Dátum: 2015. szeptember 21. 9:43
Tárgy: új blogom fotókkal
Címzett:
635. Próbatétel
2015.09.21. 08:50 Dr. Gyenesei István
A jog szigorú parancsa és a humánum szelíd szava csatázott bennem, amikor szír menekültek ültek be az autónkba. Ekkor döbbentem rá, hogy nemcsak a hitünk tehet próbára bennünket, hanem a hitünket is próbára teszi az élet. Fényképek is készültek erről az esténkről, amelyeket blogomban közreadok. Hogy is volt ez? Tartsunk rendet.
Péntek délelőtt váratlan hírt kaptunk, ezért este Hajnival a kanizsai kórházba mentünk beteglátogatóba. Hét órakor érkeztünk, és nyolc tájékán hagytuk el az intézményt. Gyékényes irányába vettük az utunkat. Még a város határa előtt megállítottak és eltereltek bennünket a rend szigorú őrei. Ott és akkor tudtuk meg, hogy megkerülve a kerítést, Horvátországon keresztül menekültek nagyobb csoportja érte el a magyar határt Gyékényes környékén. Másnap már arról is értesültünk, hogy mintegy kétezren lépték át azon a napon ott illegálisan a zöld határt, akik az esti sötétben hosszan elnyúlóan, kisebb-nagyobb csoportokban haladtak Nagykanizsa felé.
Ismertem a vidéket, így a sörgyár környékén egy mellékúton kerültük meg a várost, és a miklósfai szőlőhegyen keresztül érkeztünk vissza az útra, ahol már szabadon haladhattunk volna a vonuló menekültekkel szemben. De mi megálltunk az útkereszteződésben, és rácsodálkoztunk a sötétből felbukkanó, végeláthatatlan sorokban özönlő, Kanizsa irányába tartó tömegre. Szinte megmerevedtünk az autónk fénycsóvájába kerülő látványtól. Zömmel fiatal férfiak, néhány 10 év körüli fiúgyerek, és egy-két nő.
Különleges helyzetbe kerültünk. A kép, ami elénk tárult, megdöbbentő volt. Rendezni se lehetett volna különbül. Velünk szemben az út mentén vaskerítéssel védett fehér kőfeszület, amely előtt ismeretlenbe tartó, reménykedő iszlám menekültek vonultak. Nem tudtunk szabadulni a hatás alól. Hajni telefonjával olyan képet készített, amihez nem kell magyarázat. Hátizsákos férfiak között vonuló csadoros, iszlámhívő nő, háttérben a reflektorunkkal megvilágított feszülettel. Íme, a technikailag ugyan nem tökéletes, de mondanivalójával borzongató, lelket megérintő felvétel, s bennünk a kérdőjelek, a megválaszolatlanok: Mit hoz a jövő e két kultúra, e két vallás találkozásából?
Elmúlt 11 óra, amikor az emberáradattal szemben lassan haladva elindultunk hazafelé. Egyre nehezebben mozgó, néha önmagukat vonszoló békés emberek vonultak az éjszakában. A fejemben ott zakatoltak a gondolatok, amelyeket az elmúlt hetekben blogjaimban leírtam. Már nem az volt a fő kérdés számomra, hogy meddig tart ez a helyzet, és hol lesz a vége? Sokkal inkább azon tépelődtem, hogyan és hol lehetne valóban szabályozottá, ellenőrzötté, kezelhetővé tenni. Mert miközben egyetértek a kormányzati törekvéssel, ami ezt célozza, látom, hogy a határainkon a szomszédok és Európa segítsége nélkül ez megoldhatatlan.
Hogy is írtam? „A jog szigorú parancsa és a humánum szelíd szava csatázik Európa szerte, pedig a kettőt össze kellene kapcsolni, de legalább hangolni. Józan, érző ember nem mehet el az elesettek mellett úgy, hogy ne segítsen." Ezt írtam hat nappal ezelőtt. Na, Pisti, most itt a lecke előtted, itt vonulnak az „elesettek" melletted. Mit teszel? A hited most próbára tesz téged. És ekkor Surd környékén nekünk már, nekik pedig még 10 kilométerre Kanizsától, velünk szemben 20-30 éves férfiak gyűrűjében három kisfiú botorkált.
Nem titkolom, volt bennünk némi félelem, amikor megfordultunk, megálltunk mellettük és felajánlottuk segítségünket: Három embert elviszünk a nagykanizsai gyűjtőpontra, amiről nekik fogalmuk sem volt, hogy milyen messze van még. A megdöbbenés látható volt az arcukon. Meg némi öröm is. Senki nem tolakodott előre, engedték, hogy a gyerekek élhessenek a lehetőséggel.
Beültek mögénk a hátsó ülésre, és egész úton angolul hálálkodtak. Pillanatok alatt vágni lehetett a levegőt. Éreztük, hogy a tisztálkodásra nemigen volt alkalmuk az elmúlt napokban. De ez akkor ott egyáltalán nem zavart minket. Amikor odaadtuk nekik a nálunk lévő müzli szeleteket, már mosolyogtak, és kölcsönösen elkészültek az emlékképek még bent az autóban. Íme, a másik fotó.
Aztán megérkeztünk Nagykanizsára, ahol a város határában rendőrök sorfala várta a menekülteket, és a vasúti vágányon álló kivilágított szerelvényhez irányították őket. A velünk utazóktól - jó utat és békés életet kívánva – elköszöntünk. Amikor ők kiszálltak az autóból, egy rendőr jött oda hozzánk. Illő udvariassággal megkérdezte, hogy honnan hozzuk őket. Amikor megmondtuk, megköszönte a segítségünket és további jó utat kívánt nekünk.
