Budaházy Györgyöt 2002-ben ismertem meg a hídblokád idején. Utána több tüntetésünkön láttam, és azt is, ahogy több tüntetést ő maga szervezett. Az ismeretségünk nagyon felszínes volt, és bizonyos értelemben mindig is az maradt. Tiszteltem őt nyers igazságkeresése és bátorsága miatt, de egyúttal mindig is éreztem egyfajta érzelmi távolságot irányában. Más hullámhosszon mozgó emberek vagyunk. Ezt nem a radikális és mérsékelt skálán tudnám megfogalmazni, mert magamat nem érzem mérsékeltnek (és mások sem tartanak), és céljai szempontjából – és nem eszközeit illetően – őt sem érzem mindenben radikálisnak. Volt közöttünk valamiféle fal, amelyet sem ő, sem én nem bontottunk le, talán nem is akartuk. Én úgy voltam vele, hogy tegye a dolgát, menjen a saját feje után, hiszen én is ezt teszem, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
A 2006 utáni évek az útkeresés évei voltak. A nemzeti oldal kereste a helyét, céljait, szerepét, erejét. A szeptemberi-októberi események után úgy tűnt, az utca lesz az a terep, ahol a nemzeti oldal sikereket érhet el, a politika falai pedig olyan magasan tornyosultak, amely akkoriban bevehetetlennek tűnt a radikálisok számára. Ebből fakadóan sokan úgy érezték, hogy kizárólag az utcára kell koncentrálni, ott kell eredményeket elérni, a másik területen eleve vesztesek vagyunk. Nem akarom azt állítani, hogy az utcai harcokat a politikai lehetőségek elzártsága miatt kialakult „savanyú a szőlő" érzése okozta, de hogy ez szerepet játszott a tüntetésekbe fektetett hatalmas energiákban, abban biztos vagyok. Volt ebben valami kisebbrendűségi érzés, valami tanult tehetetlenség, valami kiábrándultság, amely azt mondta, ne is próbálkozzunk ezen a pártpolitikai terepen, mert nekünk az úgysem fog menni.
Ekkoriban Budaházy György is számtalanszor elmondta, nem tartja sokra a pártokat, feleslegesnek érzi a tevékenységüket. Én cikkeimben akkor is rávilágítottam arra, hogy a pártszerű működés nekem sem a szívem csücske, de részemről még mindig több lehetőséget látok benne, mint az utcai ütközetekben. A 2006 utáni események, úgy érzem, engem igazoltak. Az utcai harcok egyre inkább kifulladtak és céltalanná váltak. Ez egyébként nem zavar abban, hogy elismerjem, a 2006 utáni utcai események történelmi szükségszerűségek voltak, és hogy katalizátor szerepet játszottak a nemzeti oldal megerősödésében és önmagára találásában. Azt azonban továbbra is egyértelműnek látom, hogy ha nem lenne pártunk, ha önként kivonultunk volna erről a területről, akkor sehová sem jutottunk volna, maximum a teljes kétségbeesésbe.
Egyrészt a történelem során mindig is voltak és mindig is lesznek pártok, még ha azokat nem is mindig ennek hívták. A lényeg nem az, hogy pártokra, vagy más egységekre építjük a közélet alakítását, mert ez csak a forma. A tartalom az igazi kérdés. Másrészt, ha végignézünk a világban, és sikeres nemzeteket keresünk, akkor azt látjuk, hogy mindenhol vannak pártok, a különbség erős és gyenge nemzetek között nem az, hogy itt nincsenek pártok, ott meg vannak, hanem az, hogy van-e a közösség számára olyan elvi, morális alap, amelyet a különféle szervezetek, pártok értéknek tartanak és védenek. Ha van ilyen, akkor a nemzet, az ország erős, ha nincs, akkor széthullik a világ viharaiban. Nekünk, magyaroknak véleményem szerint a Szent Korona-tan lehetne ilyen alkotmányos, szakrális és elvi alap, de ennek eléréséhez még nagyon sokat kell tennünk. A feladat nem is kodifikációs, nem is politikai, hanem inkább társadalmi. Először is el kell magyarázni a magyar embereknek, hogy miért, hogyan fog bennünket egybe a Szent Korona. Miért is vagyunk egyek általa.
Visszatérve – a sokaknak szerethető, sokak által elutasított, sokak számára példaképül szolgáló, mások által megvetett – Budaházy Györgyre, úgy érzem, abban vétett, hogy rosszul választotta meg a célokat, és ebből fakadóan rossz eszközöket is talált. Nyers, konok karaktere pedig csak még inkább rátett arra is, hogy bázisát nem hogy szélesíteni nem tudta, de az inkább apadt. Jelenleg úgy látom, tragikus hőssé vált. A hatalom játszik vele és rajta keresztül velünk, a Jobbikkal is. Mindenféle gépezet beindult azért, hogy őt egy terroristavezérré mázolják a közvélemény előtt, amely kommunikációs folyamat, valljuk be, sikeresen is működik. Tudják azt, hogy a Jobbik ki fog állni a 2006 és 2010 közötti nemzetárulók ellen fellépőkért, és csapdát akarnak állítani. Ha Budaházyról be tudják bizonyítani, hogy terrorista, akkor onnan már csak egy lépés, hogy az ellene folyó jogi eljárást számtalanszor kritizáló Morvai Krisztinán és Gaudi-Nagy Tamáson keresztül azt mondják, a Jobbik is az. Ez a végcél. Mi is tudjuk, ők is. Itt az „ők" szó alatt a mindenkori kormányt értem. Gyurcsánytól Bajnain át egészen Orbán Viktorig. Mert bár számtalan dolog elválasztja őket egymástól, egy dologban azért mindig egymásra találnak majd: a Jobbikot el kell takarítani. A baloldal ellenséget lát bennünk, amely ha hatalomra jut, akkor nem csak szóban számoltat majd el, a jobboldal pedig konkurenst, amely a nemzeti érdekeket nem csupán szónoklatok, hanem tettek szintjén képviseli majd.
A helyzet megoldása szerintem az lenne, ha a 2006-os gyalázatos kormányzást követő események kapcsán nem semmisséget mondanának ki, hanem amnesztiát. Ettől még nem fogok egyetérteni Budaházy Györggyel, ő se velem, de azt jegyezzük meg, hogy a mai magyar közéleti szereplők közül nem neki kellene börtönben sínylődnie.
Vona Gábor
A cikk megjelent a bar!kád hetilap előző heti számában!
Forrás: jobbik.hu