Siklósi András
A Szegedi Gondolat, a Nemzeti Hadsereg és a Horthy-korszak
(Elhangzott 2014. július 27-én, a szegedi megemlékezésen.)
Tisztelt Egybegyűltek, Szegediek, Magyarok!
Napjaink egyre forróbb, világháborúval fenyegető földi poklában különösen időszerűnek érezzük, hogy fölelevenítsük, és új tartalommal töltsük meg azt az eszmét, ami a rettenetes 1919-es vörösterror – ha úgy tetszik: patkánylázadás – alatt Szegedi Gondolat néven indult el, s hamarosan országszerte igen népszerűvé vált. A kitűnő honpolgároktól származó, lelkes nemzetmentő tervnek kettős célja volt: egyrészt csírájában elfojtani, véglegesen felszámolni a harácsoló, hazaáruló törpe kisebbség cionbolsevizmusát és a nem kevésbé ártalmas álliberális, imperialista plutokráciát, másrészt körömszakadtáig küzdeni a trianoni vágóhídon szétdarabolt történelmi Magyarország megbonthatatlan területi épségéért.
A Szegedi Gondolat nem volt részletesen kidolgozott, írásba foglalt, kötelezően ránk erőszakolt ideológia (ahogy évezredes Alkotmányunk sem az), mégis 25 éven át döntően befolyásolta kül- és belpolitikánkat, s minden téren átszőtte közéletünket. Meggyőződésünk, hogy e nemes célkitűzések ma is vállalhatók, sőt, kibontakozásunk, emberibb jövőnk szempontjából megkerülhetetlen vezérelvek. Nélküle ma nem lenne semmilyen Magyarország, s a Kárpát-Haza keresztény-nacionalista újjáépítéséhez keresve sem találhatnánk hatékonyabb iránytűt. A nemzeti alapú szociális és társadalmi szintézist jelentő Szegedi Gondolat egyfajta „nemzeti front" (messze nem azonos a marxista „népfronttal"!) kialakításával igyekezett a magyarságot egységbe tömöríteni, s a megroggyant, porban fetrengő országot talpra állítani.
1919. július 27-én Szeged-Alsóvároson a nép egyszerű fiaiból, főként földművesekből, obsitos katonákból alakult meg a Nemzeti Hadsereg, mely vitéz nagybányai Horthy Miklós fővezér (majd kormányzó), Zadravecz István ferences páter (a későbbi tábori püspök) s mások irányításával és lelkesítésével megszervezte a hitszegő módon lefegyverzett Csonkaország önvédelmét, s kizavarta megmaradt hazánkból az oláh, rác és egyéb betolakodó martalócokat; s a totális csőd és káosz legyőzésével törvényes rendet, biztonságot teremtett, s megakadályozta, hogy rabló szomszédaink még nagyobbat harapjanak vérző testünkből. Az évtizedeken át méltatlanul gyalázott és kárhoztatott Horthy-korszak fölszámolta a vörös mákony pusztításait, megindította az életet a szörnyűséges trianoni trauma után, s néhány éven belül konszolidálta és fölvirágoztatta az ipart (versenyképes, világhírű gyárak alapítása), a mezőgazdaságot (az önellátáson túl minőségi exportra is termeltünk), a pénzügyeket (a pengő Európa egyik legstabilabb valutája lett), a külkereskedelmi mérlegünket (1930-tól kezdve mindig pozitív volt), a szociális helyzetünket (számos munkalehetőség, gyes, társadalombiztosítás és nyugdíj bevezetése stb.), fellendítette az oktatást (új egyetemek, főiskolák, több ezer tanyasi iskola), az egészségügyet (klinikák, kórházak), igazságosabb, színvonalasabb sajtó-és kultúrviszonyokat teremtett (Magyar Könyvhét, Napkelet, Válasz, színházak, filmgyártás), ill. további utakat, vasútvonalakat épített (miénk az első földalatti villamos!), s fejlesztette a hírközlést is (a világ első telefonközpontja és hírmondója, majd a rádióadók felállítása!). Az egész országot emelkedő pályára állította, s hihetetlen gyorsasággal felzárkózott kontinensünk fejlettebb államaihoz, a háborús jóvátételi kötelezettségek s a sokakat sújtó világválság dacára. Nem kevésbé fontos az sem, hogy megszervezte az országos cserkész- és levente-mozgalmat, valamint következetes kitartásának, szívósságának köszönhetően visszaszerezte elorzott, magyar többségű részeink zömét is.
A gazdaságunk folyamatosan évi 0,8-1,2 %-os növekedést mutatott, lakosságunk közel 2 millióval gyarapodott ebben az időszakban. Szigorúan felléptek a bűnözés, a korrupció, a harácsolás, az anarchia s a szélsőséges megnyilvánulások minden formájával szemben. Noha egészében nem volt felhőtlenül tökéletes a rendszer, ám hibái, visszásságai ellenére is az egyik legideálisabb, legélhetőbb fejezetét jelentette viharvert históriánknak. A kor ismertebb személyiségei közül említsünk meg néhány (kétségkívül eltérő vérmérsékletű, s nem mindenben azonos nézeteket valló) politikust, államférfit, akiknek közös vonása, hogy valóban a magyarság érdekében tevékenykedtek: Apponyi Albert, Teleki Pál, Bethlen István, Nagyatádi Szabó István, Gömbös Gyula, Eckhardt Ferenc, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, Imrédy Béla, Bárdossy László stb. Vajon az elmúlt 70 év „szocializmusa" és „parlamentáris demokráciája" alatt akad-e akár egyetlen hozzájuk foghatóan fölkészült, erényes, önzetlen hazafi? Bizony, erre nincs példa, annál inkább a fordítottjára. Becsüljük meg tehát egykori nagyjainkat, kiváltképpen Horthy Miklóst, aki föltétlenül megérdemli, hogy szobrot kapjon Szeged városában.
Barátaim! A kommunizmus, internacionalizmus ugyan világszerte látványosan fűbe harapott, de az egykori sztálinista zsarnokok, véreskezű hóhérok és janicsárok, vagy közvetlen utódaik ma is a nyakunkon ülnek; s liberálkapitalistává, kozmopolitává átvedlett idegenszívű eltipróink most is a legfőbb gátjai a becsületes rendszerváltás megvalósításának, ill. a magyar újjászületésnek. Amíg ezeket és nem kevésbé kártékony leszármazottaikat nem tudjuk bármi áron eltakarítani a kulcspozíciókból, addig reményünk sem lehet hazánk felszabadítására s gazdasági-kulturális felvirágoztatására. Sorskérdéseinket nem a parazita tisztviselők és politikusok, nem a megalkuvó írástudók fogják megoldani; erre csupán egy alulról induló népmozgalom, egy széles körű, szerves nemzeti összefogás lehet képes.
Jól látjuk azt is, hogy a Trianonban kiötlött, Párizsban megerősített ördögi békediktátum egész Európában megbukott; s a hazánk testéből kihasított mesterséges utódállamok egymás után omlanak össze. Csehszlovákia, Jugoszlávia s a Szovjetunió már nem is létezik, de Románia is a végét járja. Úgy is mondhatjuk: az etnikai feszültségekkel, féktelen asszimilációval, folyamatos nemzeti elnyomással, barbár magyarirtásokkal terhelt közép-európai puskaporos hordó immár felrobbant, s a haláltusában vergődő térség igazságos, humánus rendezésért kiált. A szerb-horvát, szerb-bosnyák, szerb-albán háborúk s Koszovó kiválása kapcsán alaposan el kell gondolkoznunk azon, hogy jogos területi igényeinket végre a legmagasabb diplomáciai, világpolitikai szinten is fölvessük.
Az esetleges magyar regionális, kulturális stb. önkormányzatok (autonómiák) egyetlen szomszédos országban sem jelenthetnek megnyugtató fordulatot elszakított testvéreink számára, még garantált megvalósításuk esetén sem. 94 év embertelen pusztításai, megbocsáthatatlan törvénytelenségei, fizikai és szellemi genocídiumai világossá teszik, hogy a határrevízió elkerülhetetlen. Legalább a két bécsi döntés kapcsán átmenetileg visszanyert országrészeket ismét visszaköveteljük, de nem szabad elvetnünk a teljes Kárpát-medence Szent Korona alatti egyesítését sem.
A NATO-hoz s az EU-hoz történt oktalan csatlakozásunk kilátástalan válságunkat csak tovább mélyíti. Ezért Trianon és Párizs felülbírálata, tarthatatlanságának nemzetközi kimondása, bűneinek orvoslása nem csupán Magyarország és a magyarság érdeke, hanem Európa nyugalma, jövendő fejlődése is ezen áll vagy bukik.
Komolyabb lehetőségek és eszközök híján – mi, a magyarság egyszerű képviselői és hangadói – ezúton figyelmeztetjük kontinensünk s a nagyvilág népeit, azok tisztességes vezetőit, hogy erőik teljes latba vetésével iktassák ki ezt az egyre inkább elfekélyesedő, elrákosodó, veszedelmes problémát! Továbbá síkraszállunk azért is, hogy a globális fórumokon is elismert, valamennyi nemzetet egyaránt megillető önrendelkezési jog nekünk is jár, s nem tűrhetjük tovább azt, hogy Európában immár egyedül a magyarságot rekesztik ki ezen alapvető jogából, az egész Kárpát-medencében!
Fogytán az időnk, elfogyott az eddigi türelem. Elegünk van a posztbolsevizmus s a nem kevésbé álságos és vészterhes liberál-kapitalista áldemokrácia összes formájából, elegünk van abból, hogy hosszú évtizedek óta különböző színezetű külső nagyhatalmak diktáljanak nekünk, s ők határozzák meg, hogy mit tehetünk, miként élhetünk a saját hazánkban! Adják vissza elrabolt szabadságunkat, függetlenségünket, azonnal szüntessék be folyamatos kifosztásunkat és rabszolgasorba taszításunkat! Követeljük mindazt, ami visszajár, akár elprédált anyagi javainkról, akár természeti kincseinkről, ősi kultúránkról, megtépázott hagyományainkról, vagy elcsatolt országrészeinkről legyen szó!
A Kárpát-medence a magyarok Istentől kapott őshazája, melyben velünk együtt sok ezer éven át békében és jólétben élhettek mindazon népek és etnikumok, amelyek elfogadták fajtánk vezető szerepét, majd később az isteni teremtés fényét jelképező Szent Korona legfőbb közjogi méltóságát, s a Szentkorona-eszmén alapuló ősi alkotmányosságunkat. Ez az Alkotmány ma is törhetetlen, jogfolytonosságát csupán helyre kell állítani; és semmilyen szervezet, vagy önkényeskedő pártelit ne próbáljon helyette újabbat kreálni, mert aki ilyesmire vetemedik, azt „művével" együtt hajítjuk a szemétre!
Mondjuk ki nyíltan: Magyarország nem köztársaság többé, hanem szakrális királyság (függetlenül attól, hogy van-e koronázott királya, avagy kormányzó, nádor, esetleg fejedelem uralkodik benne), ha úgy tetszik: tekintélyelvű alkotmányos monarchia, ahol mindenkit megillet a törvény előtti egyenlőség és a tehetségétől, szorgalmától, gerincességétől függő érvényesülés esélye. Ahol az állam és a politikai vezetés nem a nemzet rovására ténykedik, hanem polgárai hasznát szolgálja; senkit sem hagy kizsákmányolni és legázolni, s mindenkinek biztosítja a munkához, otthonhoz, művelődéshez, méltányos megélhetéshez való lehetőséget.
Most itt mi nem kívánunk többet, mint az egykori Szegedi Gondolat s az 1956-os forradalom és szabadságharc vezérelveinek maradéktalan érvényesülését, azaz egy radikális, általános rendszer- és paradigmaváltást. Enélkül ugyanis örökre elveszik hazánk, s széthullik népünk, a magyarság; míg ha ezt sikerül keresztülvinnünk, akkor van reményünk a feltámadásra, a megmaradásra, valamint a bizonytalan, tragikus jelenünknél sokkal szebb és boldogabb jövő megvalósítására. Mindezt nem adják ingyen, keményen meg kell harcolnunk érte. Derék elődeink sohasem kérdezték, hogy érdemes-e áldozatokat hozni a hazáért s a nemzetért, hanem – a sikertől függetlenül – tették a dolgukat, mélyen a lelkükbe vésett parancs szerinti kötelességüket. Ne habozzunk mi sem, hanem oldjuk meg feladatainkat, hajtsuk végre égi és földi küldetésünket! Ha vitézül álljuk a sarat, és képesek leszünk legyőzni saját közönyünket, kishitűségünket, gyávaságunkat, majd elvetemült ellenségeinket is, a jutalmunk sem maradhat el. Ne felejtsük: Magyarország vagy nagy lesz ismét, vagy egyáltalán nem lesz! Fel hát a küzdelemre, szeretett Bajtársaim! A Magyarok Istene óvja és segítse minden lépésünket!