A Nemzeti Könyvtár Kézirattárában lévő jegyzeteim alapján készült megemlékezést Kutasi József Antal úrnak, a magyar ügyek jóindulatú támogatójának ajánlom
Szemenyei-Kiss Tamás
MAGYAR FIÚK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK
„Nem lehet eszme nélkül élni…”
Bauer Sándor az általános iskola befejezése után a szegedi erdészeti szakközépiskolában tett sikertelen felvételit, majd autószerelőnek tanult. – Tanulmányai alatt sokat foglalkozott a nemzet történelmével és irodalmával is. Házukban, ahol lakott, pinceklubot szervezett, ahol merész kijelentéseket tett a diktatúráról, arról álmodozott, hogy majd egyszer fegyvert fog az elnyomókkal szemben. Szamizdatot tervezett, felhívás vázlatokat írt, guminyomdát szerzett.
Miután Prágában Jan Pallach diák 1969. január 16-án elevenen elégette magát, hogy ezzel tiltakozzon hazája szovjet megszállása ellen, Bauer Sándor négy nappal később a Nemzeti Múzeumnál locsolta le benzinnel, majd meggyújtotta magát.
Miközben lángolt a teste, két nemzeti zászlót tartott a kezében, élő fáklyaként lobogva figyelmeztette nemzetét a diktatúra szörnyű és elviselhetetlen tényeire és a szovjet megszállásra. Tettével egyszerre tiltakozott a fojtogató légkör, valamint a magyar részvétellel történt csehszlovákiai megszállás ellen. „Szeretnék élni – írta búcsúlevelében – de most a szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek…” – Majd még a szüleinek írott sorokhoz hozzátette: „Nem lehet eszme nélkül élni…”
A súlyosan megégett fiatalt a budapesti Róbert Károly körúti Honvéd Kórházba szállították be, ahol még három napig szenvedett. Kórházi ágyán három rendőr őrízte a haldoklót, mert bár tettét közönséges öngyilkosságnak tüntette fel a pártállami sajtó – a Budapesti Rendőr-főkapitányság előzetes letartóztatásba helyezte a 17 éves ferencvárosi fiút. Bauer Sándor 1969. január 23. napján hunyt el.
Az ország, a nyilvánosság semmit sem tudott meg az akció hátteréről, mert csak egy kétsoros újsághír számolt be az eseményről. A tragédia napján csak a kor politikai elítéltjei, a „Gyűjtő” rabjai emlékeztek meg róla – azon a napon megtagadva az élelem átvételét.
Hetven órás haláltusája után a rokonai lakóhelyéhez tartozó Rákospalotai Temetőben helyezték végső nyugalomra összeégett testét. A temetőt – akárcsak Bibó István temetése alkalmával – az állambiztonságiak teljesen megszállták a temetés napján. A titkosrendőrség csak a szűk rokonságnak engedték meg, hogy a ravatalnál elbúcsúzzanak tőle.
2009-ben még hét középkorú budapesti ott volt a temetőben, februárban, halála évfordulóján. De már tavaly, 2010-ben, és az idén Bauer Sándor sírjához a kerületi iskola tanárjai és diákjai nem jöttek el…
Emlékét ma a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjénél csak az emléktábla hírdeti.
Moyses Márton Sepsiszentgyörgyön, a Székelyföldön született, 1941. április 20-án. Baróti diákként 15 évesen, 1956 utolsó hetében indult el három társával, hogy segítségére legyen a magyar munkások forradalmának. Társai a sötétség leple alatt átjutottak a határon, de Marci leszakad társaitól, eltévedt… és gyalog elindult vissza, a hosszú útra Székelyföld felé.
1960. november 22-én tartóztatták le a „Holnap forradalom lesz”, a „Beszélgetés a halállal”, valamint a „Vörös és fekete reakció” című kommunistaellenes verseiért. A Securitate civilruhás ügynökei a tanteremből rángatták ki – iskolatársai közül csak nagyon kevesen látták az életben viszont. Verseit megsemmisítették, a romániai bíróságok 7 év börtönre ítélték, amit fellebbezés után két és fél évre változtattak. Vizsgálati (nyomozati) szakban, majd a börtönben kínvallatást kívallatás követett, esetleges társai felől faggaták, és ezért Ő, hogy ne tudjon beszélni, ne legyen képes vallani és ne is tudják kényszeríteni vallomásra senki ellen, egy cérnadarabbal levágta a saját nyelvét… A Securitate orvosai azonban visszavarrták a nyelvet, igaz, a politikai vizsgálati osztály hivatali helyiségében elvégzett műtét közben semmiféle fájdalomcsillapítást nem alkalmaztak.
Szabadulása után emberi roncsként került a kijelölt kényszerlakhelyére, a Kovászna megyei Nagyajtára (Aita Mare). Arról a magyarországi nemzeti ellenállásnak és az erdélyieknek nincs információja, hogy vajon mi volt az utolsó mozzanat, ami öngyilkosságra késztette, de az akkori viszonyokat ismerve, mikor ellenzékiek holttesteit találták meg igen gyakran a hegyekben és a folyók „ismeretlen” holttesteket sodortak a Duna-delta felé – lehetnek elképzeléseink…
1970. február 13.-án – egy évvel Jan Palach és Bauer Sándor mártíromsága után – Brassóban, Moyses Márton a Román Kommunista Párt székháza előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. A pártház előtt ácsorgó titkosrendőrök és az őrség tagjai rávetették magukat, ezért ott helyben nem égett el, nem halt meg azonnal… Moysest elhurcolták.
A még fellelhető írásait és a róla készült összes fényképet megsemmisítette a Securitate. Mint „visszaeső bűnöző” megtagadtak tőle minden orvosi segítséget, beleértve a fájdalomcsillapítást is. – A romániai forradalom után részben kutathatóvá vált iratokból kiderült, hogy iszonyatos kínok között szenvedett hónapokon át, míg végűl 1970. május 15-én (29 éves korában) meghalt.
Az elmúlt évben az egykori romániai magyar politikai foglyok szövetsége közvéleménykutatás keretében vizsgálta meg, hogy úgy a románok, mint a magyarok, emlékeznek-e Moyses Mártonra, az ifjú költő mártíriumára? – Nos… a felmérés nem várt eredménnyel végződött: tíz megkérdezettből kilenc még a nevéről sem hallott, tragédiájáról pedig még ennél is kevesebben rendelkeztek információkkal.
Forrás:
SZEMENYEI-KISS TAMÁS
