SCHMIDT MÁRIA: 1956 EMLÉKE OLYAN, MINT A BOR: MINÉL RÉGEBBI, ANNÁL SÚLYOSABB ÉS ÍZESEBB
A Terror Háza Múzeum főigazgatója és az 1956-os Emlékbizottság kormánybiztosa a magyar írók forradalmi szerepválallása, illetve az 1956-os Emlékév programjai kapcsán adott interjút a Tokaji Híreknek.
– A 44. Tokaji Írótábor 1956 a magyar művészetben címmel rendezi meg idei tanácskozását, így önkéntelenül adódik a kérdés: hogyan értékeli a magyar írók szerepét az 1956-os forradalom és szabadságharcban?
– Jól ismert és dokumentált a magyar írók szerepe a forradalom előtti időszakban. A magyar írók forradalom napjaiban végzett tevékenysége is ismert, jó volna persze még többet feltárni arról, hogy mit és hogyan tett akkoriban a magyar írótársadalom. 1956 szépirodalmi feldolgozása pedig még gazdagabb. Fontosnak tartom, hogy a művészet, a kultúra szereplői újra es újra lendületet adjanak az emlékezésnek. Ráadásul 1956 emléke olyan, mint a bor: minél régebbi, annál súlyosabb és ízesebb, ha jó kézbe kerül.
– Mi volt az oka annak, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően bizonyos írókat „csak" börtönbe zártak, de egyiküket sem végezték ki?
– A kommunista rendszer azt hirdette magáról, hogy általa a munkásosztály uralkodik, és vele szövetségben a dolgozó parasztság – bár a parasztságot nemigen nevezte uralkodónak. A kommunizmus valójában az értelmiség uralmi rendszere volt, igazi kiváltságos rétegét az értelmiség képezte. Ez az értelmiségi réteg részben kiszolgálta a kommunistákat, részben az '56-os forradalom és szabadságharc oldalára állt, utóbbiakra ezért súlyos börtönbüntetés és halálos ítélet is várt. Hogy ezt megakadályozzák, a nyugaton élő baloldali írók táviratokkal és petíciókkal bombázták Kádárékat. Érdekes, hogy közben a százával kivégzett munkásfiatalokért, akik állítólag uralkodtak, nem írtak alá petíciót. Az írók közül többen, arra hivatkozva, nehogy kivégezzenek egyet is közülük, kiálltak a Kádár-rendszer mellett egy ilyen petíció erejéig. Az egész írótársadalom különleges helyzete egy értelmiség uralmával függ össze, ami a kommunista rendszert végig jellemezte.
– Tehát pusztán a nyugati írók petíciói mentették meg a szabadságharc mellé állt magyar írókat?
– Lehet, hogy Kádárék egy-egy írót kivégeztek volna, de inkább megkímélték volna az életüket. Ebben egészen biztos vagyok, mert igazából az döbbentette meg őket, hogy '56-ban a magyar nép fordult velük szembe. Azok az emberek, azok a munkások, parasztok, diákok – utóbbiak az ő kádereikből kerültek ki, hiszen nem mehetett mindenki egyetemre –, akikre ők hivatkozhattak, akik legitimálták, hogy a hatalom miért szolgálja ki az oroszokat, miért működtet kollaboráns rendszert, és miért gyakorol ilyen tűrhetetlen terrort a magyar néppel szemben. Ezért őket kellett megbüntetni és terrorizálni, hogy ne jusson eszükbe még egyszer felkelni ellenük.
– Ezek szerint egyáltalán nem tartott a hatalom a magyar, különösen a népi íróktól?
– Nem hiszem, hogy a népi íróktól különösebben tartottak volna, megvettek ők elég írót, aki kommunista lett, és aki kiszolgálta őket, azonkívül a teljes tömegtájékoztatást a kezükben tartották. Szerintem a hatalom nagyon ügyesen játszott ezzel, és taktikusan alkalmazta az írókkal szemben a „húzd meg, ereszd meg" politikát. Akiket pedig nem tudott megtörni, azok közül sokan elhagyták az országot. Az írókat is megfélemlítették, mert ha belegondolunk, '89 után nemigen kerültek elő olyan remekművek, amelyek előtte hosszú ideig az asztalfiókban várakoztak volna.
– Ha nem is az asztalfiókból, de a család padlásáról kerültek elő két évvel ezelőtt Illyés Gyula 1956–57-es naplói, amelyek az idei Könyvhétre jelentek meg kötetbe szerkesztve.
– A könyvet én is elolvastam, és nagyon érdekesnek találtam. Illyés Gyula egészen kivételes személyiség volt: olyan írófejedelemnek tartom őt, aki mindig megtalálta a hatalommal is azt a nyelvet, amelyen szót tudott velük érteni, ugyanakkor megőrizte a szellemi önállóságát. Azok a reflexiók, amiket megfogalmaz, a legtöbbet mondják el arról, hogy mi is történt '56-ban. Például Illyés többször hitet tesz amellett, hogy ezt az elemi erejű és elsöprő forradalmat az egyszerű munkásoknak és a diákoknak köszönhetjük. Egy helyen úgy fogalmaz, hogy a diákok robbantották ki a forradalmat, de a munkások csináltak belőle nemzeti szabadságharcot. Tehát annak ellenére, hogy író, és az elitértelmiség tagja, pontosan tudja, hogy 1956 történetében hol van az írók helye, és az írótársadalmat nem a legfontosabb tényezők között említi. 1956 forradalma az egész nemzet elementáris erejű lázadása volt a kommunizmus ellen, ami szabadságharccá nőtte ki magát a szovjet megszállás ellen. Ezt sokáig eltagadták, mert mindig a kommunista elitklubokban folytatott diskurzusok hatására kibontakozó eseményekről beszéltek, de nem hiszem, hogy az embereket különösebben érdekelték volna azok a politikai részletkérdések, amelyekre a kommunista értelmiség választ keresett. Ami viszont 1956-ban történt, az magának a népnek köszönhető. Nem lehet tudni, hogy pontosan mi volt az a szikra, ami lángba borított aztán mindent. De hogy nem az értelmiségi szalonokban az emberarcú szocializmusról folytatott viták csiholták, abban biztos vagyok, és Illyés Gyulának is ez a véleménye.
– Az Emlékbizottság javaslattevő, véleményező és tanácsadói tevékenységet végző szerv, amelynek tagjai többségükben állami vezetők. Ön szerint mennyire hatékony a kapcsolat az Emlékbizottság és a kormányzat között?
– Rendezett és hatékony az Emlékbizottság kapcsolata, nemcsak a kormánnyal, hanem a civil szereplőkkel is. Úgy érzem, mindenki átérzi a felelősséget, a 60. évforduló nagyszerűségét, és nem utolsósorban azt, hogy le kell törölnünk a forradalom emlékezetéről a tíz évvel ezelőtti gyalázatos történéseket. Az Emlékbizottság irányokat szab meg, az Emlékév programjait a közalapítvány bonyolítja le, a programok döntő részét is civilek, tudósok, művészek hozzák létre, és ez így helyes.
– Az 1956-os Emlékbizottság hivatalos honlapja, a www.magyarforradalom1956.hu gazdag kínálatot nyújt az Emlékév programjaiból. Milyen eseményeket emelne ki ezek közül, és mi várható az Emlékév hátralévő részében?
– Nem szeretnék az igazságtalanság bűnébe esni: nekem minden esemény egyformán fontos. Büszke vagyok arra, hogy láthatóan, érezhetően megmozdítottuk az embereket: terveznek, emlékeznek, ünnepelnek. Az egyik csúcspont nyilván október 23. lesz: nagygyűléssel, ünnepi programmal, emelkedettséggel. Ha mégis választhatok egyet, akkor az Egy akaraton 1956–2016 című, VR-technológiával megvalósuló kiállítást emelném ki. Senki ne hagyja ki, olyat láthat, amilyet meg sosem.
– Kormánybiztos Asszony az 1956-os Emlékbizottság alakuló ülésén úgy fogalmazott, hogy egyik legnagyobb feladatuknak a fiatalok megszólítását tekinti. Milyen javaslataik vannak arra vonatkozólag, hogy 1956 eseményeit, szellemiségét és erkölcsi üzenetét az újabb nemzedékekhez közel hozzák?
– Szeretnénk, ha 1956 hősei hús-vér emberekként, eseményei izgalmas történetekként, áldozatai a fiatal generációk példaképeiként jelennének meg. Jó lenne, ha a fiatalok számára '56 viszonyítási ponttá válna: ha világos lenne számukra, hogy annak a szabadságnak, amit ők természetesnek tartanak, ára volt, és ezt az árat '56 áldozatai, az áldozatok családjai fizették meg. Gyakran idézik Thatcher mondását a kapitalizmusról: nincs ingyen ebéd. De a demokráciára is igaz: nincs ingyen a szabadság. Hatvan évvel a forradalom után azok, akiknek személyes emlékeik vannak, lassan itthagynak bennünket, és elérkezik a legendák ideje. A legendák pedig szépek: magasztosak, izgalmasak, emberiek, önfeláldozóak. Az a célom, hogy 1956 a legszebb magyar legenda legyen.