Gavallér Jánosnak és Szőke István Atillának
Valahol megtisztelő,
hogy ebben a korban élhetünk,
s vannak köztünk igazul szólók.
Ők az idők utáni igricek.
Szavuk fáj, és felfelé hív,
látni-láttatni tisztát, nemeset.
Néha ostor, néha megsimít,
vígaszt is kínál olykor,
de hangja csuklik minden alkonyon.
Lesz-e holnap reggel?
Lesz-e kenyér és szólni-róni nemes ige?
Marad-e, aki olvassa?
S marad-e,
aki minderre néha emlékezzen?
Vagy csupán
a botokon sorjázó néma jelek?
Meg a fejfák
faragott, beszédes szegleti, hajlata,
mint korhadó kóros kor komor szónoka.
S ki belészerelmesűl e környe tájba,
táncát, dalát, kenyerét éli,
visszajár majd óvni-súgni,
talán újra kezdeni.
Mindőször botlani kész vériért,
csak ez az egy
végül megmaradjon!
Megmaradjon!
És megmarad!
Ferencváros, 2011. január 15.
Lengyel Károly
