Feladó: Endre Simó
Dátum: 2017. január 9. 8:39
Tárgy: Vasárnap délelőtt Pesten
Címzett: jozsef@kutasi.eu
Az alábbi riport szövege szabadon publikálható teljes és eredeti formájában és tartalommal. A riportban foglaltakat dokumentáló fényképek szerzői jogdíj tárgyát képezik, térítéskötelesek, közlésük feltételeit a szerzővel kell egyeztetni!
A riport linkje: http://www.facebook.com/endre.
Vasárnap délelőtt Pesten
Frissítve: vasárnap
Vasárnap délelőtt Pesten
Fogtam a fényképezőgépemet, és nyakamba vettem a belvárost, hogy lássam, hogyan találkozik a hivatalos filozófia az élettel. Hiszen azt mondták nekünk, hogy „azok élnek az utcán, akik ott akarnak élni". Meg hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér". A Blaha Lujza téren kezdtem. Az aluljáróban vagy kéttucatnyi hajléktalan alvóhelyét láttam. Szinte nem maradt hely a fal mellett a pokrócoktól, a paplanoktól, meg a tömérdek szeméttől. Az emberek nyilván élelem után nézhettek, mert csak hűlt helyüket találtam. Megnéztem, osztanak-e meleg ételt a Rókus sarkánál, de nem osztottak. Vajon hol kaphattak egy tányér meleg levest? A Rákóczi úton az Astoria felé két rendőrautóra figyeltem föl egy lakóház előtt. Bementem az udvarra, hogy megnézzem, mi történhetett. Az emeleti gangon rendőröket láttam egy lakás bejáratában. A ház egyik lakója, kutyás férfi elmondta, hogy egy 80 év körüli asszonyt találtak holtan a lakásában. Magányos volt és nagyon szegény. Kihűlhetett – vélte. Az Astoria aluljárójában a Blaha Lujza térihez hasonló látvány fogadott: hajléktalanok és hajléktalanok egymás hegyén-hátán. Egymást fűtik a testükkel. Szerencsések, mert még van mivel – gondoltam. Onnan a Kálvin térre vitt az utam. Az aluljáróban annyi hajléktalan volt, mint amennyi a két előzőben együttvéve. Egy 17 éves srác a villamosmegállóban kéregetett, de alig akadt, aki a zsebébe nyúlt volna, pedig éhezhetett. Úgy nézett ki, mint egy gebe. „Évek óta az utcán élek, s mivel kiskorú vagyok, nem dolgozhatok" – mondta. A Ferenciek terén két rokkant hajléktalan üldögélt jól bebugyolálva. Mögöttük falhoz támasztott mankó. Ők talán megússzák a dermesztő hidegben – gondoltam reménykedve. A tényfeltáró séta két órát tartott. Úristen, mi lehet még itt, a belvároson kívül, nagy Budapesten és vidéken – fordult meg a fejemben, mintha nem tudnám rá a választ.
A fotóalbum a látottakat mutatja, és szépséges fővárosunkat a zajló Dunával.
© Simó Endre
Fogtam a fényképezőgépemet, és nyakamba vettem a belvárost, hogy lássam, hogyan találkozik a hivatalos filozófia az élettel. Hiszen azt mondták nekünk, hogy „azok élnek az utcán, akik ott akarnak élni". Meg hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér". A Blaha Lujza téren kezdtem. Az aluljáróban vagy kéttucatnyi hajléktalan alvóhelyét láttam. Szinte nem maradt hely a fal mellett a pokrócoktól, a paplanoktól, meg a tömérdek szeméttől. Az emberek nyilván élelem után nézhettek, mert csak hűlt helyüket találtam. Megnéztem, osztanak-e meleg ételt a Rókus sarkánál, de nem osztottak. Vajon hol kaphattak egy tányér meleg levest? A Rákóczi úton az Astoria felé két rendőrautóra figyeltem föl egy lakóház előtt. Bementem az udvarra, hogy megnézzem, mi történhetett. Az emeleti gangon rendőröket láttam egy lakás bejáratában. A ház egyik lakója, kutyás férfi elmondta, hogy egy 80 év körüli asszonyt találtak holtan a lakásában. Magányos volt és nagyon szegény. Kihűlhetett – vélte. Az Astoria aluljárójában a Blaha Lujza térihez hasonló látvány fogadott: hajléktalanok és hajléktalanok egymás hegyén-hátán. Egymást fűtik a testükkel. Szerencsések, mert még van mivel – gondoltam. Onnan a Kálvin térre vitt az utam. Az aluljáróban annyi hajléktalan volt, mint amennyi a két előzőben együttvéve. Egy 17 éves srác a villamosmegállóban kéregetett, de alig akadt, aki a zsebébe nyúlt volna, pedig éhezhetett. Úgy nézett ki, mint egy gebe. „Évek óta az utcán élek, s mivel kiskorú vagyok, nem dolgozhatok" – mondta. A Ferenciek terén két rokkant hajléktalan üldögélt jól bebugyolálva. Mögöttük falhoz támasztott mankó. Ők talán megússzák a dermesztő hidegben – gondoltam reménykedve. A tényfeltáró séta két órát tartott. Úristen, mi lehet még itt, a belvároson kívül, nagy Budapesten és vidéken – fordult meg a fejemben, mintha nem tudnám rá a választ.
A fotóalbum a látottakat mutatja, és szépséges fővárosunkat a zajló Dunával.
© Simó Endre