel tisztek ezreinek tarkólövéssel történő kivégzéséről, amely megtörténtét mintegy ötven évig, kormányszintre emelve, konok kitartással tagadták. Kísérleteztek még a gázzal való pusztítással is, de technikai felkészületlenségük miatt (szerencsére), csupán addig jutottak el, hogy néhány (bodegás) gépjármű rakterébe kipufogó gázt vezettek, és azzal ölték meg az oda bezárt embereket.
A második világháborút követően, mind a szovjetek, mind a világ zsidó szervezetei, hallgattak arról, hogy a Kijevben lévő Babij-Jarban, közel 34 ezer zsidót végeztek ki a Gestapo négy különleges bevetési csoport (Einsatzgruppe) tagjai, és Sztalin személyesen tiltotta meg, hogy a kivégzés helyén emlékművet állítsanak fel, talán arra gondolt, hogy a Babij-Járnál emelt emlékművet egy Katyn-i emlékmű felállítása követheti.
Sztalin antiszemitizmusát is sokáig takargatták, holott az általa indított koncepciós perek legismertebb áldozatainak többsége zsidó származású volt, Visinszkij főállamügyész például nyíltan, a jelenlévő külföldi újságírók előtt, „hazátlan zsidóknak” nevezte Trockijt, Zinovjevet, Kamenyevet, Radeket, de a világsajtó figyelmen kívül hagyta ezt a jelenséget.
Sztalin merészsége nem ismert határt,- az 1941-ben Moszkvában létrehozott Antifasiszta Zsidó Bizottság zsidó-lengyel Bund vezetőit: Henrik Erlichet és Viktor Altert 1942-ben kivégeztette, majd népszerű jiddis írók és költők (David Bergelzont, Icik Feffert, Perec Markist) jutottak hasonló sorsra, akiket zsidó származású színészek, frontharcosok, mérnökök, közgazdászok, építészek, stb., stb. sokasága követett.
Sztalin betiltatta a zsidó újságok, folyóiratok kiadását, valamint a jiddis nyelv oktatását, szóba sem állt leánya (Szvetlána) zsidó férjével, akit koncepciós perrel a GULAG-ra száműztetett és a házasságukat érvényteleníttette, (Joszif) unokáját sohasem látta. Később Szvetlána „visszaadta a kölcsönt” apjának: a rettegett vezér, halála utáni ravatalát búcsúlátogatáskor megtekintő tömeg előtt, fellépett a pódiumra helyezett nyitott koporsó mellé, rátekintett apjára, majd elfordult és eltávozott a helyszínről anélkül, hogy ősi orosz szokás szerint megcsókolta volna apja arcát. Nem sokkal később pedig, a nevében lévő Sztalin szócskát anyja nevére (Allilujevára) cserélte fel.
Sztalin forszírozta a zsidók tömeges kitelepítését a Moszkvától 8 ezer kilométerre lévő Birobidzsánba, (az 1928-ban létesített zsidó településre), amely később autonómiát kapott, de valójában sohasem vált a zsidók kedvelt helyévé, barátságtalan éghajlata, mocsaras területe és a mindennapi élethez szükséges infrastruktúrák hiánya miatt, bár meg kell említeni, hogy egy vasútvonal-szakasszal és egy favágó üzemmel is rendelkezett...
Sztalin népirtó tevékenységének részletesebb ismertetése nem fér bele ebbe a korlátozott méretű tanulmányba, de bőven elegendő a tatárok, csecsenek, grúzok, ukránok, ingusok, oroszok(!), magyarok, lengyelek, japánok, mongolok, németek, zsidók, észtek, lettek, litvánok és más nemzetiségiekkel szembeni kegyetlenségére utalni, vagy a hadifoglyokkal szembeni bánásmódjára emlékeztetni. Egyik közismert mondása a kitelepítésekkel kapcsolatosan hűen jellemzi a gondolkodásmódját: „A kitelepítés csupán vagon kérdése...”!
Itt kell megemlíteni a Krím félszigethez kapcsolódó (napjainkban zajló) kérdések előzményeit: 1942-ben, Sztalin elrendelte, hogy a németek által megszállt (majd felszabadított) Krím területén élő ukránokat, kollaborálás címén, ki kell telepíteni a Távol-Keletre és a helyükre oroszokat kell „beszállásolni”. Azóta több mint 70 év telt el és most ősi orosz területté nyilvánítják a Krím félszigetet. Mivel hasonló eljárást követtek el a balti-államokban is, ezért az ősi nagyorosz jog szerint, nyílván azokról sem fognak elfelejtkezni! Ugyanakkor a Putyin jogfolytonossági elméletének elfogadása alapján, logikus lenne, ha a Távol-keletre kitelepítettek is létre hoznának: észt, lett, litván, ukrán, tatár, kalmük, csecsen, lengyel, ingus, japán és más nemzetiségű autonóm területeket...
Az előzőekben felsorolt népirtások vagy erőszakos áttelepítések agyonhallgatása (a holokauszt szüntelen emlegetésével ellentétben) azért helytelen, igazságtalan és megengedhetetlen, mert nem lenne szabad az áldozatok mennyiségi, hovatartozási, illetve a kivégzés módszerei alapján megemlékezési, kárpótlási, bocsánatkérési vagy felelősségre vonási (besorolási) sorrendet felállítani. Azt sem lenne szabad „szőnyeg alá söpörni”, ha csak egyetlenegy ártatlan emberről kivégzéséről van szó (!!!), és nem a holokauszt áldozata volt, hanem: golyóval, kötéllel, agyonveréssel, agyondolgoztatással, kiéheztetéssel, kifagyasztással, meztelenül szúnyogok „táplálására” való kikötéssel, élve eltemetéssel, feldarabolással, vérebekkel történő széttépéssel, méreggel, égő szalmakazal köré láncolással (drótozással) vagy vízbefojtással ölték meg!
Merthogy: mindezek a kivégzési módszerek alkalmazva lettek a XX. században (!!!), az eldeformálódott HOMO SAPIENSEK intézkedésére, közreműködésükkel és/vagy ellenőrzésükkel. Az áldozatok száma csupán az adott helyi adottságoktól, a vérengzés időtartamától, a végrehajtók (személyi, technikai) „kapacitásától”, a szervezés minőségétől és a potenciális kivégzésre jelöltek mennyiségétől, valamint a társadalom számára szükséges munkavégzésre való felkészültségüktől függött.
A holokauszt áldozatainak egyes hozzátartozóitól vagy a holokausztot elítélők köreiből jelentek meg a világ közvéleménye számára olyan - egymásnak ellentmondó - semmilyen bizonyítást vagy igazolást nem tartalmazó, az áldozatok mennyiségére utaló (évente növekedést mutató) számadatok, amelyek elfogultságra, megkülönböztetésre vagy valótlanságra utalnak. Az érintettek képtelenek megérteni, hogy nem az áldozatok száma a mérvadó, hanem az elkövetés ténye, és az együttérzés azokkal az áldozatokkal, akik máshol, más módszerekkel, kevesebb vagy nagyobb számban vesztették az életüket, egyes aberráns, paranoiás, pszichopata (hipertimiás pszichopata, fanatikus, szélhámos), cezaromániás, skizofrén vagy mániáko-depresszív személy és követőik (hívőik, alárendeltjeik, stb.,) „szorgos” tevékenysége következtében.
/// Zárójelben kell megjegyezni, hogy az emberiség történelmének legnagyobb népirtásait az esetek többségében tipikus agybetegségben szenvedők irányították. Gondoljunk az őrült római császárokra, Rettegett Ivánra, III. Györgyre, Abdülazizra, II. Johannára, III. Henrikre, Leninre, Sztalinra (akinek paranoiáját 1923-ban Bechterew, a róla elnevezett spondilitis ankylopoetica kór felfedezője, európai hírű orosz pszichiáter diagnosztizálta, és diagnózisa helyességét maga Sztalin igazolta azzal, hogy 1927-ben kivégeztette a professzort), de folytathatjuk a sort Berijával, Hruscsovval, Hitlerrel, Pol Pottal, Kim Ir Szennel, Fidel Castróval, Rákosival, Kádárral, Péter Gáborral, Marosánnal, Apróval, Biszkuval vagy Hornnal. Ha a népirtásra nem is volt lehetőségük, de az épp eszűek közé aligha sorolhatók: Gyurcsány, Torgyán, valamint a nagy hazudozók köréből: Kóka, Vadai, Lendvai, Lamperth, Mesterházy, Medgyessy, Szanyi és Szili. Hasonló agybetegek hatalomba vagy hatalom közelbe jutásának elkerülése érdekében, az egész világon (FIGYELEM! FIGYELEM! FIGYELEM! ENSZ és EU!!!) bevezetni azt a többször hangoztatott javaslatunkat, hogy tüzetes elmeorvosi vizsgálat után kerülhessen bárki olyan vezető pozícióba, ahol beleszólási vagy döntési joga lehet emberi vagy embercsoporti sorsok alakulásában. A pszichiátriai betegségben szenvedők ugyan úgy nem tehetnek a betegségükről, mint a gyomorbajosok vagy a gümőkorban szenvedők. Egy orvosi vizsgálat nem minősülhet személyiségi jogok megsértésére, sőt lehetőséget nyújt gyógykezelés beindítására, mert a pszichiátriai betegek elsöprő többsége nem tartja magát betegnek és önszántából csak a legritkább esetben fordul szakorvoshoz. A javasolt vizsgálat jól felfogott érdeke az adott személynek, de leginkább az embereknek, sőt az sem kizárt, hogy az emberiségnek. Érdemes elgondolkozni például az EU parlamenti képviselők kiválasztási gyakorlatára, amely szerint különféle országokból, különféle pártok szubjektív megítélése alapján olyan emberek kerültek komoly pozíciókba, akik kiskocsmai felszolgálók között sem állnák meg a helyüket. Mindennemű személyeskedés gyanúját vállalva, meg kell említeni Rui Tavares urat, akit egy elmeorvosi vizsgálaton etalon példaként jelölhetnének meg a paranoiás betegek bemutatására, de aligha lenne negatív Kovács László, Göncz Kinga vagy Deutsch Tamás vizsgálati eredménye is. És ezek az emberek „formálják” vagy formálták az európai népek életét, politikáját! Ők és a hozzájuk hasonlók képezik a jövő zálogát! Az is elmebeteg, aki hajlandó kiváltani őket a zálogból!///
Talán nem is kell magyarázni, hogy a Benes-féle kollektív bűnösség elvének a magyar nép holokausztban való felelősségére alkalmazva, a történelem ismeretének teljes hiányára, a felelőtlen rágalmazásra, és a magyarokkal szembeni gyűlölet kimutatására utal, egyben azt is jelzi, hogy az érintettek IQ-ja a karalábénál is jóval alacsonyabb. Annak a megértésére viszont (talán) elegendő lehet, hogy higgadt fejjel és hozzáállással elemezzék az alábbi, könnyen ellenőrizhető tények igazság tartalmát:
1/ A hitleri Németország csapatai: bekebelezték Ausztriát, bevonulnak Csehszlovákiába (1838-ban); lerohanták Lengyelországot a szovjetekkel együtt (1939-ben); elfoglalták Dániát, Hollandiát, Norvégiát, Belgiumot, Luxemburgot, Franciaországot és bevonultak Romániába (1940-ben); elfoglalták Görögországot, Krétát, Jugoszláviát, partra szálltak Észak-Afrikában, megtámadták a Szovjetuniót (1941-ben). A megszállt területeken gyakorlatilag kiirtották a zsidókat és a „földalatti” ellenálló szervezeteket.
2/ Magyarországon a magyar és a környező országokból idemenekült zsidók élete nem forgott veszélyben, egészen 1944-ig, a németek megszállásáig. a megszállásig működő magyar kormányok (Horthy irányításával), ügyes politikai „sakkhúzásokkal” keresztezték Hitler tervét, az itteni zsidók Németországba történő kiszállításának megakadályozásával. Horthy volt az egyedüli európai államfő, aki többször is ellent mondott Hitlernek, nem engedte át hazánk területén a lengyeleket lerohanó német csapatokat, Esztergomból pedig Budapestre rendelte a GESTAPO ellen a zsidók elhurcolásának megakadályozására Koszorús ezredes harckocsizó hadosztályát.
3/ Hazánk megszállása után, Horthy fiának elrablását és a Horthy család fogságba ejtését, majd Németországba való kihurcolását követően, Horthynak nem volt lehetősége tovább védelmezni a magyarországi zsidó állampolgárokat, valamint az ide menekült más állampolgárságú zsidókat.
4/ A zsidók Németországba való kiszállításának indoklását az ottani munkaerő biztosításával magyarázták és 1944-ben a világon sehol sem jelezték hivatalosan a koncentrációs táborokban történő népirtásokat, sokan ellenséges propagandának minősítették az efféle híreket, és (talán) ezzel magyarázható, hogy a 800 ezer főt kitevő magyar zsidóság részéről egyetlenegy komoly ellenállás nem történt! A szállítmányokból senki sem szökött meg, az itthon bujkálókat pedig a nem zsidó magyar állampolgárok, életük kockáztatásával. bujtatták. Érthetetlen tehát az a megjegyzés, hogy azok a magyarok is bűnösek, akik passzívan viselkedtek a megszállás alatt, mert ha ezt a véleményt elfogadnánk, akkor ebbe a kategóriába beletartozik a 800 ezer fős magyar zsidóság is, amely ha megmozdult volna, akkor nagyobb „galibát” okozhatott volna a németeknek, mint a varsói gettó 60 ezer főt számláló zsidói, akik 1943. április 19-től május 16-ig harcoltak az állig felfegyverzett német erőkkel szemben!
Itt kell megemlíteni, hogy Varsóból 1943-ig 300 ezer főt deportáltak, a főkormányzóságból kb. egy milliót, és a lengyel zsidóságból néhány ezer fő maradt élve a háború végéig, míg a magyar állampolgárságú zsidók közül kb. 500 ezer fő tért vissza Magyarországra, de hétpecsétes titok övezi, hogy hányan maradtak külföldön, illetve hányan távoztak Izraelbe? A németek által megszállt országokban élt zsidók elsöprő többségét kiirtották a háború végéig (az ottani passzív lakosokat sehol sem emlegetik), tehát Horthynak és a magyaroknak köszönhető, hogy a háború után és jelenleg is, a legnagyobb zsidó diaszpóra hazánkban van!
5/ Horthy Miklós megérdemelné, hogy a magyar zsidóság szobrokat emeljen a tisztelete és hálája jeléül, annak az államfőnek, aki megfékezte a vörös terror miatt revánsot vett csoportokat, aki nem tűrte el a szélsőséges nézeteket valló Szálasi Ferenc közszereplését sem, aki megvédte azokat a magyar állampolgárságú zsidókat is, akik az első világháborúban eleget tettek katonai kötelezettségüknek, és olyan zsidó katonatisztet is védelmébe vett, akitől később a kommunisták (Apró Antalék) kisajátították a villalakását és ma a Gyurcsány család bitorolja, aki „kesztyűt dobott” Hitler elé, aki védelmezte a hazai zsidóságot és az idemenekült idegen állampolgárságú zsidókat, vis maior helyzetben a szovjetek ellen fordult, mintegy megsejtve, hogy mit jelentene egy szovjet megszállás a magyar népnek. Horthy volt az az államfő, aki egyetlen fillérrel se gyarapította a vagyonát, aki a trianoni apátiába eső, megcsonkított, kirabolt és mintegy öt millió magyar állampolgárától megfosztott országot Európa középmezőnyébe emelte! Horthy kormányzósága alatt, a Pengő a világ egyik legjobb fizető eszköze volt, a szovjetek bejöveteléig, az ország külkereskedelmi mérlege pedig 1927-től kezdve minden évben nullszaldós volt!
6/ Horthy Miklós volt az, aki kiengedte a magyar kommunista vezetőket a Szovjetunióba (Rákosival az élükön) és Sztalinnal ellentétben, egyetlenegy kommunistát sem végeztetett ki! Kun Béla is sajnálhatta, hogy a szovjetekhez „vándorolt” a hazánkból elrabolt több milliónyi aranykoronával, és azt a rezsimet „istenítette” (vagy leninítette), amely egy ólomgolyóval honorálta a marxista-kommunista-bolsevik elvekhez való ragaszkodását.
7/ Horthy Miklós kormányzósága idejében, még 1944-ben is (!!!) megjelent zsidó újság, és csupán a német megszállást követően szűnt meg a nyomtatása és a terjesztése.
8/ Nem Horthy Miklós mentegetéséről van szó, de nem árt az ellene felhozott vádakat sem tisztázni. Egyesek azt vetik a szemére, hogy nem szerette a zsidókat. Primitív vádaskodás! Még ha igaz lenne, akkor is felmerülhet a kérdés, hogy miért kellett volna szeretnie azokat, a Kun Béla féle bandatagokat (a Tanácsköztársaság színtiszta zsidókból álló minisztereit /biztosait/), akik 133 napos uralkodásuk minden napjára, öt akasztás (vagy főbelövést) jutott! Közismert, hogy az ún. Lenin fiúk garázdálkodtak az országban, rettegésben tartottak mindenkit, kitelepítések, rablások és brutális kínzások képezték a vörösterror kelléktárát. Megelőzték a nyilaskeresztes keretlegények Duna parti „akcióit”, ott lövöldözték a Duna vízébe az ártatlan embereket, ahol most a szintén ártatlanul, kivégzett zsidók vascipőkből képzett emlékműve van. De vajon hány vascipellő emlékeztet a Lenin fiúk gaztetteire?
9/ 1943-ban a zsidó világszervezetek álláspontja szerint (Namier professzor nyilatkozata alapján), arra kérték az angolszász hatalmakat, hogy ne támogassa Horthy „kiugrási” szándékát, mivel veszélyeztetnék az ott (viszonylagos biztonságban) élő zsidók életét.
10/ Horthyt még a szovjet fronton elszenvedett súlyos veszteségért sem lehet okolni (kifejezetten katonai és katonapolitikai szemszögből nézve ezt a kérdést), mert személyesen Hitler ígérte meg Horthynak, hogy a 2. magyar hadsereget ellátja nehéz fegyverekkel (többek között páncélelhárító eszközökkel), majd (Budapesten 1942-ben) a Wehrmacht főparancsnoka Keitel vezértábornagy ismételte meg, hogy minden szükséges eszközt megkap a hadseregünk, de az ígérgetésen kívül semmit sem kaptunk. A doni katasztrófa még ennek ellenére nem következett volna be, illetve kevesebb veszteséggel járt volna, ha a dilettáns Hitler engedélyezi a csapataink mögött lévő Cramer páncélos hadtest bevetését Jány Gusztáv vezérezredes többszöri sürgető kérésére. Az agysérült és a hadműveleteket tizedesi szinten ismerő Hitler megtagadta a páncélos hadtest bevetését! Jány és állításunk is igazolható azzal, hogy a Cramer hadtest megkésett bevetése több tíz kilométerrel vetette vissza a mennyiségi fölényben lévő orosz harckocsik áradatát. Nem ártana ha ezen elgondolkoznának azok a tüntetők, akik Horthyt vagy Jányt átkozzák, akiknek a sorsa egy dilettáns rikácsoló, agysérült festőlegény kezében volt. Katonáink hősiességét jellemzi, hogy egyes kötelékeink még akkor is a Don kanyarban tartották az állásaikat és biztosították a többiek visszavonulását, amikor a német katonáknak hírük sem volt, mert pánikszerűen elhordták az irhájukat, a gépkocsik platójáról pedig lerugdosták a szövetségüknek számító magyar katonákat. Hitlernek nem ez volt az első és az utolsó hadvezetési hibája! Sztalingrádnál sem vesztette volna el az egyik legütőképesebb 6. hadseregét, ha engedélyezte volna Paulus tábornagy (generalfeldmarschall) többszöri kitörési (visszavonulási) kérését, sőt követelését.
Paulus tábornagyot a fogságból való hazatérte után megkülönböztetett tisztelettel fogadták, egy időben még a honvédelmi miniszteri posztot is betöltötte. Jány Gusztáv vezérezredest, aki a Nyugatról önként kérte hazatérését, hogy gerinces katonához méltóan álljon a Népbíróság elé. 1947-ben, a vérbíró Pálosi Béla rendfokozatától megfosztotta és halálra ítélte. Jány nem kért kegyelmet, mert nyilatkozata szerint akkor elismerte volna a bűnösségét. Védője mégis Tildy Zoltán államelnökhöz fordult kegyelmi kérvénnyel, de a gyáva kollaboráns jóváhagyta a halálos ítéletet (nem csak Jányét, hanem a többieket is), köztük Bárdossy László miniszterelnökét is. Meg kell jegyezni, hogy a bíróságnak nem volt joga megfosztani Jányt a rendfokozatától! Aligha volt még a világon olyan bíróság, amely így bánt volna el egy katonával. Pontosítva az előző mondatot, Kádár bírósága sem volt különb elődjénél, sőt azok még a golyóáltali halál helyett is kötél általi halálra ítéltek katonákat!
A Horthy elleni hisztériások még azt is figyelmen kívül hagyják, hogy Jányt és Horthyt a Nürnbergi Törvényszék nem tartotta háborús bűnösnek, sőt Sztalin elutasította Horthy felelősségre vonását! De egyes túlbuzgó, magukat magyarnak tartók habzó szájjal ordibálják Horthy „bűneit”. Megtehetik, mert Horthy jóvoltából életben maradtak vagy megszülethettek...
Ha már érintettük a Kádár korszakban megjelent (a helyesírási szótárból kicenzúrázott), vörösterror címszót, akkor meg kell említeni a helyesírási szótárban szereplő fehérterror címszót is. Bár ez a kis feledékenységből keletkezett baki semmit mondónak tűnik, mégis jellemzi a „szocialisták” mindenre kiterjedő figyelmét és szelektív gondolkodását, ami szerint: fehérterror volt, vörösterror nem! Mi viszont mindkét terrorral foglalkozunk. Nagyon nehéz lenne megcáfolni, de könnyű igazolni, hogy a vörösterror nélkül nem lett volna fehérterror! A vörös terrort Kun Béláék vezették be, kormány szinten művelték (műveltették), a revánsként szolgáló fehérterror viszont néhány „túlfűtött” csoport akciója volt, amely ellen Horthy Miklós csak akkor tudott fellépni (és fel is lépett), amikor a hatalma stabilizálódott. Mivel a vörösterror ártatlan áldozatainak száma (133 nap alatt!!!) meghaladta az ötszázat, a fehér terroré pedig a vörös terrorban közreműködőket érintve a háromszázat (kb. 870 nap alatt!!!), így bárki eldöntheti, hogy a bírósági ítéletek nélküli vérengzések főszereplői és okozói kik voltak, nem mentegetve ezzel a revánsot vevőket! Az ököljog alkalmazása nem lehet egyik félnek sem a privilégiuma! Mindezek erőteljes hangsúlyozása mellett, le kell szögezni (tetszik vagy nem tetszik egyeseknek), hogy Horthyt nem lehet azért hibázatni, mert megfelelő erő híján, nem léphetett fel puszta kézzel Prónay Pál és csapata ellen, és vitathatatlan, hogy a proletárdiktatúra módszereivel nem értett egyet. Prónayt többször figyelmeztette túlkapásainak leállítására, és idővel elérte, hogy megszűnjenek a bíróság nélküli felelősségre vonások.
Ugyanez nem mondható el Kun Béláról, aki személyesen utasította Szamuelyt a kivégzések számának növelésére, és egyetlenegy dokumentum sem hozható fel mentségére, hogy elégedetlen lett volna az ártatlan emberek pusztítási módszerével vagy mértékével. Jellemző az is, hogy míg Kun Béláról országszerte több ezer utcanévvel emlékeztek meg, szobrainak száma és emléktábláinak a száma meghaladta a fél ezret, a tanácsköztársasági emlékművek is sok város vagy község díszei voltak, addig a rendszerváltozást követő, több mint húsz év elteltével egy-két Horthy szobor felállítása annyira megfekszi a baloldaliak gyomrát, hogy egy marék Bilagit vagy Darmol sem segít rajtuk! Valójában sokan Horthynak köszönhetik az életüket, különösen azok a gettóban volt zsidó állampolgáraink, vagy utódjaik, akik a Horthy kormány halogató politikájával vezették félre Hitlert és söpredékét.
A történelmet nem ismerők vagy elfogult hangadók képtelenek felfogni, hogy mi lett volna hazánkkal és a zsidó állampolgárainkkal, ha Horthy már a 40-es évek elején fellép az ellen a hitleri hadigépezet ellen, amely napok vagy hetek leforgása alatt megszállta Európa legtöbb államát, majd néhány hónap alatt legázolta a Szovjetunió 4,5 – 5 milliós hadseregét, és ha nincsen tél vagy nyugati fegyver, ruhanemű és élelmiszer szállítmány, akkor Moszkva is elesett volna! ///Itt szintén zárójelben meg kell jegyezni, hogy a svéd acéltermékek, a Boforc lövegek, a cseh Skoda művek, a francia hadianyagok is hatékonyan segítették a német haderő harckészségét. ///
A holokausztot naponta emlegetők (viszonylag) legújabb taktikájához tartozik Magyarország és a magyar nép „mérhetetlen” bűnének emlegetése, az antiszemitizmus aggasztó növekedése. Még egyes magyar vezető beosztásban lévők is azt nyilatkozzák, hogy azok a magyar emberek is felelősek a zsidók deportálásáért, akik passzívan viselkedtek abban az időszakban.
Az antiszemitázók maguk döntik el, hogy kit tartanak antiszemitának, de egyetlenegy esetet sem jegyezett fel a krónika, hogy kit tartanak „antimagyarnak”!?!?!? Természetesen nem tagadható, hogy hazánk mentes az antiszemitáktól, de antiszemitizmus nincs! N I N C S ! Az egyik legsúlyosabb jelenségnek eddig azt tartották, hogy egy ismeretlen férfi elment egy zsidó rabi mellett és az mondta, hogy nem szereti a zsidókat! Még a köztársasági elnök és a miniszterelnök is megkövette a rabbit a lakásán ekkora inzultus elszenvedéséért. Nem részletezzük a világ országaiban gyakorta előforduló antiszemiták randalírozását, de elgondolkoztató, hogy mi váltja ki ezeket a jelenségeket? Vajon a hazánk egykori vagy mai atimagyarjai képesek lennének e olyan „fajsúlyú” - gyűlölködő – esetenként nyomdafestéket nem tűrő és sértő kifejezéseket használó antiszemita „csapatot” összeállítani, mint Spiró György, Regős Péter, György Péter, Esterházy Péter, Dávid Péter, Karsai László, Vásárhelyi Mária, Heller Ágnes, Kertész Imre, Kertész Ákos, Ungár Klára, Gusztos Péter Tabajdi Csaba Gurman Zita vagy a Heti-Hetes röhencs bandája? Hajós András az egyik főröhencses már addig merészkedett, hogy Petőfi Sándor Nemzeti dal c. verséből, egy pengetéssel és eltorzult (bocsánat a profán kifejezésért, de csak ezzel lehet érzékeltetni Hajós produkcióját) pofával kísért rigmusokat faragott, megelégedve vette tudomásul a hallgatóság tapsikolását, de még csak véletlenül sem tűzte lantjára és hangszálaira Ábrahám Slonsky, Natan Alterman vagy Lea Goldberg költök röhögés kiváltására átdolgozott műveit. Talán ennyi elég is lesz, az antiszemitázás és antimagyaritázás elemzéséből.
Befejezésként, de korántsem utolsó gondolatként kell szóvá tenni, azokat a már-már abnormitásnak minősülő nyilatkozatokat, amelyekben bocsánatkérésre, önkritikára vagy bűntudatra kényszerítenének olyanokat, akik hetven évvel ezelőtt meg sem születtek, vagy óvodás korban tipegtek. A kárpótlás emlegetése is vizsgálatot igényel, hiszen most olyanoknak kell fizetni, akik vétlenek voltak abban a vészterhes időkben, vagy még nem is éltek! A valós vagy vélt felelősök közel 100%-át a Népbíróság elítélte, bő kézzel osztogatva a kötelet, a golyókat vagy a súlyos börtönéveket. Maguk a zsidók is sok nyilassal leszámoltak, egyeseket agyonvertek, egyeseket pedig az Oktogon téri lámpatartó oszlopokra akasztottak. A keletre elhurcolt magyarokról viszont diszkréten hallgattak. A kártérítésükről is! A hangadók szerint a passzívan viselkedettek is bűnösek, de arról nem szól a fáma, hogy a passzívan viselkedett zsidó állampolgáraink miért kivételek a többi állampolgároktól?
Az emlékévben célszerű ezekkel a megtörtént események elemezésével és értékelésével foglalkozni, mert parttalan vitát eredményezne, ha mai ismeretük és szemléletünk birtokában azt szeretnénk tisztázni, hogy hét évtizeddel ezelőtt: kivel vagy kikkel, mivel és hogyan lehetett (vagy kellett) volna másként eljárni, az egyes kritikus helyzetekben. Fel kellene hagyni az antiszemita jelző vádolás (gyanúsítás), megbélyegzés, megfélemlítés vagy elhallgattatás „revolverezésével”, mert a történelem azt igazolja, hogy ezzel csak növekszik az antiszemiták tábora. Célravezetőbbnek minősül az igazság feltárása, az érvek és ellenérvek ütköztetése, a higgadt, normális, elfogultságtól mentes, egymást tiszteletben tartó párbeszéd kialakítása. A harag rossz tanácsadó!
Lejegyezte:
(
az MJB elnöke