Ahogy ellentmondásosak voltak október 30-ának eseményei Magyarországon ( konszolidációs eredmények és azt fenyegető törekvések), így volt ez e naponMoszkvában is. Moszkvában, ahol október 28-án, ha komoly viták árán is, de jóváhagyták az KV aznapi fordulatát – szigorú feltételekkel. Ezek szerint Nagy Imrének szilárd kormányt kell létrehoznia, és arra támaszkodva rendet kell teremtenie az országban; ennek alapja pedig nem lehet a további követelések elfogadása, kielégítése. Hruscsov egyértelműen állást foglalt amellett, hogy a csapatok kivonásának kérését ellenséges lépésnek tekinti, de ha ezt nem is, Mikojannak az október 28-i budapest i PB-ülésen elhangzott figyelmeztetését meg kellett hallani: „szilárdságot kell tanúsítani és mutatni ezzel az elvtársaknak. Ha holnap újabb engedmények lesznek, akkor már nem lehet megállni".
Márpedig október 28-a után komoly engedményekre kényszerült az MDP. Elvesztette maradék befolyását a fegyveres erőkre, a sajtóra, október 29-e után nem jelent meg a Szabad Nép, a helyi újságok és rádiók pedig a felkelők szócsöveivé váltak. Magyarországon egy tényleges többpártrendszer visszaállításának a lehetősége fenyegetett, márpedig a szovjetek jól emlékezhettek arra, hogy az 1956-ossal összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételek között milyen eredményt produkált a kommunista párt az 1945. évi választáson.
Az SZKP vezetése pontosan informálva volt a magyarországi helyzetről. Tájékoztatták őket a lakosság kommunistaellenes hangulatáról, erősen eltúlozva az elkövetett atrocitásokat, szám szerint nyilvántartották a ledöntött szovjet emlékműveket és a meggyalázott világháborús sírokat. A jelentésekben közölteket megerősítette, hitelesítette a másnapi, Köztársaság téri népítélet, amiről a nyugati lapok is beszámoltak. A hírek és az álhírek, amelyek szerint a magyarok brutálisan gyilkolják le a kezükre került szovjet katonákat, tizenegy évvel a világháború után hihetőek voltak, és csak megerősítették azt az álláspontot, hogy Magyarországon fennáll a fasiszta hatalomátvétel veszélye, és a Szovjetuniónak ugyanúgy kötelessége ezt megállítani, mint akkor. Október 30-án Mikojanék már azt jelentették, hogy a fegyveres felkelés felszámolása békés úton lehetetlen, a felkelők pártházakat, nyomdákat, telefonközpontokat foglalnak el, továbbá fordulópont várható Magyarország nemzetközi politikájában, tehát „úgy gondoljuk, Konyev elvtársnak haladéktalanul Magyarországra kell jönnie".
Ilyen információk birtokában ült össze október 30-án az SZKP Elnöksége, hogy megtárgyalja a magyarországi válságot. Magyarország esélyeit csak rontotta, hogy a szovjet légi felderítés szállító-repülőgépek összpontosításáról számolt be Bécs közelében, amit a szovjet vezetők egy lehetséges nyugati beavatkozás előkészületeként is felfoghattak. A Nyugat háborús elszántságát igazolhatta az Egyiptomban október 29-én kirobbant háború, és nem jelentett biztos garanciát Eisenhower elnöknek a Szovjetunió megnyugtatását célzó üzenete sem.
Mindezek ismeretében az a meghökkentő, hogy az Elnökségben Hruscsov visszautasította a keményvonalasok sürgetését az azonnali beavatkozásra, és hozzájárult, hogy nyilvánosságra hozzák a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti viszony radikális megújítását ígérő kormánynyilatkozatot. Ez annyit jelentett, hogy Moszkva egyelőre elfogadja a magyarországi fejleményeket, vagyis az október 28-i változásokon túlmenően jóváhagyja a többpártrendszer bevezetését, a koalíciós kormány felállítását. De már az október 28-i ülésen felvázolta Hruscsov a másik, a katonai megoldás lehetőségét is, előadta annak forgatókönyvét: ellenkormány felállítása, koncentrált támadás – a testvérpártok vezetőinek beleegyezését követően.
Az Elnökség október 31-i ülésén az első titkár megváltoztatta előző napi álláspontját, és a fegyveres beavatkozás mellett döntött. A vázolt forgatókönyv alapján rögtön meg is kezdték az akció előkészítését, kiosztották a szerepeket. Kijelölték a felállítandó magyar kormány tagjait, a bizottságot, amely megírja annak nyilatkozatát, a hadsereg számára biztosították a felkészülésre igényelt három napot, Hruscsov pedig vállalta, hogy tájékoztatja a testvérpártok vezetőit, és megszerzi a leginkább bizonytalan és a leginkább szükséges lengyel és jugoszláv beleegyezést. Az eddig a kelet-európai változásokat támogató, Moszkvában tartózkodó kínai vezetők már október 30-án délután a magyar válság fegyveres megoldását javasolták.
A történtek ismeretében nem az a különös, hogy az SZKP vezetése október 31-én komoly vita után az újabb fegyveres beavatkozás mellett döntött, hanem hogy miért nem október 30-án történt ez meg. Ennek legvalószínűbb magyarázata, hogy a 30-án befutott riasztó hírek kavalkádjából másnapra állt össze a kép: a kommunista hatalom Magyarországon összeomlik (összeomlott), amennyiben nem nyújtanak azonnali katonai segítséget. Magyarország kiszakadása a táborból pedig több szempontból is elfogadhatatlan volt a Kreml számára. Sztálin örökségének elprédálása a desztalinizáció és a desztalinizálók végét jelentheti Moszkvában, hiszen az ő számlájukra írják azt, hogy az „imperialisták" a szovjet határokig tolhatják előre állásaikat; Hruscsovnak pedig emlékeznie kellett Berija három évvel korábbi végzetes bukására, ez pedig túl nagy ár volt számára. A szovjet vezetés úgy vélte, a másik világrend a Szovjetunió gyengeségeként értelmezheti a közép-európai változásokat, amit máris bizonyított az Egyiptom elleni agresszió, ezt pedig csak az erő felmutatásával lehet megcáfolni. Végül, de nem utolsósorban, félő volt, hogy Magyarország kiszakadása a tábor egészének bomlását vonja maga után, ami a szovjet (vagy akár a lengyel) biztonságpolitika számára sem volt megengedhető, elfogadható. A moszkvai vezetésnek tehát saját szempontjai szerint nem volt választása: a fegyveres beavatkozás mellett kellett döntenie. Hasonló eredményre jutottak október 30-án az amerikai hírszerző szervek, amelyek e napon készített helyzetértékelésükben vázolták, hogy a szovjet politika előtt két út áll: vagy kényszerűen beletörődik az új magyarországi helyzetbe, az ország függetlenné válásába, vagy fegyveres erővel restaurálja hatalmát. Egyetértettek abban is, hogy Moszkva okvetlenül ez utóbbit fogja választani. A döntés nyomán pedig megkezdődött újabb szovjet egységek beözönlése Magyarországra, az október 23-án bevetettnél jóval modernebb fegyverzettel és megbízhatóbb személyi állománnyal.
A Köztársaság téri események felgyorsították a párt bomlási folyamatát, és ezzel sajátos módon, de elősegítették a konszolidációt. Az Akadémia utcai pártközpont valósággal kiürült, noha Kádár János felkérésére a Tűzoltó utcai fegyveresek vállalták el az épület védelmét, és természetesen hasonló volt a tendencia az egyre gyérebb számban még működő pártházakban. Ez pedig halaszthatatlanná tette a párt gyökeres reformját, hiszen immár nem is arról volt szó, hogy részese maradhat-e a hatalomnak, hanem hogy egyáltalán lesz-e, van-e kommunista párt Magyarországon.
Ugyanezen a napon siker koronázta a fegyveres felkelőkkel folytatott tárgyalásokat is. A megállapodás értelmében a nagykorúak megtarthatták fegyvereiket, és kötelékben lettek tagjai az e napon a fegyveres forradalmi harc központjának tekintett Kilián laktanyában megalakult új karhatalomnak, a nemzetőrségnek. Király Béla lett a főparancsnok, de a vezetésben helyet kaptak a forradalmi ifjúság képviselői is. Ezúton pedig nemcsak megegyezni sikerült a fegyveresekkel, ami megadta a lehetőséget a barikádok, a romok eltakarítására, hanem integrálásukkal olyan karhatalom jött létre, amely biztosítani tudta a közrendet, megakadályozta a további népítéleteket.
Folytatódott – vagy inkább befejeződött – az elmúlt kor legsúlyosabb sérelmeinek orvoslása, kiszabadultak a Budapesti Országos Börtönben fogva tartott elítéltek is, és a rétsági páncélos alakulat Pálinkás (Pallavicini) Antal vezette egysége és az újpesti felkelők egy csoportja Budapestre kísérte a kiszabadított Mindszenty bíborost.
Vidéken viszonylag gyorsabban zajlottak az események, ott október 28-a óta nemigen létezett erő, amellyel akár politikai, akár katonai küzdelmet kényszerültek volna vívni a forradalmi testületek. (De itt is október 31-e tekinthető a konszolidáció betetőzésének, amikor a forradalmi változásoknak legtovább ellenszegülő Gyurkó Lajos vezérőrnagy is feladta az ellenállást, és a szovjet csapatok védőszárnyai alá menekült.) Október 28-a után megszilárdultak a forradalmi tanácsok, kialakultak az együttműködés formái a különböző testületek között (helyi és munkahelyi tanácsok, munkástanácsok), ebbe a már kialakult, létező rendszerbe igyekeztek beilleszkedni október 30-ától a vidéken is újjáalakuló pártok. A rend megőrzése, a népítéletek elkerülése érdekében védőőrizetbe vették az ÁVH-s, illetve helyenként a kompromittálódott rendőr- és katonatiszteket, a felelősnek tartott párt- és tanácsi vezetőket. A vidék gyorsabb konszolidációját mutatja, hogy ott az október 29-i ózdi lincselés után nem került sor halálos áldozatokat követelő népítéletre, noha – elsősorban a falvakban – több helyütt csattantak el pofonok, rántottak bicskát, de a valódi tekintéllyel rendelkező forradalmi szervezetek mindenhol meg tudták akadályozni az önbíráskodást, és lehetővé tudták tenni a majdani törvényes felelősségre vonást.
