Dátum: 2015. szeptember 22. 10:17
Tárgy: VI - Magyarremetén történt 1944. szeptember 23-án - Gábor Ferenc írása folytatásokban
Címzett:
Nehéz időket élünk és még nehezebb idők jönnek. A hazánkat és egész Európát sújtó népvándorlás vészjósló. Ilyenkor történelmi megtapasztalásaink alapján emlékeztetnünk, figyelmeztetnünk kell.
Elkészült Gábor Ferenc új könyvének kézirata, amelyet még a nyomtatott változat megjelenése előtt folytatásokban közzéteszünk. A szerző a köröstárkányi és a kisnyégerfalvi 1919-es magyarirtás után a pár kilométerrel odébb, Magyarremetén 1944. szeptember 23-án meggyilkolt 42 magyar történetét dolgozta fel. A Fekete-Körös völgyi magyar vértanúság feltárása még ezzel a harmadik könyvvel sem teljes.
A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak, és figyelmeztessék a ma élő nemzedéket…
Isten se akarja…
1944. szeptember 23. – Magyarremetén történt
VI. rész
Szabó Károly bácsi már jó ideje úgy volt elismerve a faluban, mint támasza a református egyháznak és minden rászorulónak. Tapasztalt, okos ember hírében állt, aki a falu legvagyonosabb gazdái közé tartozott, de az is meglehet, hogy ő volt a legvagyonosabb. Már túl volt jóval a hatvanon, már többet használta az eszét, mint az erejét, ám ha szükség volt virtuskodásra, ha meg kellett mutatni, hogy van még erő az inaiban, hát nem sokat toporgott, töprengett. Hamar a sarkára állt, bizonyítva, hogy ha kopottak is az ízületek, az inak már nem a régiek, de az erő még ott van, ott lapul minden porcikájában, az akarat meg igazán mindent pótolt, amit az idő megkoptatott. Na, hát ezért is nagy volt a tisztelete a faluban, de nem csak a magyarok, hanem még a románok között is. Még ők is tisztelettel vegyülő haraggal, irigykedéssel néztek rá. Pedig nem lett volna miért haragudjanak rá. Ha tudott, segített mindenkin, akár fajtájabeli volt, akár nem. Volt miből, pincéje, pajtája, csűrje mindig tele volt. Adott, ha kértek tőle, ha valaki szegény volt és megérdemelte, hát kéretlenül is. Becsülte is, aki nem csak az orráig látott. Mind többen néztek fel rá, tisztelve viselkedését. Még bíró is lehetett volna belőle, de amióta a világ piros-sárga-kékre váltott, nem kívánkozott sem ő, sem más magyar a bírói posztra. Román világban legyen román a bíró, mondogatták, intézze ő a falu ügyeit a román hatósággal. Kénytelen-kelletlen pártolta a mostani falubírót, ha román is, a magyarokkal sincs semmi baja, mondogatta. De azt azért mindig hozzátette, hogy minden emberben ott alszik az ördög és csak arra vár, hogy eljöjjön az ideje…
Hogy még annak idején új pap jött a faluba, ki más vitte volna el a családokhoz, ha nem ő, hogy mindenkit megismerjen? Segített a költözködésnél is, szállást adott saját házában, amíg sikerült az egész családot a faluba hozni. Megmutatta az egyházi földeket, melyikbe mi szereti, mit érdemes vetni és melyik csak kaszálónak jó. Oktatatta, szokatta a fiatal papot a helyhez, az emberekhez. Még a román pópához is elment vele látogatóba, hadd ismerjék meg egymást Isten szolgái. Amúgy sem tartotta rossz embernek a pópát, csak egyszer egy évben haragudott rá, vízkeresztkor. Igaz, hogy utána mindig belátta, hogy kettőn áll a vásár, nem csak a pópa a hibás abban, hogy sok magyar ház kapuját is nyitva találta, ha bement szenteltvizet locsolni, házat és háziakat szentelni. Hiába volt a szólás-mondás a környékbeli magyarok között, hogy „olyan, mint a szentelt víz, sem nem árt, sem nem használ", azért volt, aki egyenesen várta a pópát, hogy vízkeresztkor megszentelje a házát. Lehet, épp azon az alapon, hogy ha nem használ, de nem is árt! Szóval elmentek, meglátogatták a pópát is és elég jól elbeszélgettek vele egy pohár bor mellett. Hogy híveinél sokkal gazdagabb, az meglátszott rajta, mert amíg amazoknak alig volt valami kevéske földjük, a görögkeleti egyházra gondja volt Mária Teréziának, meg a többi osztráknak. Szántóföldet, de még több erdőt, havasi legelőt adományoztak nekik, csakhogy közelebb hozzák őket a római valláshoz. Bezzeg a környező magyar protestáns egyházak semmit sem kaptak. Ők éljenek meg a híveikből, gondolták a bécsiek. A medencében nem volt olyan, bármilyen kicsi templommal rendelkező román falu, hogy ne kapott volna földbirtokot, erdőt az osztrákoktól. Persze az erdélyi magyar földet osztogatta az osztrák császár, magyar király. Hogy a hívek nem sokat láttak az adományokból, az már más dolog volt, ők meg kellett elégedjenek az égi malaszttal.
Utána még a bírónál is voltak, hadd ismerje meg a reformátusok lelkészét. Az meg egyenesen magyarul beszélgetett velük egész idő alatt, amíg nála voltak. Váltig bizonygatta, hogy sosem volt itt baj román és magyar között, és ameddig ő a falu bírója, garantálja, nem is lesz. Hogy vannak, akadnak emberek, akik anélkül járatják a szájukat, hogy gondolkodnának, az máshol is van. Magyarul mondta a román közmondást, hogy: „Minden erdőben akad korhadt fa is!" Nincs ez másként az emberek között sem, legyen az magyar vagy román. Bíztatta őket, hogy bármire szükségük lesz, ő mindenben a segítségükre lesz, elég csak egy szót szóljanak, mert az ő számára is az Isten és annak nyája mindennél elsőbb. Legyen az román vagy magyar. Ő majd intézkedik, ha fa kell téli tüzelőnek, olcsón hozat, ha mészre lesz szüksége a tiszteletes úrnak vagy a templomnak, ő majd intéz, ígérte. Elég az, hogy sem az ígéretekből, sem a jóindulatból nem volt nála hiány. Hogy mennyire voltak őszinték a szavai, azt majd a jövő mutatja meg – dörmögött az öreg Károly, amint kiléptek a román pópától.
Így esett, hogy a pap alig észrevehetően, szinte egyik napról a másikra igazi remetei emberré vált. Csak a palástja különböztette meg a többi falubelitől, az is csak vasárnap vagy ne adj Isten, temetésekkor. Ugyanúgy igyekezett dolgozni, rendben tartani a földeket, mint a hívei, talán még nagyobb hévvel is tette volna, ha bírja, mert amíg amazoknak már alapot teremtett a család megannyi nemzedéke, ő mindent az elején kellett kezdjen. Hogy néha a nagy fáradság, kimerültség miatt nem úgy sikerültek a prédikációk, istentiszteletek, mint ahogy ő és hívei is szerették volna, hát azt elnézték. Ő saját magának és a hívek is neki. Ahogy teltek a hónapok, úgy ismerték meg mind jobban egymást. Isten mindenkinek segített élni, akármilyen rossz idők is jártak, de hogy így legyen, azért tenni kellett. Ő pedig élni akart, nem rosszabbul, mint a remetei magyar gazdák. Az egyház földjei ugyanúgy, mint a többi remetei magyar gazdáé, nagy többségükben nagyon jó helyen voltak. Nem kint az erdők mellett, ahol csak sárga agyag volt, meg sok helyen kő és szikla. Meg is becsülték a remeteiek az apáról fiúra szálló drága kincset, megmunkálatlan sosem hagytak egy arasznyit sem. Oly módon, hogy nem csak a tejbe volt mit aprítani, de Karácsonyra majd minden családnak kikerült kisebb-nagyobb disznó, kinek-kinek a tehetsége és vagyona szerint. Még a piacra is jutott sok mindenből, ami felesleg volt. A boltba nem sok mindenért jártak az emberek, esetleg sót, cukrot, petróleumot és gyufát venni. A tehetősebbjei másban nem nagyon szenvedtek hiányt. Étel, ital kikerült a gazdaságból, ruhát meg fontak, szőttek, varrtak az asszonyok. Aki városi szövetet akart, az meg vett magának, ha volt miből, ha nem, hát akkor jó volt az otthoni szőttes. Mindenkinek a tehetsége, a zsebe, a kívánsága szerint. Igaz, a háború előtti gazdasági válság, utána meg a nagy háborús zűrzavar a világban nehézzé tette az életet, sokaknak nincstelenséget hozott, de aki dolgozott, az éhen nem halhatott.
(folytatjuk)
Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2015. szeptember
Eddig közölt részek:
I - Magyarremetén történt 1944. szeptember 23-án - Gábor Ferenc írása folytatásokban
II - Magyarremetén történt 1944. szeptember 23-án - Gábor Ferenc írása folytatásokban
III - Magyarremetén történt 1944. szeptember 23-án - Gábor Ferenc írása folytatásokban
IV - Magyarremetén történt 1944. szeptember 23-án - Gábor Ferenc írása folytatásokban
V - Magyarremetén történt 1944. szeptember 23-án - Gábor Ferenc írása folytatásokban
Gábor Ferenc Kisnyégerfalváról írott könyvét két évvel ezelőtt tizenhét részben tettük közzé, amelyek egytől-egyik olvashatók honlapunkon.
Első rész: Mert magyar vagy! - I/XVII - 1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés - Gábor Ferenc írása
Utolsó rész: XVII/XVII - 1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés - Gábor Ferenc írása
MVSZ Sajtószolgálat
8724/150922
Támogassa személyi jövedelemadójának 1%-val a Magyarok Világszövetségét!
„A Magyarok Világszövetsége jogelődjének tekinti a Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László által 1859-ben Párizsban életre hívott Magyar Nemzeti Igazgatóságot." (Alapszabály)
A Magyarok Világszövetségének létértelme abból fakad, hogy a magyar nemzet a XX. század két világháborúja következtében szétszakítottságban él, és a kommunista, majd a globalizációs és uniós erőtérben a magyar állam államközi egyezmények alávetettségében működik. (Alapszabály)
A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.
A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.
Az MVSZ Sajtószolgálat közleményei olvashatóak a www.mvsz.hu honlapon is. Hírlevelünkről való leiratkozáshoz, küldjön üres levelet a sajtoszolgalat@mvsz.hu címre, amelynek tárgy-rovatában mindössze ennyit közöl: Leiratkozás.