Von: Bogád Antal
Gesendet: szerda, 2009. október 7. 09:41
An: Kutasi József
Betreff: 1956. október 23-át írtak akkor.
Wichtigkeit: Hoch
Bogád Antal
Tizenkét évesen a forradalomban, emlékeim 1956-ról
1956. október 23-át írtak akkor. Álltunk öcsémmel az Ady Endre nevelőotthon földszinti folyosóján ebédre felsorakoztatva. Hirtelen döbbenetes morajlás hullámait sodorta felénk az Ismeretlen Végzet szele, mint amikor a felkorbácsolt tenger árja elnyelni készül a szárazföldet. Átfolyt a falakon, az ebédlőbe, az igazgatói szobába, a legrejtettebb zugot sem kímélve.
A gondnok úr papagája éktelen rikácsolásba kezdett. – Kitört a Forradalom- hangzott el a bűvös szó öcsém ajkáról. Álmélkodva pillantottunk rá. –Igen- erősítette meg az egyik tanár- kitört a Forradalom. Hatalmas emberáradat hömpölyög az utcán. –Miért?- vetettük közbe. Tudjátok- válaszolt Tanárom-, mert az embereknek elegük van a nyomorból, a kiszolgáltatottságból és a zsarnoki önkényből. A bizonytalanság jeges markolását éreztem. Hátha apám is köztük van. S ha netán elszabadul a pokol, a forradalom tömegmészárlásba torkollhat. Sejtésem később,- ami mára történelmünk legfényesebb, s egyben legvéresebb napjait idézi az utókor számára – beigazolódott. Szerencsére azonban, apám nem volt a tüntetők között. Pár nappal az események után két felkelő jött be hozzánk, PPS géppisztollyal fölfegyverkezve. Közölték velünk, hogy néhány órára biztonsági okokból le kell vonulnunk az óvóhelyre, mert egy szovjet tankot szándékoznak kilőni.
Szerencsére semmiféle lövöldözést nem hallottunk, így két óra elteltével felmerészkedtünk a szabadba. Október 30-án láttunk egy Nemzetőrt. Katonai egyenruha volt rajta, jobb karját Nemzeti Szalag koszorúzta.
Egy szép napon, talán október 31-e lehetett, bejött apám hozzánk, hogy otthonunkban ünnepeljük meg a forradalom győzelmét. Az utcán önfeledten mosolyogtak egymásra az emberek, ismeretlenül is összeölelkezve. A szabadságtól ittas mámor a Magyar Nemzet önbecsülését, hitét adta vissza. Ellátogattunk apámmal a VIII-ik kerületi Pap térre. Először legyintett meg a halál kegyetlen szele. Három fiatal virággal, Nemzeti szalaggal díszített sírja magasodott előttem. Egyikben gyerekkori játszótársam, Kocsis János sírjára ismertem. Tizenhat éves korában áldozta fel életét a független, szabad Magyarországért. Egy ÁVH-s végzett velük. Tőlük nem messze, a játszótér sarkában volt eltemetve Még aznap visszatértem az intézetbe. Egy nappal később ujjongó lelkesedéssel hallgattuk Nagy Imre beszédét, ebből is a semlegesség és a függetlenség gondolata gyújtott fel minket.
November 4-én hajnalban, ágyúdörgésre, fegyverropogásra ébredtünk. Megtudtuk, hogy a szovjet csapatok hitszegő módon megtámadták a független, semleges Magyarországot. Bíztunk a felkelőkben, bíztunk a hozzájuk csatlakozott honvédjaink hősies harcában, mert naiv fejjel azt hittük, sikerül megvédeni hazánkat az idegen betolakodóktól. Napközben az udvaron játszottunk, tankok dübörögtek, géppuska ugatott fel időnként, géppisztoly kelepelt hosszan, de minket ez valahogy nem zavart. Magabiztosak voltunk, s magunk is hősöknek képzeltük magunkat, akik fittyet hánynak mindenféle harci zajnak. Persze, a magas falakkal körülvett udvaron, tulajdonképpen semmiféle veszély nem fenyegetett minket. Éjszakánként lövedékek süvítetek el az intézet fölött, tűzcsóvát húzva maguk után. Feltehetőleg a tőlünk nem messze levő Schmidt kastélyt lőtték az oroszok, ahol a felkelők elkeseredetten védték állásaikat.
Egy hét múlva aztán, elcsitult minden. Egyik nap többen álltunk tantermünk második emelet ablakainál, kémlelve az utcát. Egy szovjet harckocsi dübörgött arra éppen. Intézetünk előtt lelassított, s egy szovjet katona dugta ki az orrát belőle, gyanúsan méregetve minket. – Gyorsan tűnjetek el onnan gyerekek!- szólt ránk német tanárnőnk, aki második hete tanította orosz nyelv helyett a németet. Villámgyorsan a helyünkre ültünk. Néhány percig a lélegzetünket visszafojtva várakoztunk. Megkönnyebbülten hallottuk, amint élénk szóváltás után-, amiből persze egy kukkot sem értettünk- végre tovább álltak. November 10-e tájékán értünk jött apám.
Végigvitt a szétlőtt, elpusztított városrészekben, a VIII-ik, IX-ik kerületben. Szavai ma is a fülembe csengenek. - Fiam nézd meg jól, s amit láttál, ne feledd el soha. Soha ne felejtsd el az esztelen pusztítást, az özvegyen maradottakat, a fiát, lányát, sirató édesanyákat. A pártfogás nélkül maradt árvákat. Vésd jól az eszedbe, hogy mindig emlékezz rá, szabadságharcosok voltak, akik szent ügyért áldozták életüket.
Végigmentünk a Baross utcán is, ahol nem volt olyan eszeveszett rombolás, csupán az üresen ásító villamosok, s a leszakadt vezetékek jelezték, hogy a harc pusztító szele itt sem vonult el nyomtalanul. A Horváth Mihály téren a Posta előtt, vagy tíz harckocsi vigyázott a sárba, vérbe tiport ország halotti csendjére. Az utcán jajveszékelő édesanyákra, zokogó árvákra mordult rá oroszul időnként a cirkáló járőr. Gyalog, haraggal, vegyes szégyennel indultunk vissza az intézetbe, eltelve feldúlt arcok, szétlőtt otthonok lesújtó látványától.
Egy hónapig teljes közönybe süllyedtem, senkit sem akartam magam körül látni. Nevelőim, tanáraim rendkívül tapintatosan bántak velem. Leginkább matematika tanárom rázott fel bénultságomból, aki gerinces, passzív ellenállásával öntött belém lelket. Soha nem felejtem, ezt mondta:- addig nem borotválkozom meg, míg a szovjet csapatok el nem hagyják az ország területét. Kitűnő tanáromat Buchel Sándornak hívták. Remélem, ma is él és jó egészségnek örvend. 1956 dicsőséges forradalma mély nyomot hagyott bennem. Hősei örökre példát mutattak a világnak, elszántságból, bátorságból és hazaszeretetből.
Bogád Antal
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
