Von: Siklósi András [
Gesendet: vasárnap, 2010. január 17. 08:47
An: Kutasi József
Betreff: Pongrátz Ödön temetése + 12 fénykép
Kedves Jóska bátyám!
Ezúton küldöm tudósításomat s az ott készült fényképeket a tegnapi temetésről.
Elég fontos nemzeti esemény volt ez, remélhetőleg érdekli honlapod olvasóit is.
Baráti üdvözlettel Siklósi András
Siklósi András
(a HunHír.Hu munkatársa)
Méltósággal kísértük el Pongrátz Ödönt utolsó útjára
2010-01-16-án (szombaton) 11 órakor felhős, borongós és csípős téli hidegben temettük a 87 éves Pongrátz Ödönt (született: 1922. nov. 6-án, Szamosújváron; meghalt: 2009. dec. 16-án, Kiskunmajsán), a Corvin köz országszerte tisztelt szabadságharcosát, a Kiskunmajsa-Maris pusztai 1956-os Emlékmúzeum kertjében emelt kápolnába, testvéröccse, az 5 éve elhunyt Pongrátz Gergely mellé.
A kellemetlen idő ellenére a hazánk minden tájáról érkező, kb. 4-500 fős szép számú közönség előtt kezdődött a búcsúztató szertartás. Jelen volt számos ismert közéleti személyiség (pl. Gyulay Endre, volt Szeged-Csanádi megyéspüspök, Csete György építész, Jelenczki István filmrendező, Dénes János, az 56-os Munkástanács kőbányai elnöke, Dévai Nagy Kamilla énekművész stb.), s néhány olyan is, aki talán nem hiányzott volna (pl. Géczi József Alajos, MSZP-s képviselő). A civil társadalmi szervezetek közül képviseltette magát a Vitézi Rend, a Nemzetőrség, a Magyar Gárda, a Magyarok Világszövetsége, a Turul Szövetség, a POFOSZ, a Goj Motorosok stb.
A gyászünnepség katolikus szentmisével kezdődött, melyet Bábel Balázs, Kecskemét-Kalocsai érsek celebrált, az alkalomhoz illő prédikációval. Ebben leszögezte, hogy nem az ő dolga Ödön testvérünk életútjának értékelése, de reményét fejezte ki az iránt, hogy lelke hamarosan bebocsátást nyer a mennyek országába. Meleg szavakkal méltatta az elhunyt személyét, a hazáért s a nemzetért vállalt áldozatos küzdelmeit. Kiemelte, hogy egész földi pályafutása alatt megtartotta elmélyült örmény katolikus hitét, mely nagy segítségére volt emberségének, felebaráti szeretetének megőrzésében is. Végül Isten kegyelmébe ajánlotta a hozzá megtérő forradalmárt.
Az egyházi szertartás után elhangzott a Himnusz, s ezt követték a búcsúbeszédek. A politikusok közül Lezsák Sándor, az országgyűlés alelnöke emlékezett meg Pongrátz Ödönről. Szomorúan állapította meg, hogy egyre fogyatkoznak az '56-os hősök, a történelem élő tanúi. Némi vigaszt jelenthet azonban, hogy az égi csillagösvényen, a Hadak Útján, vele is növekszik a legderekabb hazafiak létszáma, akik nyilván – élükön Gergely öccsével – már nagyon várják az újonnan érkezőt. Ödön bácsinak – más szabadságharcosokhoz hasonlóan – nem volt könnyű sorsa. Bátran és tevékenyen kivette részét a véres harcokból, s utána menekülnie kellett a kegyetlen megtorlások elől. Sokáig amerikai emigrációban élt, majd a „rendszerváltás" után hazatért; s a maga csendes, ám szívós módján azon munkálkodott, hogy társaival együtt befejezhessék, amit 1956-ban elkezdtek, de a gyilkos túlerő meghiúsította. Sajnos azonban abban a tudatban kellett távoznia, hogy hazánk régi/új ellenségei, elvetemült tönkretevői ismét megakadályozták elképzeléseinek (elképzeléseinknek) valóra váltását, s alighanem minden korábbinál veszélyesebb, tragikusabb állapotba sodorták fajtánkat. Lezsák párhuzamot vont a magyarság tatár, török, osztrák és orosz hódítók ellen folytatott szabadságharcainak dicsőséges cselekedetei közt, s megállapította, hogy népünk megmaradásához és fölemelkedéséhez ma is legalább akkora erőfeszítésekre van szükség, mint a jelzett korszakokban. Megint – mint korábban már annyiszor – döntő történelmi fordulat előtt állunk, amit nem szabad ismét elpuskáznunk, mert valószínűleg ez az utolsó lehetőségünk, hogy megmenthessük magunkat. Befejezésül az '56-os Alapítvány kuratóriuma nevében ígéretet tett arra, hogy megfelelően gondozzák majd a Pongrátzok hagyatékát, nem engedik elpusztulni „a templomot s az iskolát", meg persze az '56-os Múzeumot sem, mely a maga nemében az egyetlen az egész országban, s amit Gergely halála után Ödön gondozott teljes odaadással, végső földi pillanatáig.
A Pongrátz család nevében (nem akármilyen ez sem: 131 unoka, dédunoka és ükunoka alkotja!) Ernő, Ödön bácsi unokaöccse szólt az egybegyűltekhez. Ő inkább az elhunyt köznapi erényeit, a szűkebb és tágabb rokonság s az ifjúság iránti szeretetét, önzetlen bajtársiasságát, „mesélőkedvét", gazdag tapasztalatainak bárki számára hasznosítható átadását domborította ki. Beszélt a nagy családi ünnepekről, a nyári és karácsonyi összejövetelekről, ahol legidősebb fivérként mindig Ödön állt a középpontban. (Ernő csupán 1 éves volt, amikor külföldre szöktek, ezt angolos akcentusán is érezni lehetett, de azért tisztán megértettük.)
Még két fiatal is kifejezte őszinte megrendülését, akik közül az egyik Ödön bácsi fogadott unokája volt, a másik pedig a nyári majsai táborok résztvevője. Soha nem felejtik azt a sok szépet és jót, amit a „nagy öregtől" kaptak. Ezután elhangzott néhány vers (Petőfi, Tollas Tibor stb.), egy prózarészlet (Albert Camus) és 3 népdal, majd magnófelvételről lejátszották Pongrátz Ödön szívhez szóló, elérzékenyült hangú gondolatait '56-ról, a hazaszeretetről s az Istenbe vetett hitéről. Végül a Szózat eléneklése után a hamvait tartalmazó urnát örök nyugalomra helyezték a megkapóan egyszerű, ám annál mívesebb, általuk építtetett kápolnába.
Az esemény záróaktusaként hálánk és kegyeletünk jeléül letettük koszorúinkat, virágainkat a templomocska elé, ill. annak belsejében, majd immár sokadszorra megtekintettük a Múzeum relikviáit, és váltottunk egypár szót az ismerősökkel, barátokkal. Eléggé átfagytunk az ott töltött bő 2 óra alatt, ezért hamarosan mindnyájan elindultunk hazafelé.
Kedves Ödön bátyám! Gergely öcséddel és másokkal együtt ti minden időkre szóló példát mutattatok arra, hogy miként kell harcolni a szabadságért, és hogyan kell küzdeni akkor, amikor látszólag „harmónia" van, de valójában egy alattomos, sátáni népirtás folyik egész fajtánk ellen. Te egyik utolsó mohikánja voltál egy csodás nemzedéknek, melyet rendkívüli megpróbáltatások sújtottak, amely habozás nélkül vérét és életét áldozta a haza üdvéért. Nem rajtatok múlt, hogy mostanra még rosszabb helyzetbe sodródtunk, s minden fronton a pusztulás szélén állunk. Ti megtettétek, amit lehetett, sőt gyakran még annál is többet. Emléketeket, emlékedet megőrizzük, fénylő fáklyátokat, lyukas zászlótokat tovább visszük. Abban bízunk, hogy odaátról is pártfogoltok, támogattok bennünket, mert a jövő generációi előtt legalább akkora feladatok tornyosulnak a nemzetmentés terén, mint előttetek. Béke poraidra, a Magyarok Istene legyen veled és velünk!
Megjegyzés: A fotókat kisebbik fiam, Siklósi Gergely felvételeiből válogattam.
