Nikosz Kazantzakisz görög író, a Zorba és más könyvek világhírű szerzője leírt egy gyönyörű példázatot: „Megkértem a mandulafát, beszéljen nekem Istenről. A fa hallgatott. Ismét megkértem, ismét hallgatott. Majd hirtelen virágba borult, csak úgy tobzódott a kipattant virágok sűrűjében. Ezt megértettem". Szépségesen példázza ez a néhány mondat Isten – ember – teremtett kapcsolatát. Isten megmutatja magát a természet termékenységében, az élet forrásaként. Még sincs teljesen benne. Megmutatja magát az élő világ szépségében. Ebben sincs benne. Ő elmond a Biblián keresztül annyit magáról, ami meggyőzően elég ahhoz, hogy tudjuk: Itt van Isten köztünk… De még valamit megmutatott e görög példázat szerint: az Ő léte nem szorul emberi bizonyítékokra, sem filozófiai, sem teológiai, sem tudományos, sem művészeti bizonyítékokra. Ugyanis amikor Ő fenségesen beszél magáról, akkor leginkább hallgat. Pontosabban: szótlanul cselekszik. Ez az Ő beszéde. Jelbeszéd. A mandulafa nyelve. Ám üzen még valamit ez a modern görög példázat. Azt, hogy a mandulafát, a természetet tiszteletben kell tartanunk, nem kell megharagudnunk rá, ha nem azt teljesíti, amit az ember kér. Hagyni kell azzá lenni, amivé Isten rendelte. Önmagában értékes, szép, termékeny, rendeltetését tevő természetnek. Ez a mi tiszteletünk, tapintatunk a teremtett világ iránt. Ma mintha az ökológia, az öko-teológia meghallaná Istennek ezt a néma, „látható" beszédét. Ennek az új hallásnak, új Isten-, és öko-szenzibilitásnak a történetéből villantunk fel néhány gondolatot.
Kálvin – a madarak Istennek énekelnek
Való igaz, amint azt az encyclopedia.com szócikk írója megjegyzi, hogy bár az öko-teológia viszonylag új iránya a teológiai gondolkodás fejlődésének, mégis gyökerei a teremtett világ keresztyén értelmezésében igencsak mélyek. A protestáns teológiában is, hiszen Luther, meg Kálvin is gyakran adtak hangot természetcsodálatuknak, aminek alapja, hogy a természetben Isten csodálatos, nagyságos alkotásait látták, melyek mindig túlmutatnak önmagukon. Kálvin János genfi reformátor (1509-1564) úgy fogalmazta meg ezt a Keresztyén Vallás Rendszerében, az Institutio-ban, hogy a világ minden részén és részletében, a mennyben és a földön láthatjuk felírva Isten erejének, hatalmának, jóságának, bölcsességének dicsőséges ragyogását. Még a kis énekes madár is Istenről dalol, az állatok is felismerik, a világ elemei félik Őt, a hegyek visszhangozzák nevét, a folyók és a patakok Feléje tükröződnek, s még a füvek és a virágok is Őreá mosolyognak.
A bor transzcendens hírnök!
Kálvin a Zsoltárok könyve magyarázataiban sokat írt a természet szépségeiről, a teremtett világ hatalmas és lenyűgöző alkotásairól. Ezek „transzcendens", önmagukon túlra mutató üzenetek hordozói, Isten tervszerűségének, bölcsességének, rendteremtő akaratának, gondviselésének hírnökei. Értékük önmagukban is megvan, meg ebben a hírnökségben. Még a borban is Istenre mutató, az általa az emberekben kiváltott örömben is önmagán túlmutató jelet lát. Nem szűkmarkú, fantáziatlan ateistaként csak az alkoholt, hanem a mértéktartó tiszteletre nevelő jelet is, követet, hírnököt. Így ír reformátorunk: „A bor megvidámítja az emberi szívet. Isten ugyanis nem csak az életbe vágó dolgokról gondoskodik, és megadja, ami a létfenntartáshoz szükséges, hanem tág szívűen még arról is, hogy örömet szerezzen teremtményeinek. Ezért szívüket borral és olajjal vidámítja meg. Természetünk megelégedhetne egy korty vízzel, ha pedig még bort is kapunk, akkor ez már Isten különös bőkezűsége".
Luther: a búzaszem szintén Istenről beszél
Luther Márton (1483-1546) wittenbergi reformátor Isten dicsőségét ismerte fel az egész teremtett világban és ennek sok csodájában. „Ha egyszer igazán megérted a búzaszemet, szinte valósággal elájulsz az ismerettől" - írta. Ádám és Éva a bűneset előtt közös asztalról étkezett az állatokkal. Mindkét reformátor theocentrikusan, az