Sziklára építsünk – püspöki körlevél a külföldön élő magyarokhoz
2015. november 27. péntek 22:13
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspökének 10. körlevele a külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz, 2015. karácsonyán.
Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!
Az elmúlt évek során azzal a céllal kerestem fel a külföldi magyar egyházközségeket, hogy Mindszenty József bíboros emigrációban végzett lelkipásztori látogatásainak szellemében „keressem az egész földgolyón szétszóródott magyarokat", hirdessem nekik a krisztusi szeretet evangéliumát, erősítsem híveink Isten, egyház és haza iránti hűségét és szeretetét, elősegítsem a népek közti testvériséget és a magyar egységet, keresztény hitünk és magyar kultúránk megőrzését, őseink szent örökségének ápolását és továbbadását az idegenben.
Lelkipásztori látogatásaim során tapasztalatokat szerezhettem világszerte: Ausztráliában, Európában, Amerikában és Kanadában, mindenütt, ahol csak magyar közösségek léteznek. Mindenekelőtt meggyőződhettem nagyon sok külföldön élő honfitársunk töretlen hazaszeretetéről, egyház iránti hűségéről, anyagi áldozatokban és verejtékes munkában is megmutatkozó önzetlen és hősies helytállásáról. Sokfelé találkoztam lelkes, buzgó papokkal, jól és szervezetten működő magyar csoportokkal és egyházközségekkel, de találkoztam kiöregedett, haldokló közösségekkel és olyan elnéptelenedett magyar templomokkal is, amelyek környékén a magyar hívek szétszéledtek, vagy már teljesen kihaltak, és legfeljebb a sírfeliratok hirdetik, hogy itt valamikor még magyarok is éltek.
Sok siránkozás és panasz is eljutott hozzám. Nem egyszer előfordult, hogy a hívek kifejezték szomorúságukat papjaik hiányosságai miatt, akik nem éppen a Jó Pásztor szeretetével „legeltetik a nyájat" (vö. Ágoston, „A pásztorok" című beszéde), vagy maguk a lelkipásztorok sírták el sérelmeiket. Fájdalommal értesültem a helyenként pusztító egyházközségi feszültségekről is, mert hát ilyenek is vannak. Másutt arról panaszkodtak, hogy a magyarok nem tartanak össze, pártoskodnak, a magyar közösség kiöregszik és elnéptelenedik, a fiatalok nem járnak templomba, nem vesznek részt a magyar közösség életében, sokan közülük már magyarul sem beszélnek, beolvadnak új környezetük társadalmába, nem vállalják a magyar ünnepek és találkozók megszervezését, a közösség fenntartását. Többen azért siránkoztak, mert veszélyeztetve látják egyházközségük jövőjét és annak egész létét; attól félnek, hogy a magyar egyesületek és iskolák megszűnnek, a templomaink bezárnak, mert nincs, aki fenntartsa és látogassa azokat, és a jó pásztorok is hiányoznak, akik megvédenék őket. A panaszok felsorolását még hosszan lehetne folytatni, de már ennyiből is sejthető, hogy a siránkozások főleg magyar közösségeink és keresztény identitásunk elvesztésének aggasztó félelméből származnak.
A magyar identitás elvesztésének Nyugaton sok oka lehet: a kiöregedés, a beolvadás, az anyanyelv elvesztése, a fiatal generáció mobilitása és szétszéledése, a mindennapi munka és elfoglaltság, a hanyagság, az érdektelenség, az idegen környezet anyanyelvünkre és kultúránkra gyakorolt állandó, kedvezőtlen, fojtogató és romboló hatása, az idegen társadalom létmeghatározó szerepe, hiszen benne élünk, növekedünk, tanulunk, dolgozunk, keressük jogos megélhetésünket és előmenetelünket. A magyar identitás megőrzése külföldön egy nagyon összetett kérdés, megvalósítása hosszútávon szinte reménytelen, és ennek megfelelően, a keresztény magyar identitás tartós megőrzésére sem született biztos és sikeres stratégia. Ezért mindig izgalmas és kedélyeket borzolgató felvetés marad annak fontolgatása, hogy vajon az idegenben egyáltalán képesek és készek vagyunk-e megfelelni és eleget tenni annak a kihívásnak, hogy az utánunk jövő generációnak is eredményesen átadjuk őseink szent értékeit: elsősorban édes anyanyelvünket, magyar kultúránkat és keresztény hitünket? A sok eredménytelen próbálkozás láttán, sokan feladják a küzdelmet és belenyugszanak a megváltoztathatatlannak tűnő és könyörtelen nemzeti vesztességbe és beolvadnak környezetükbe. Mások lankadatlan hazaszeretettel, töretlen buzgósággal és odaadással igyekeznek utódaiknak is továbbadni a magukkal hozott szellemi örökséget és aggódva kérdezgetik: Vajon megtettük-e a tőlünk telhetőt? A hitnek élő, egyházzal törődő, jövőnket féltő lelkek még ennél is tovább mennek: Mit tettünk a fiatalokért, hogy megőrizhessék Szent István király szellemi örökségét: keresztény hitünket és magyar kultúránkat? Törődtünk-e nevelésükkel, a fiatalok evangelizálásával, közösségi életével? Meghallgattuk-e őket? Meghívtuk-e, bevontuk-e őket kulturális és vallási közösségeinkbe? Megbíztuk-e őket felelős és önálló feladatokkal? Lehetőséget adtunk-e nekik az önszerveződésre, mint ahogyan azt annak idején a hitéhez és magyarságához ragaszkodó idősebb generáció meg-kapta, amikor kívánságainak megfelelően szervezte kulturális egyesületeit, magyar iskoláit és egyházközségeit az idegenben? Vajon megfelelő helyet biztosítottunk-e nekik magyar közösségeink vezetésében és összejöveteleinken, vagy inkább megpróbáltuk rájuk erőltetni saját elképzeléseinket és céljainkat, netalán saját sorsunk sérelmeit, tapasztalatait, miközben zárt körökbe tömörültünk és együtt nosztalgiáztunk, amíg beleöregedtünk, gyermekeink pedig új hazára leltek az életüket meghatározó, nekik otthont adó és jövőt biztosító környezetben?
Ezek a marcangoló kérdések sokfelé már teljesen elkéstek, de helyenként talán mégis hasznosak lesznek, ha arra indítanak, hogy többet törődjünk az új generációval, fordítsunk fokozott figyelmet gyermekeink, fiataljaink vallási és kulturális nevelésére, keresztény hagyományaink és nemzeti kincseink továbbadására, megbecsülésére és ápolására. Hasznosak lehetnek, ha arra indítanak, hogy játszadozzunk többet gyermekeinkkel (Ferenc pápa) és beszélgessünk a fiatalokkal! Hasznosak lehetnek, ha arra indítanak, hogy megkérdezzük őket: mit akarnak, mi zavarja őket a felnőttek magatartásában, viselkedésében, szokásaiban, a magyar közösségekben és templomokban? Hasznosak lehetnek, ha gyakran elbeszélgetünk velük és megkérdezzük: mire vágyakoznak, hogyan képzelik el jövőjüket, nemzeti identitásukat, ősi gyökereik ápolását, származásuk felvállalását, elődeik, apáik, anyáik emlékének, nyelvének, kultúrájának, hitének és vallásának tiszteletét, őrzését, megbecsülését?
A külföldi magyar fiatalok között is találkozunk olyanokkal, akiket a könnyebben elérhető sikerek és az anyagi előnyök reményében, sokkal jobban érdekel a mielőbbi és teljes asszimiláció, mint az elődök emléke, nyelve, hagyománya és kulturális öröksége. De lesznek olyanok is, akik érdeklődni fognak saját származásuk felől és szívesen elbeszélgetnek őseik szülőföldjéről, történelméről; nemzeti kultúránk, édes anyanyelvünk, népi szokásaink, énekeink és táncaink mellett felvállalják és elsajátítják a hit szent kincseit is, amelyek mindig és mindenütt biztos eligazítást adnak, művelt és jellemes egyéniségeket, hősöket és szenteket nevelnek, mert Krisztus világosságából táplálkoznak. A hit kulturált viselkedésre tanít, jellemet formál, és ezt még a sokfelé tapasztalható dekadens társadalmakban is elismerik, értékelik és megbecsülik.
A hazai forrásokból felfrissülő, nemzeti és kulturális identitásunk őrzésére és ápolására irányuló, világszerte tapasztalható, mai lázas és dicséretes igyekezet közben sem feledkezhetünk meg „azokról az értékekről, amelyek lényegesek az élethez" és minden „társadalmi projekt", közösség alapját képezik. Gondolok itt elsősorban Istenre és keresztény gyökereinkre, arra a szent örökségre, amely valóban örök, és amelyek nélkül terméketlenné válik, kiürül, „elsivatagosodik" nemcsak a keresztény világ – ahogyan ezt Ferenc pápa megfogalmazta -, hanem a család, a munkahely, a templom, az egyházközség is, amelynek jövőjét annyira féltjük az idegenben. Sokfelé csak akkor ébredünk rá a hit életbevágó fontosságára, amikor templomainkat és „misszióinkat" veszély fenyegeti; amikor azok már elnéptelenedtek és azokat érdeklődés hiányában bezárják, és pap sem akad, aki minket emberségre nevelne, az Ég felé vezetne, a Nagy Útra felkészítene, a sír szélén meg imát rebegne értünk. Sokan és sokszor megfogalmazták már: a „Lélek (…) tesz csuda dolgokat" (Berzsenyi Dániel, A magyarokhoz II).
Hit nélkül az élet értelmetlen, sivár és üres, valóban „spirituális sivatag", amely csak akkor virágzik és válik teljessé, ha újra felfedezzük a hit életbevágó fontosságát és örömét, és teszünk is érte valamit: keressük keresztény hitünk továbbadásának, kisugárzásának és megszerettetésének lehetőségét és módját. Ezért külföldön sem mondhatunk le a hit ápolásáról, továbbadásáról; az idegenben is szükségünk van a hit tanítására és az olyan hívő emberekre, „akik saját életükkel mutatják meg az Ígéret földje felé vezető utat, és így ébren tartják a reményt" (EG 86). „A szokványos struktúrákban a fiatalok gyakran nem találnak válaszokat gondjaikra, szükségleteikre, problémáikra és sebeikre. Ránk felnőttekre tartozik, hogy türelemmel meghallgassuk a fiatalokat, értsük meg gondjaikat, igényeiket és tanuljunk meg olyan nyelven beszélni velük, amelyet megértenek" (EG 105). Elengedhetetlenül szükséges, hogy minden külföldi magyar egyházi közösségben legyen vallásos nevelés és legyenek fiatalokból álló mozgalmak és csoportosulások, amelyekben a hit továbbadásával is törődnek: ministránsok, lektorok, énekesek, gitárosok, hittanosok, hétvégi magyar iskolások és cserkészek, természetesen, a helyi körülményeknek és kihívásoknak megfelelően. „Bár nem könnyű megszólítani a fiatalokat – írja Ferenc pápa, két területen előrelépés történt: az egyik annak a tudata, hogy az egész közösség evangelizálja és neveli őket; a másik annak a sürgőssége, hogy önállóbb szerepük legyen. El kell ismerni, hogy a közösségi kapcsolatok és az elkötelezettség aktuális válsága közepette sok az olyan fiatal, aki felajánlja szolidáris segítségét a világ bajaiban, és részt vesz a mozgalmiság és az önkéntesség különböző formáiban. Egyesek részt vesznek az Egyház életében, szolgálattevő csoportokat és különböző missziós kezdeményezéseket hívnak létre…" (EG 106), csak éppen meg kell szólítani és támogatni kell őket.
Advent a remény, a várakozás, a pirkadat ideje, amikor örömmel várjuk a napfel-keltét: Üdvözítő Istenünk eljövetelét és életünk beteljesedését. Várjuk az Úr érkezését és készítjük az útját, egymást bátorítva, közösen, kéz a kézben, hogy aztán Legyőzhetetlen Napunk fényében újra meglássuk az igazi fényt, emberibb emberek legyünk, szent nemzet, amely bárhol is él, megtalálja otthonát és mindig hazatalál.
Újra megköszönve a külföldi magyar Testvérek minden anyagi, szellemi és erkölcsi támogatását közös krisztusi küldetésünk szolgálatában, kívánok Mindenkinek jó felkészülést az Úr érkezésére, áldott, szent karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.
Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és az összes Magyar Szentek közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Budapest, 2015. november 29., advent első vasárnapján.
Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök,
külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapesti segédpüspök
Fotó: Füle Tamás/Parókia.hu
Magyar Kurír