From: Endre Csapo
Date: péntek, 2009. október 2.
Subject: Csapó Endre írása, Magyar Élet 2009. október 1.
To: Kutasi József
Csapó Endre
Új (régi) oroszpolitika
Egy újsághír felborzolta a kedélyeket Európa közepén:
– Barack Obama kormánya szeptember 17-re időzítette annak a bejelentését, hogy Washington mégsem hozza létre azt a Lengyelországba és Csehországba tervezett rakétavédelmi rendszert, amely az Irán irányából érkező rakétafenyegetettség ellen védte volna az EU területének túlnyomó részét. Washington lépése, bár várható volt, hideg zuhanyként érte az érintetteket.
– A lengyel Rzeczpospolita írja: az „oroszellenes" Lengyelországot megalázták; a nemzetközi porondon megnőtt Moszkva befolyása. Ellenszolgáltatásként Oroszország támogatja majd az Irán elleni új szankciókat, és beleegyezik a nukleáris robbanótöltetek számának korlátozásába. Ez rendkívül alacsony ár az orosz félnek nyújtott számtalan előnyért.
– Az osztrák Die Presse úgy látja, a csehek és lengyelek abban reménykedtek, hogy a rakétapajzs révén különlegesen szoros viszonyt alakíthatnak ki Washingtonnal, amely a védőszárnyai alá veszi őket. Több odafigyeléssel, diplomáciai ügyességgel az amerikai elnöknek sikerülhet újra megnyernie magának Amerika e két hű szövetségesét.
– Aligha örülhetnek a volt szovjet-megszállta országok – köztük Magyarország – ennek a lépésnek, főleg ha Amerika-barátságban képzelik a jövőben megújulható veszélyt Oroszország részéről.
A napi hír tárgyától eltekintve nem árt, ha felidézzük mi, közép-európaiak, a nyugati hatalmak viselt dolgait országaink védelmét és az orosz veszedelmet illetően.
Amerika (e szón értve az Amerikai Egyesült Államok kormánya menetrendjét megfogalmazó agytröszt) politikája évszázados egyvágányú vonalvezetést követ. (Akinek a conspiracy theory jut eszébe, itt abbahagyhatja.) Amerika 1917-ben lépett fel a világszínpadra. A európai háborúban viselt szerepéből felnyíló lehetőségeit felismerve, majd annak második felvonásában főszerepet vállalva, a világ vezető hatalma lett. A két háborúban feldarált Európát szövetségébe fogadva, a világrendező főhatalom szerepét tűzte maga elé. Kihasználva a geopolitika törvényeit, soha nem volt, nem is lesz oroszellenes, európai vagy bármely más ország védelmében. A kommunizmushoz való viszonya egy külön téma, a Szovjetuniót Amerika vitte be a világpolitika úri szalonjaiba.
Csak egy példa az egyoldalú érzelmi kapcsolat megnyilatkozására: A Weekly Standard amerikai konzervatív lap megérti a lengyelek panaszát: „Nagy-Britannia kivételével egyetlen más állam sem volt olyan állhatatos partner a terrorizmus és a muszlim szélsőségesek elleni háborúban, mint Lengyelország" – írja Stuart Koehl „A ti szabadságotokért és a miénkért" című írásában. „Bárhova megyünk, Irak, Afganisztán, jönnek ők is – ez ilyen egyszerű, cserébe Varsó csupán azt várja el, hogy Washington valódi szövetségesként, partnerként tekintsen Lengyelországra. Az Obama-kormány alatt az amerikai–lengyel viszony jelentősen lehűlt, úgy tűnik, Washington szándékosan ejti egyik legmegbízhatóbb szövetségesét, s eltökélt, hogy elmetssze azokat a szoros szálakat, amelyek az elmúlt húsz évben kialakultak az Egyesült Államok és a korábbi kelet-európai szovjet szatellitállamok között. Mindezt azért, hogy újraindítsa a kapcsolatot azzal az Oroszországgal, amely következetesen az amerikai érdekek ellen tevékenykedik szerte a glóbuszon" – írja a Weekly Standard.
Az a nagy hazugság, amit „hidegháború" néven emlegettek a „szabad világban", a politika zárt ajtói mögött másképpen működött. Míg Magyarországon börtönözték, akasztották azokat, akik nyugati kapcsolatokat ápoltak, vagy akárcsak rájuk fogták, addig a szembeszegülésre biztató nyugati politikusok Moszkvába jártak leszerelésről tárgyalni (Nixon, Reagan) vagy a bukaresti suszterhoz (Nixon) hórát járni. Kissinger, az más, ő mindenütt otthon volt. Nyugat politikusai egészen a berlini fal összeomlásáig a közép-európai szovjet megszállás további fenntartásán dolgoztak. Bush és Gorbacsov egyazon menetrend szerint haladt a szovjet szisztéma átalakításán úgy, hogy legfőbb európai partnereik is csak a változások menetében értesültek a napi eseményekről. Erről szól egy leleplező összeállítás a The Times internet változatának (www.timesonline.co.uk/tol/news/politics/article6829735.ece) 2009. szeptember 11-i számában, címe: Thatcher told Gorbachev Britain did not want German reunification.
„Az egyik nyilvánosságra hozott feljegyzésből kiderül, hogy 1989-ben Margaret Thatcher azt mondta Mihail Gorbacsovnak, hogy Nagy-Britanniát aggasztja az egész Európa stabilitását veszélyeztető német újraegyesítés. A brit miniszterelnök utalt rá, hogy országa megértést tanúsítana, ha a Szovjetunió beavatkozna az egyesítés és a Varsói Szerződés felbomlásának megakadályozása érdekében. Thatcher arra is felhívta Gorbacsov figyelmét, hogy nem kell komolyan venni a NATO kardcsörtetését. Jegyzőkönyvön kívül pedig elmondta azt is, hogy Bush elnök sem kíván közbeavatkozni, ha a Szovjetunió biztonsága érdekében fellép az újraegyesítés ellen. Iratok bizonyítják, hogy Franciaország is hasonló véleményen volt: Jacques Attali, Mitterrand elnök személyes tanácsadója Vadim Zaglagyinnal, Gorbacsov tanácsadójával folytatott egyeztetésén elmondta, hogy Franciaországot meglepte, hogy Moszkva még nem avatkozott be az NDK-ban, és tétlenül nézi a két Németország közeledését. Néhány hónappal később egyenesen úgy fogalmazott, hogy Franciaország legborzalmasabb rémálma válik valóra a német újraegyesítéssel. Egyes beszámolók szerint Mitterand elnök azt is fontolgatta, hogy katonai szövetségre lép a Szovjetunióval, hogy közösen akadályozzák meg az újraegyesítést. A dokumentumokból kiderül, hogy Gorbacsov hajthatatlan volt, és nem akarta leverni a szocialista országokban megindult átalakulást."
Mick Hume (sp¡ked editor-at-large) fogalmazásában:
„The UK prime minister and her close American allies, Presidents Ronald Reagan and George HW Bush, were ardent anticommunists who had long and loudly championed the fall of the Wall. But having first asked that her remarks should not be recorded, Thatcher told Gorbachev to ignore these public statements, since they did not represent the real views of the Western leadership. Instead, she privately urged the Soviet leadership to do what it could to keep Germany and Europe divided. 'We do not want a united Germany', she said. 'This would lead to a change to postwar borders, and we cannot allow that because such a develop-ment would undermine the stability of the whole international situation and could endanger our security.'
Thatcher was no maverick voice in the West on this issue. She assured Gorbachev that President Bush also wanted to do nothing that would endanger the security of the Soviet Union – a position later spelt out in person by the Americans during a US-Soviet summit. Shortly after the Berlin Wall was opened in November 1989, the secret Kremlin minutes record that a top adviser to France's President Mitterrand told the Soviet leadership that the prospect of the Kremlin doing nothing to stop Ger-man reunification had 'caused a fear approaching panic' in France. He re-iterated Thatcher's blunt message: 'France by no means wants German reunification, although it realises that in the end it is inevitable.'
The contrast between the public and private statements of the Wes-tern leadership could hardly have been starker. Thatcher, famed as the Iron Lady of anti-communist politics, emerges here more as the Iron Cur-tain Lady desperate to maintain the East-West divide, whilst Reagan and Bush are revealed as defenders of the Soviet 'evil empire'." (Elnézést a hosszú angol idézetért, de kell az ere-detiség a felháborító Európa-ellenes árulás érzékelésére.)
Felszabadulásunkat annak köszönhetjük, hogy a kétpólusú világkormányzás a Szovjetunió alkalmatlansága miatt nem vált be, pontosabban Moszkva nem teljesítette a Thacher-említette „Western Leadership" által előírt feladatot, ezért új útra került a világ vezetése, Moszkvától visszavonták a részvételi kedvezményeket. A félelmetes ebben az, hogy felfedi a világirányítás megdöbbentően puritán diktatúráját, a vezető hatalmak nagyon megbízható vezetői sem voltak (nincsenek) beavatva a fontosabb döntésekbe. Akkor Gorbacsov adott számukra eligazítást.
Amerika nagy és hatalmas. A XX. század megsokszorozta anyagi erejét, katonai erejét pedig céltudatosan, a világbéke őrzőjének kijáró mindenekfeletti erővé növesztette, minden elképzelhető valóságos vagy annak kápráztatott veszélyeztetettség ellen. Ezt a célt szolgálta a „demokráciák megvédése" a szovjet által támogatott minden „vörös veszélytől", majd ennek a lemeznek a lejártával, a „terrorizmustól", ami immár mindenütt támadhat, tehát mindenütt jelenvaló védelmet követel.
Soros György erről így vélekedett: „A Bush adminisztráció egy »piaci fundamentalizmusra« és a katonai szupremációra alapozott ideológiával ragadta magához a hatalmat. Szeptember 11-e előtt ezt nemigen tudta alkalmazni, mivel sem világos mandátummal, sem jól meghatározott ellenséggel nem rendelkezett ebben az értelemben. A terrorizmus az eszményi ellenséget kínálta föl, minthogy láthatatlan és sohasem tűnik el. Háborút üzenve a terrorizmusnak Bush elnök rálelt eddig hiányzó mandátumára."
A háborút csak filmekről ismerő amerikai nép, megriadva a valóságtól, megadta a mandátumot Bush elnöknek, látva az eltérített repülőgépek becsapódását New York két büszke épületébe, amelyek engedelmesen és látványosan összeomlottak, le a pincéig. Donald Rumsfeld és a Bush elnök teljes bizalmát élvező Paul Wolfowitz már az iszonyatos akció másnapján az Irak elleni háború mellett érvelt egy szűkkörű bizalmas tanácskozáson.
Amerika jelen van a világ minden stratégiailag fontos állomásán, a tengerek és a levegő abszolut ura, a világtörénelem legnagyobb hatalmú militarizmusát építette fel. Hadi ereje minden más hatalomnál erősebb, egymagában mind az összessel szemben is erősebb.
„Ésszerű dolog-e azt képzelni, hogy egy 280 milliós nemzet – mégha a történelem valaha létezett leghatalmasabb államát alkotja és legerősebb hadseregét birtokolja is, – tartósan rákényszerítheti akaratát a világ többi része hatmilliárd főnyi népességére? Vagyis megéri-e rövid távon Európa egy jelentős, és – nagyobb távlatban – a »fejlődő (harmadik) világ« egészével végérvényesen szembekerülni?"
Ez a két mondat a neves történész Borsi-Kálmán Béla politikatörténeti tanulmányából való, a könyv címe: Pillanatkép – Két írás a geopolitika tárgyköréből (2003). Idéz egy „névtelenségét megőrizni kívánó francia diplomatát", aki arról beszélt, hogy: „Az Irak ellen megindított háború résztvevői nem fogták fel igazi, hosszú távú érdekeiket, rossz helyzetbe manőverezték magukat, a következményeket pedig senki sem tudja áttekinteni, még kevésbé ellenőrzése alatt tartani. Ha pedig a háború elhúzódik, s beindul a dominó effektus, a »Szaddam lefegyverzése« című álkérdés az egész emberiség jövőjét is befolyásoló irracionális eseményhalmazzá fajulhat, amelynek csak vesztesei lehetnek. Még azok az államok és politikai erők (nyomásgyakorló csoportok etc.) is, amelyek – tévesen – azt hiszik, hogy »jól fognak kijönni belőle«, Oroszország, Kína, Pakisztán, Szaúd-Arábia, kisebb mértékben India és Izrael, sőt maga a »Bush csapat« is!"
A jóslat bevált, az iraki kaland – bár sikeresebb mint amit a Szovjetunió elszenvedett – körülményes és megoldása (Irak USA képére átalakítása) reménytelen. Az idézett, 2003-ban kiadott könyvben előre látott súlyos presztizsvesztés – mind a Bush csapat, mind az amerikai nimbusz sérelmére – bejött ugyan, de a történelmi feladatra vállalkozás népszerűségéből még arra is jutott, hogy a Bush csapat újabb négy évet kapott. „Bushnak az egész világ meglepetésére és az amerikai liberálisok nagy felháborodására sikerült megnyernie a 2004-es elnökválasztást. Egyesek szerint ebben ellenfele, a demokrata párti John Kerry is segítette őt, mert a háború miatt nem kritizálta eléggé a Bush-kormányzat tevékenységét [vagy ez állt a fermánban]. Talán a régi elv is felmerült: »Folyón való átkelés közben nem váltunk lovat.« A többség nem akarta háborús helyzetben mással felváltani azt a vezetőt, akit a terrorizmus ellen folytatott világméretű harc irányítójának tekintett." (Vikipédia)
Ez a második kormányzási időszak kitermelte a hazai népszerűtlenséget, de a demokrácia iskoláját jó viselettel elvégző amerikai nép kivárta a négy év kitöltését, és elfogadta az amerikai parlamentarizmus-kínálta egyetlen másik lehetőséget, nagy reményekkel megválasztotta a demokrata párt jelöltjét, Barack Obama-t.
Amerikának mérhetetlen túlélési tartalékai vannak. A nagymértékben Amerika által kezdeményezett, támogatott, végtelenül bonyolult nemzetközi szövetségi hálózatok, megállapodások, szerződések hálózatában szinte mozgásképtelen világpolitika közegében Washington igyekszik szövetségi keretben együtt lépni, mint annak vezező hatalma, de ha kell fügét mutat mindenféle szövetségnek, ENSZ-nek, Biztonsági Tanácsnak. Borsi-Kálmán Béla említ egy esetet: A BT-ben Irakra vonatkozó újabb határozat kapcsán 2003. március 21-én Chirac keményen nyilatkozott: „Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kiléptek a nemzetközi törvényességből!" Semmi baj, a nemzetközi törvényesség majd utoléri őket.
Esetek gyanúsan megismétlődnek. Miként Paul Wolfowitz a toronyomlasztás után, az akció másnapján az Irak elleni háború mellett érvelve tudott valamit, hasonlóképpen felvetődött egy riasztó információ Iránnal kapcsolatban, egy nappal azután, hogy Washington elállt a Közép-Európába tervezett rakétavédelmi rendszer telepítésétől.
A riasztó információ pedig az ENSZ szakügynökségének nyilvánosságra hozott titkos jelentése, mely szerint Irán elegendő információval bír ahhoz, hogy nukleáris fegyvert állítson elő. Nem mintha ezt évek óta nem emlegetnék, fenyegetően is, de most lépés történt: a rakétavédelmi rendszerek leállítása, aminek ellenében orosz együttműködés remélhető az Irán elleni akcióban. Innét idézet következik a Magyar Hírlap szeptember 21-i számából:
„Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár megdöbbentő bejelentést tett, amikor a rakétavédelmi rendszerek összekapcsolását javasolta Oroszországnak. Mindkét lépés teljes hátraarc az egy évvel ezelőtti amerikai külpolitikához és a NATO Oroszország-politikájához képest. A Daily Telegraph brit konzervatív lap által csak biztonságpolitikai hazardírozásnak nevezett Obama-játszma csúcspontja a héten lesz az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ahol szokatlan módon Barack Obama elnököl majd. A cél valamilyen módon megállítani az iráni katonai atomprogramot. New Yorkban eldől az is, hogy Moszkva mit ad Washington közép-európai szövetségesei kárára tett amerikai biztonságpolitikai gesztusokért cserébe".
Pierre Lellouche, francia Európa-ügyi államtitkár a következőket mondta Varsóban: „Medvegyev [orosz] elnök megfelelő alkalmat teremtett számunkra, hogy a közös európai biztonságról tárgyaljunk. Lényegében kezet nyújtottak nekünk. Fogadjuk el a kinyújtott kezet, és tárgyaljunk velük." A nyugat-európai sajtó általában üdvözölte, a kelet-európai viszont bírálta Barack Obama amerikai elnök bejelentését. A magyarországi sajtó érzéketlennek mutatkozik, az amerikabarátság elaltatja a kritikát.
A lényeg az, hogy Obama visszahozza Oroszországot Európába. Európa még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül energia ellátásában. A rakétaelhárítás leszerelése közvetlenül érinti a közép-európai államok amerika-barát politikáját, ugyanakkor felbátorítja Oroszországot az elvesztett befolyási övezet visszaszerzésére. Elsősorban Ukrajnára gondolunk, amellyel jövőre lejár a szerződés az orosz flotta Fekete-tengeri jelenlétéről. Lőttek Ukrajna NATO-tagságának is, és nagy lehetőséget kap Ukrajnában az oroszbarát oldal, a visszatérés vágya a nagy egységbe. Oroszország ismét a Kárpátokon belülre kerülhet.
Korai lenne messzemenő következtetéseket fogalmazni az új amerikai–orosz közeledésről, de a múlt árnyai kísértenek. Amerikának kell a régi barátság, esetleg fegyveres szövetség valamely feltörő ázsiai hatalom ellenében. Magyarország sorsa meg csak következmény.
-----------------------------------------------------------------
