21.708 - vitéz Bogár J. Gyula: Karácsony 1944-ben majd 1956-ban életmentő volt...

Feladó: Bogár Gyula
Dátum: 2016. december 24. 1:11
Tárgy: Karácsonyi Üdvözlet
Címzett: jozsef@kutasi.eu

Kedves Jóska!

Krivánok Kellemes Karácsonyi Ünnepet és Szebb, Jobb, Boldogabb Új esztendőt, erőben egészségben, 

hogy folytathasd, magyar mentő munkádat.

Bajtársi szeretettel:

Bogár Gyula

Itt szokásos megírni az évben fontosabb történteket. Mellékelve küldöm az  összefoglalót.  

Member of:

Hungarian Freedomfighters

Federation of California, President

Republican National Committee #99377321

National Republican Senatorial Committee #855664

Republican Presidential Task Force #855664

United States Senatorial Club #855664

Republican Inner Circl #373078

American Security Council #90034727J

Republican National Committee Trust #36121

vitéz Bogár J. Gyula

December 21, 2016

Mindenek előtt Kellemes Karácsonyi Ünnepet és Boldog, jobb Új esztendőt kívánok mindenkinek. Nekem a Karácsony 1944-ben majd 1956-ban életmentő volt s visszaemlékszek, amíg tudok.

Távolba sodort a sors, ritkán, keveset hallunk egymásról. Ennek oka, hogy követtem édesapám és János testvérem példáját s 17 éves koromban önként jelentkeztem katonának, hogy megvédjük hazánkat a szovjet hordától és az istentelen kommunizmustól. Végig küzdöttem Budapest ostromát. Ezt a küzdelmet titokban tartottam, mert biztos nácinak, nyilasnak, vagy népellenesnek nyilvánítottak volna a kommunisták és valahol munkatáborban végeztem volna az életemet. Majd jött 1956 és a forradalom, amiben szintén részt vettem, s ha nem menekülök Nyugatra, biztos nem írhatnám meg e levelet. Isten megmentett minden bajtól, és elvezérelt Hawaiiba, ahol nyugodtan élhetek.

Soha nem gondoltam, hogy valaha könyvet írok, de nem bírtam elviselni, hogy az 1956-os forradalmat a magyar kormány, bértollnokok, háryjánosok meghamisítják. Ezért írtam egy könyvet a forradalomról s az emigrációbban történtekről. A könyvre felfigyeltek mások és ajánlották a Vitézi Rendnek. Azok kértek egy önéletrajzot nekik megírtam, hogy mikor az oroszok elérték az országhatárt jelentkeztem katonai szolgálatra. (részlet az önéletrajzból) Először Szigethalom, Tökölnél voltunk bevetve, ott használták a lidércet és a röppentyűt, ami meglepte a ruszkikat 2 hétig nem mozdultak. December 11-én Németországba rendeltek az újfegyverek kiképzésére. Szőny-nél kaptunk egy légitámadást, gyalog mentünk Észak Komáromba. Ott megtud-tuk, hogy Budapestet be akarják keríteni az oroszok. A zászlóaljparancsnok megkérdezte, hogy mit akarunk. Az volt a döntés, hogy vissza Pestre. Hamisított nyíltparanccsal egy nyitott teherautót leállítottunk s az vitt Pestre. Dorognál két tűz között sötétben mentünk át, már a fronton. 25-én hajnalba értünk a Lánchídhoz. Nagy volt az öröm Zsuzsa nénémmel a találkozás, félig megfagyva dőltem ágyba s elaludtam. Délután ébredtem mondja néném, hogy az oroszok a János kórházat elfoglalták. Gyors öltözködés, evés, majd a Krisztina körúton kellett jelentkezni. Beosztottak egy századba, amely Rákosszentmihálytól a Városliget, Keleti, Sándor tér irányba próbálta visszatartani a ruszkikat nem utcai, hanem házról-házra harcolva. Egyik emlékezetes élményem; valamelyik utcában a Városliget után volt. Az emeletről lejőve nem tudtunk átszaladni az utca másik oldalára, mert a szomszédház kapujából a ruszkik gépfegyverrel minden mozdulatra lőttek. Tanakodtunk, mit tehetünk, a pincében már ruszkik voltak. Abban állapodtunk meg, hogy kézigránátot kell használni. Vállalkoztam; a falhoz lapulva közelítettem meg a szomszéd kaput és bedobtam az éles gránátot. A robbanás után átszaladtunk az utca másik oldalán lévő házba. Később tudtuk meg, hogy a ruszkik vagy 60 foglyot őriztek az udvarban és azok is védett helyre menekültek. A Városligetbe  német repülők ejtőernyővel dobáltak lőszert és élelmet. Mikor azt elfoglalták az oroszok, élelmet sokszor a civilek adtak, lőszert a halott vagy sebesült bajtársainktól vettük el, cserélgettük a fegyvert, amelyikhez több lövedék volt. Leírhatatlan, amit a Nagykörútig a visszavonulás alatt éltem át. Se éjjel, sem nappal nem volt egy csendes óra. Az angolok, amerikaiak nappal, a ruszkik éjjel jöttek bombázni. Tudtuk, láttuk, hogy a ruszkik agyonlövik, aki megadja magát. Emlékeztem édesapám szavaira: "ha választani lehet, inkább a halál, mint az oroszfogság". Aki súlyosan megsebesült, ha tudta agyonlőtte magát, vagy könyörgött, hogy végezzenek vele. Irigyeltem azt, akit úgy ért a golyó, vagy szilánk, hogy rögtön meghalt.

Január 11-én jött a parancs; Budára kell átvonulni. Gyalog, szétszóródva közelítettük meg a Lánchidat, mivel a többi híd már fel volt robbantva. A hídfő környékén sok katona húzódott védett helyekre, mert a ruszkik állandóan lőtték a hidat. A Duna be volt fagyva, az volt a terv, hogy ha csendesedik az ágyúzás elindulunk. Fagyos hideg éj volt, a pokrócot magunkra tekertük, de nem sokat segített. Végtelennek tűnő órák után elhall-gattak az ágyúk, valószínű váltás volt. Majd hallottuk a parancsot; indulás, gyülekezés a Battányi téren. Meg- könnyebbülve szaladtunk a Dunához, de nem sokat haladtunk előre, az előttünk lévők kiabálták, hogy az ágyúlövegek felrobbantották a jeget, nem lehet átmenni. Vissza a pesti partra, hallatszott a kiabálás, az Erzsébet téren gyülekezünk. Ott egy ház udvarán kerestünk menedéket a hidegtől, már hajnalodott. Az volt a terv, hogy az éjjel a Vigadó térnél kíséreljük meg az átkelést Budára. Lőszer, élelem kevés volt, a megmaradt parancs-nokság úgy döntött, hogy ha nem tudunk átmenni Budára, átöltözünk civil ruhába, s ha a ruszkik elfoglalják Pestet, a Hajós utca 6 rendőr raktárnál találkozunk eligazítás végett. A ház lakói élelmet adtak, de nem jutott mindenkinek. Mondtam Folk őrmesternek, hogy nagynéném a Rákóczi út 17-ben lakik, engedje, hogy megláto-gassam estére visszajövök. Adott egy 24 órás engedélyt írásba, mert akadtak katonaszökevények, akiket a hely-színen agyonlőtték a tábori csendőrök.

A bombázott és szétlőtt házak között lassan haladtam a törmelékkel borított utcákon, elég gyakran aknák robbantak a közelben. A házhoz érve légós őr állt a kapuban, mondtam kihez megyek, - mindenki az óvóhelyen van, - mondta. Oda nem akartak beengedni a kézigránátokkal és a karabéllyal. Majd jött a nagy-néném, sírva megölelt és helyet keresett a zsúfolt pincében. Enni adott és egy rögtönzött ágyra feküdtem, a fáradságtól hamar elaludtam. Nem sokáig aludhattam, mert nagynéném rángatott; kelj fel, a szomszédházban vannak az oroszok. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam gondolkozni. Civil ruhát adtak, öltözzek át, - azt gondoltam, hogy álmodom. Volt segítség, gyorsan megváltozott az öltözetem, a katona ruhát, fegyvert, kézigránátokat  eldugták. Nem sok idő telt el, kopogtak a vészátjárón. Egy civil túszt küldtek előre a ruszkik, aki mondta, hogy ha van katona, tartsa fel a kezét, a civilek ne mozduljanak, nem lesz bántódásuk. Majd jöttek a ruszkik keresték a katonákat. Egyik hozzám jött, - germánszki  szoldát - kérdezte durván. Fejemet ráztam, a géppisztolyt az oldalamba nyomta és tolt a többi ruszkik közé. Nagynéném sírva kapaszkodott belém, de a ruszki ellökte s tuszkolt a lépcsőn fel a földszintre. Ott a Balaton kávéház volt, ott még németek voltak. A ruszki katona túsznak használt, mutogatta, hogy törjem be az üvegtéglafalat, ami kb másfél méter magasságban kezdődött. Bakancs volt a lábamon és rugdostam, de tudtam, hogy nem tudom betörni. Mutogatom, hogy a géppisztolytusával kellene betörni. Ő azt gondolta, hogy el akarom tőle venni. Ha nincsenek ott több ruszkik valószínű belém lőtt volna egy sorozatot. Durván a falhoz lökött és egyikük géppisztolyát rám szegezve őrzött. Tömegével jöttek a ruszkik a pincén keresztül. A Rákóczi út másik oldaláról egy német fűrész (új nehézgép-fegyver) pásztázta végig a Szentkirály utcát. A davaj gitárok nem tudták elhallgattatni, erősebb fegyverre vártak a ruszkik, közben részegre itták magukat. Végtelenek tűnt az idő, már nem bírtam állni, mutogattam, hogy leülök, az őrzőm nem szólt. Kis idő múlva, nagy robbanás, csörömpölve hullottak a tetőcserepek, üvegszilánkok a közelünkbe. A ruszkik behúzódtak a lakásokba én úgyszólván legurultam a pincébe, ott bebújtam egy ágyba, mintha aludnák. Biztos imádkoztam. Szerencsére nem jöttek keresni a ruszkik.

A járdán nem lehetett közlekedni a nagy hó, a bombák, ágyú, akna lövedékektől leomlott fal, tető miatt. Rendelet jött, hogy 48 órán belül fel kell tisztítani a járdát. Minden munkaképes személy dolgozott. Mülbacher Emil munkaszolgálatos volt, betegen hazajött, de ő is segített. Budáról még lőttek az oroszok, a 4. emeleten a Szilasiék konyhafalát érte egy ágyúlövedék. Két halott orosz katona volt a járdán, a szomszéd ház udvarán temettük el. Majd jön egy hosszú civil ember csoport két oldalon oroszok kíséretében. Rosszérzés fogott el a foglyok láttán. Az egyik ruszki elvette a lapátot Emiltől és belökte a csoportba, s felém jött. Szaladni nem mertem, már le akartam tenni a lapátot, készülve, hogy elfog, ő a kezembe adja az Emil lapátját és ment tovább. Nem tudom leírni azt az érzést, hogy otthagyott. Emilnek felesége és egy éves fia volt, soha sem jött haza. Budán még folytak a harcok, de én felmentem a 4-ik emeleten lévő lakásba. Egyik nap késő délután megszólalt a riadó-csengő,- mindenki a földszintre, házkutatást tartanak az oroszok, - kiabálta a házmester. Nagynéném feljött, s mondta, hogy bújjak be a szekrénybe. Mondtam, ha ott megtalálnak, agyonlőnek. Meleg dolgokat szedtem magamra és a hátsó lépcsőn mentem lefelé. A ruszkik a főlépcsőn jöttek és a második emeleti lakásokban kutattak. A harmadik emeleten volt két WC-fülke az egyikbe bementem s háttal ráálltam a WC-re, leguggoltam, hosszú kabátom eltakarta a WC-t. Két ruszki lépteit hallottam közeledni, nyikorog az ajtó, majd bevágja és ment tovább. Nem mertem mozdulni, csak akkor mikor elmentek a ruszkik. Lementem a pincébe, ott sírtak az asszonyok, minden férfit elvittek a ruszkik. Kérdezték, hogy jöttem vissza. - mondtam, hogy elbújtam, nem vittek el. Volt, akit 3-5 év múlva betegen engedték haza, volt, aki soha sem tért haza. Hideg tél volt, nem volt tüzelő, élelem is fogytán volt. Kimerészkedtem az utcára a lebombázott házak-ból tüzelni valót keresni. Február 14-én, késő délután az utcán fogtak el a ruszkik. Betoloncoltak egy üzletbe, aminek ablakai ki volt törve, a bádogroló is el volt ferdülve. Vagy ötvenen voltunk összezsúfolva. Én a ferdült rolóhoz jutottam ott jött be friss levegő. Majd látom, hogy egy fogoly feszegeti, a rolót majd kilép a nyíláson, kíváncsiságból utána nézek, látom, hogy szalad, s utána egy ruszki katona s lövöldöz, majd egy másik ruszki is szalad utánuk. A hátam mögöttiek úgyszólván kinyomtak a résen. Az utcán sok civil volt, s nézték, hogy mi történik. Én lassan közéjük keveredtem, majd hazamentem, nem mondtam nénémnek hogyan menekültem meg a ruszkiktól, nem engedett volna többé az utcára.

Jött egy rendelet, hogy be kell jelenteni február 25-ig  akik katonai szolgálatot teljesítettek. Szilas István volt a házparancsnok mondta, ha elmegyek a lakásból nem jelent be. Megköszöntem jóindulatát és február 24-én elindultam haza. Főleg éjjel mentem, árkon, erdőn keresztül, kerülve az utakat, ahol ruszki járművek jártak. Nappal szalmakazalban húzódtam meg, ennivalóm volt, vizet a hó pótolta. Nagy kerülővel négy nap után kimerülve Gyöngyösbe értem. Bekopogok egy házhoz, behívtak, enni adtak, mondtam, hogy Miskolcra tartok. Mondták, hogy csak tehervonatok közlekednek, de az állomáson a ruszkik összeszedik az embereket. Megköszöntem a vendéglátást és elindultam az állomás felé, meghúzódva egy fánál, figyeltem a vagonokat.  Rövidesen elindult s sikerült felkapaszkodni. Lassan döcögött a vonat a hideg, sötét éjszakában. Féltem, hogy megfagyok, gondoltam leugrok, - de mi lesz akkor, - nem bírok járni. Jobban összegubbaszkodtam, biztosan imádkoztam, s talán elaludtam. Világosodott, a vonat megállt, nem tudtam hol vagyok. Lemászok, a közelben álló embertől, kérdeztem milyen város ez, - mondta, hogy Miskolc, s hozzátette ne menjek a váróterembe, mert ott a katonák igazoltatnak mindenkit, - gondolhatta, hogy ki vagyok. Megköszönve a tanácsát elindultam a síneken Zsolca felé, még 36 km. van hazáig, sóhajtottam.

Zsolcát megkerülve, szántóföldeken nehéz volt a járás, kimentem a kövesútra, amin nem volt forgalom. Fáradt voltam, botra támaszkova lassan haladtam előre. Messziről kiabálást hallatszott, hátranézek, látom, hogy egy hosszú katonai szekérfogat jön utánam. Se időm se erőm nem volt, hogy elbújjak előlük. Gondoltam, most elfognak a ruszkik. Sántítva félreálltam az útjukból, román katonák voltak. Már több mint a fele elhagyott, amikor megállt egy szekér a katona leugrott és integetett, hogy üljek fel. Kételkedve léptem a szekér felé, majd felsegített a saroglyába. Nem tudtam, hogy köszönjem meg. Majd útelágazás kezdődött, ők Tomor irányában mentek. Integettem a jótevőmnek, hogy én másik irányba megyek. Megértette, megállt magához ölelve leemelt a szekérről. Sírni szerettem volna, gondoltam ez nem román, hanem székely. Még vagy 8 km. volt hazáig, szaladni akartam, de nem bírtam. Monajt elhagyva két asszony közeledett felém. Közelbe érve én ismertem fel Ilon testvéremet és Bakó Jolánt. Ők talán kikerülték volna a sántító embert. Leírhatatlan volt a találkozás, közel egy éve nem tudtunk egymásról. Mondták, hogy a család jól van, Monajra mennek olajért, s sietnek haza. Én az akácos felől közelítettem meg szülőházunkat. Nem lehet leírni a találkozást, a sírástól nem tudtunk beszélni. Ők tudták, hogy Budapesten november óta élet-halál harc folyik. Én a kimerültségtől alig tudtam beszélni, enni adtak és lefektettek, hamar elaludtam. Másnap én kérdezgettem, hogy mentek át az ruszkik a környéken. János májusban jött haza, a család örömére.

Selyeben is jelentkezni kellett. Szerencsére a régi jegyző volt és két katona a kihallgató. A munkaadó igazolványom meg volt és mondtam, hogy a háznál tűzoltószolgálatra voltam beosztva, az ostromot az óvó-helyen éltem át. Mikor visszamentem Pestre ott azt mondtam az igazoláskor, hogy Selyeben voltam a szovjet átvonuláskor. A balszemem miatt katona szolgálatra alkalmatlannak találtak s így kimaradt az életemből a földi pokol, amit én 20 évnek is számíthatok, s azt levonom az évekből. A forradalomban azt vették figyelembe, hogy  hangszórós autóval elértem, hogy a tömeg a rádióhoz ment, meggyőztem a katonákat, hogy az ÁVH-sok ellen fordultak. Ha nincs hangszóró, a tömeg hazament volna, a katonák lövés nélkül feloszlatták volna a rádiónál lévő kevés számú tüntetőket. A Budapest ostroma és az 56-os forradalomban részt vételem elismeréséül megkaptam a vitézi kitűntetést. Ez mindenesetre jobb, mint az oroszfogság.