Kiss László: Nyolcvanhét százalék selejt
Már megint ég az arcunk, sül ki az ember szeme.
És nem csupán annak a nyolcvanhét százaléknyi magyarnak, aki ellenzi a bevándorlók tömeges érkezését. Nem, valamennyiünknek. Legalábbis ezt írja a derék, emberséges tizenhárom százaléknyi — ha nem számoljuk a kérdésben tartózkodó álláspontot elfoglalókat — magyar egyike, Tamás Gáspár Miklós. És ismét szembesít bennünket ősbűneink talán legutálatosabbikával, eredendő rasszizmusunkkal. Mert: „Mi voltunk az elsők. Mi voltunk a mintaadók. Mi húztuk föl az első kerítést. Mi írtuk először alá tömegesen és önkéntesen a rasszista, idegenellenes fölhívásokat. Mi törődtünk bele, hogy ez az iszonyatos kormány a körkörös gyűlölet propagálásával osztatlan közmegvetésnek teszi ki az országot: még a külföldi posztfasiszta fajgyűlölők is hüledeztek. Eleinte. Most már megszokták. Itt nemcsak a szokványos önzés és gyávaság működött. Itt támogatja a lakosság 87 százaléka (szóval csaknem mindenki) a bevándorlás megtiltását, és követeli majd Angliától a mi kivándorlóink befogadását, és követel majd nekik olyan szociális jogokat, mint az őshonos angoloknak" – veti szemünkre, buta semmirekellőknek nagy ívű év végi visszatekintésében a legnagyobb magyar rasszistafelismerő filozófus.
Egyszer már megtette, hogy kiállt a placcra, és nemes egyszerűséggel a csecsemőtől a rendszeresen próbafekvésre temetőbe járó aggastyánig, minden magyart rasszizmustól sújtottnak nyilvánított. Akkor történetesen — mint utólag kiderült — két cigány gyerek kapott össze valamin egy budapesti buszon, s az egyik, a gazember Mortimer karddal még meg is sebesítette az ártatlan Józsikát. Na, ettől lett aztán rasszista, idegenkergető tróger mindenki Battonyától Nemesmedvesig, akinek a BM adta ki az útlevelét. Igaz, utána az aranyszájú filozófus bocsánatot kért nyelvbotlásáért, bár mintha „na, kis hülyék, én ezt is megengedhetem magamnak mosollyal" tette volna mindezt.
Hogy szidja a kormányt, az gilt, az nagyon is rendben van, elvégre a kormányok elsősorban arra lettek feltalálva, hogy időnként pocskondiázzák őket. Az igaz hazafiak. Sőt, talán még az új alaptörvénybe is belekerült, hogy a kormány szidása minden állampolgárnak szent, hazafias kötelessége. Ráadásul ez a kormány — a tizenhárom százalék egy része szerint is — remekül szidható. Még a sajtó- és szólásszabadság lábbal tiprása ellenére is. És különben is, egy kormány védje meg magát. Van rá pénze, klientúrája, szóvivője, sajtófőnöke, sőt, még olyan is akadt, amelynek jobb időkben cenzorra és szemkilövő rendőrökre is futotta. Úgy ám.
Hát, most megint itt vagyunk, itt állunk pőrén, tanácstalanul, megint csak leleplezve. Újfent talpig lerasszistázva. Egy visszaesőtől. Folyamatosan manipulálnak bennünket, báván, bután éljük a mindennapjainkat, tudomásul vesszük, hogy az élet napról napra ismétli önmagát. Kelünk, fekszünk, szidjuk a BKV-t meg a tévé szilveszteri műsorát, fizetjük a csekkeket meg a tb-t, elnáspángoljuk a gyereket, irigykedünk a szomszédra, s igyekszünk derék polgárként meghatódni karácsonykor. És persze megpróbálunk elmenekülni az unalom elől, eredendő emberi magányunkból, de örökkön-örökké visszajutunk saját, huszonegyedik századi bezártságunkba.
Erre idegenek jönnek, és kopogtatás nélkül ránk rúgják az ajtót. Hiába kérik őket, ne a cselédlépcsőn közlekedjenek, jöjjenek a főbejáraton, és az sem baj, ha papírt, mondjuk ajánlólevelet hoznak magukkal. De ők nem. Nem és nem. Feldúlják az életünket, összetiporják hagyományainkat, leköpik kultúránkat. Egyszerűen megpróbálnak ráncba szedni bennünket, önző, pitiáner mély-, magas- és búsmagyarokat. Nem, nem akarnak nálunk letelepedni, velünk élni. Nem. Csupán keresztülszaladnak rajtunk, csábítja őket a titokzatos Távol-Nyugat legjobbjainak — igen, ott is vannak legjobbak — szirénéneke. Bankokkal, plázákkal, műtélapókkal, buta- és okostelefonokkal, fejedelmi segélyapanázzsal, luxusbörtönökkel és belső titkos tanácsosi rangokkal. Legalábbis mi, ostoba gazemberek, saját levesestányérukon túl nem látók így éljük ezt meg.
„De vannak itt egészen következetes emberek. Közéjük tartoznak azok, akik a mai magyar államot irányítják. Ők nem kételkednek, ők energikusak, tetterősek, kemények, elszántak és elkötelezettek. Ők imponálnak az elbizonytalanodott, elbutított, félrevezetett, a szabadságeszmékről (minden fajtáról) sikeresen lebeszélt közvéleménynek… De a mi állampárt vezette pártállamunk szilárd" – írja nemes felvilágosító opuszában a jeles szerző.
Hát, igen. Mi könnyen bedőlünk nekik. Mármint a népbutító, embersanyargató, idegenkergető, szögesdrótálmodó kormánynak. Még szerencse, hogy itt van velünk az a józan, filantróp tizenhárom százalék. És közöttük is a legjobbak. Akik aztán igazságot osztanak. Ha kell, még pirulnak, szégyenkeznek is miattunk, helyettünk a világ tisztább, nemesebb és boldogabb fele előtt. Itt-ott feljelentenek bennünket, régen Moszkvába, most Washingtonba, máskor meg Brüsszelbe rohangálnak, bár állítják, hogy nekik nem a néppel van bajuk. Diktatúrát, Napóleont és rasszizmust kiáltanak, még ha bele is butulunk-süketülünk, akkor is. És állítólag az elmeosztályok még mindig tele vannak Napóleonokkal, ám mégis jó lenne megfontolni, hogy nem kellene-e a permanensen rasszistázóknak is egy apró részleget nyitni. Különösen a visszaesőknek.
Bár nem is lenne az annyira apró.
