Feladó: Rőczey János
Dátum: 2016. október 23. 12:39
Tárgy: 1956 - nehéz munka volt. Ünnepeljünk!
Címzett: <jozsef@kutasi.eu>
A többség minden más hatalomnál erősebb, még a törvény erejénél is!
Miért nem sikerült az emberiség történelemében olyan ritkán a jó akaratú embereknek, a nyilvánvaló többségnek, a békés együttélés?
Miért mondott csődöt a munkájukból élni akaró embereknek e nemes törekvése?
Hiszen ma is erre törekedne a többség!
Azért, mert ösztönszerűen élünk, beleszülettünk kultúránkba, nem gondolkodunk.
Nem keressük sikertelenségünknek az okát.
Pedig ma különösen ideje lenne!
Megválasztjuk azokat, akiknek becsületességében megbízunk és képességeik révén alkalmasnak találjuk őket vezetésre. Vezetésünkre. Eddig rendben is lenne.
De a múlt kísértetei nehezednek ránk.
A királyok, császárok, az összes dinasztiák első tagjait, érdemeik szerint választottuk.
De az utódokat bizony már nem!
Örökölték a hatalmat vagy kinevezték őket.
Kinevezték őket, mert megbíztak bennük vagy szerették őket. Érthető, bíztak bennük, a családtagok nyilván, igen, de az alattvalók azok már esetleg nem.
Mert miért is engedelmeskednénk mi azoknak, akiket nem ismerünk, akiket nem magunk választottunk?
------
Ma már természetesnek tartjuk azt, hogy feleséget mi választunk magunknak. Ahogyan barátokat is.
Privilégiumoknak nem lehet helye demokratikus jogállamokban! Ez összeférhetetlen a jogegyenlőség elvével. S mégis ez uralkodott a feudális világban évszázadok keresztül! Sokan még mi is ebben a kultúrában születtünk.
De ma már hirdetjük, mindannyian valljuk az emberek egyenrangúságát.
Hiszen ezt ma már elértük és nemzetközi szinten leszögeztük az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában. 1948. december 10-én.
1.§ „Minden ember szabadnak , méltóságban és jogokban egyenlőnek születik."
Sajnos, nem gondolunk a mindennapi életben másokra. Embertársainkra. Vetélkedünk. Vetélkedünk egyenként egymással.
S néha meg felületesen gondolkodunk.
Hiszen nem érünk rá semmire!
*
Egy mindenki számára világos példát említenék.
Orvosi diplomával rendelkező személynek szüksége van asszisztensekre. Megbízza olyan feladatokkal őket, amit azok el tudnak végezni, el tudnak látni. Vérvételről, a beteg méreteinek, hőmérsékletének megállapításéról tudnak gondoskodni, de orvosi végzettséget igénylő feladatokat már nem végezhetnek.
Annak ellátásához diploma kell.
Hasonló a helyzet a szabad választással létre jött társadalmi, politikai megbízatásokról, így a közösségek feletti hatalmat illetően is.
Hatalmat kapnak megbízatásuk teljesítésére.
Ez ugyan nem diplomához, de szigorúan személyhez kötött. A többség bízik bennük, mint emberi személyekben, semmiképpen sem ruházható át.
S mégis megteszik, elkövetik s éppen a legmagasabb szinten. A miniszterelnök kinevez, a miniszterek kineveznek, a polgármesterek ugyancsak.
Megválasztjuk őket mert bízunk bennük, s képességeik révén alkalmasnak gondoljuk őket.
Ők meg visszaélnek vele . Kineveznek! Erre nem kaptak megbízatást!
Amikor négy évtizedes tudományos kutatás során eljutottam ahhoz a tételhez:
„Az ember szabadsága csak emberi kapcsolatokban jön létre, ha azok valóban egyenrangú személyek, ahogyan azt az emberi
jogok 1. paragrafusa meghatározza !"
Ebből az következik, hogy hatalom csak választással jöhet létre! Semmi esetre sem kinevezéssel.
Elkeseredtem. Eleinte.
Mert meghatározásom minden ismert történelmi tapasztalatnak ellentmond! A mindennapi életben állandóan tapasztalunk, találkozunk kinevezésekkel.
Valahol tehát hibát követtem el!
Hol?
Hiszen a szabadság fogalma ma már alkotmányunk része is lett:
„Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki."(Preambulum.)
Akkor talán kultúránkban, a beidegződéseinkben kell keresni az okot?
Húgom, Félicie, a rózsadombi Orsolyák gimnáziumába járt, a II. osztályba.
Osztályünnepség kapcsán édesanyám is éppen jelen volt.
Nyílik az ajtó, belép, kicsit késve, húgom egyik osztálytársa. Az apáca -tanár feláll székéből és int az osztálynak, s az ott lévőknek. Mindenki feláll.
A Rózsadombon lakó főherceg leánya vagy unokája volt. Így illet üdvözölni.
Édesanyám de sokszor emlegette!
__
S töprengésem közepette akkor valahogy eszembe jutott 1956.
Egyedül voltam a szobában, müncheni albérleti szobámban. Felálltam.
Megjelent emlékezetemben a múlt.
1956. november elsején, a forradalom győzelmének napján Budapesten a hatalom csak azok kezében volt, akiket megválasztottak.
Mindenütt választottunk. A munkahelyeken, a hivatalokban a háztömbökben, így édesapámat is.
A Nagy-Budapesti Munkástanácsban. Rácz Sándort a fiatal munkást!
Igenis. Létezik ilyen. Nem lehetetlen minden hatalmat csak választással hozni létre.
Kipróbáltam 1975-től 1992-ig. Bajorországban a Magyar Gimnáziumban. Sikerült!
17 éven keresztül.
Mint tanár, megbízott igazgató soha, senkit sem neveztem ki!
S nagyszerűen működött!
Persze sok választást kellet lebonyolítani, osztályomban ötöt is. Négy csoportvezetőt majd egy osztálymegbízottat.
Az egész Németországban egyedülálló DIÁKALKOTMÁNY -t
követve aztán az egész iskolában is.
A 17 év alatt nem volt diáklázadás. Béke uralkodott 1957-1992 között emlékezetem szerint.
Onnan mentem nyugdíjba.
Ha kihívtak az osztályból. Nem bíztam meg senkit.
A megszervezett diákok gondoskodtak a fegyelemről. Választott vezetőjük gondoskodott róla.
Mint a kirándulásokon is. Öröm volt a Magyar Gimnáziumban dolgozni.
Csak a tanárokat nevezték ki, felülről. Nem a testület választotta őket. Az igazgatót sem. Sajnos! Jó közösség lett volna belőlünk!
***
A szabadság ellen elkövetett sérelmet, a római birodalomban éppen a Nagynak nevezett Konstantin császár követte el.
Ijjas Antal Egyháztörténelem című 1950-ben Budapesten megjelent könyvében leplezte le.
„ S kinevezte azokat, akikben megbízott".
Talán nem gonoszságól, hanem megszokásból.
Hiszen mit szólt a népe ehhez, akik ezt parancsként, kényszer gyanánt fogadták el? Nyakukra ültette ezeket.
Vagy a császár sem bízott saját népében?
(Ahogy ma Orbán sem a Fideszben, csak nagy jövedelmű kegyeltjeiben.)
Akik átélték Budapesten 1956. november elsejét, másodikát, harmadikát, a forradalom győzelmének napjait, valami soha nem tapasztalt hangulatot örömet éreztek.
Ezt más sokan emlegették nekem. És hallottuk másoktól is.
Emlékezzünk!
Kint jártunk az utcán. Idegenek szóba álltak egymással pedig életükben akkor látták egymást először.
Csak évtizedekkel később jöttünk rá a magyarázatra. Nem volt kinevezett hatalom felettünk, egyenrangúak voltunk.
A forradalom győzött.
De vajon mi következett volna azután?
Kinevezések! Kinevezések! Mert ehhez szoktunk hozzá. Ma is!
És ez bizony a korrupció, a protekció, az „elvtársi segítség" melegágya.
Az egyenrangúság 1956-ban is köddé vált volna, ha tovább tart. mint valamennyi sikeres forradalom után. Semmivé lett mindig a győztes szabadságharcok ellenére.
Mint a francia forradalom után is hamar: „ a forradalom felfalta gyermekeit- mondták aztán gúnyosan.
Tévedés! Nem a forradalom, hanem a korrupció, a kinevezés a protekció falta fel!
Mi lett a sorsa az arab-tavasznak?
Mi lett a rendszerváltásból?
Mi lett Ghadafi országából?
A feudális hatalmi eszköz, a kinevezés pusztítja el a legnemesebb emberi törekvéseket!
Demokratikus jogállamban ez súlyos, hajmeresztő , sorsdöntő anakronizmus !
Rőczey J. János
EU, 2016.ókt.23.