Feladó: András Siklósi
Tárgy: Búcsúztatás
Címzett: Kutasi József <jozsef@kutasi.eu>
Siklósi András
Varga Csaba sok értéket hagyott ránk
2012. június 15-én, 67 évesen, végleg eltávozott közülünk Varga Csaba, aki szorgalmas kutató és lelkes nemzetépítő volt; ráadásul hosszú évek óta baráti kapcsolatban álltam vele, ezért halála különösen szomorúan érintett.
Alig pár hete még jókedvűen és bizakodva megtartotta sokadik előadását Budapesten, az általam rendezett Szittya Világtalálkozón, majd a Könyvhéten is kezet szorítottam vele, ahol legfrissebb könyvét dedikálta. Nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk. Néhány nap múlva ugyanis hirtelen itt hagyott bennünket, pedig fizikai vagy lelki betegségnek jelét sem mutatta.
Korábbi filmes és egyéb tevékenységét kevésbé ismertem, ám nyelvészeti és őstörténeti kutatásait, e témájú könyveit és kiadói munkásságának értékőrző gyümölcseit annál alaposabban. Sajnos elfoglaltságaink s lakóhelyünk viszonylag nagy távolsága miatt csak ritkán találkoztunk, de szellemi rokonságunk s a magyarságért vívott küzdelmeink révén mindvégig közel álltunk egymáshoz. Úgy vélem, hogy az egész nemzet egy sokoldalú, nagyformátumú alkotót s egy kiváló, becsületes hazafit veszített benne.
Pályafutását matematikusként és rajztanárként kezdte, majd az animációs filmek világában ért el kiemelkedő nemzetközi sikereket. A magyarság számára legmaradandóbb eredményeit mégis származásunk, ezen belül pedig nyelvünk és írásunk vizsgálatában mutatta fel. Nyomon követte és felhasználta elődei ide vonatkozó bizonyítékait, elméleteit is, de az összegzésen, rendszerezésen túl számos új összefüggésre és titokra is fényt derített. Mindig megtalálta a lényeget; valahányszor a teljesség, az egyetemesség felől indult a jelentéktelenebb problémák felé, és sohasem veszett el a részletekben. Tudta, hogy a magyarság több tízezer éves kultúrája, hagyományvilága óriási értékeket hordoz; sőt ezen túl népünk úttörő szerepe – egyebek mellett – a fejlett szintű, beszélt és írott ősnyelv megteremtésében is vitathatatlan.
Egy szerencsésebb korban bizonyára többen (el)ismerték volna őt; ám ez a posztkommunista, álliberális, materiális nihil nem kedvez senkinek, aki nemzetünk valódi múltját, örökségét igyekszik boncolgatni, vagy virágzóbb jövőjét próbálja előmozdítani. Az irodalomban, a művészetekben és a tudományban bizony a partvonalra szorítanak mindenkit, aki nem hajlandó belesimulni az uralkodó áramlatokba. Ezért számára sem termett sok babér: a „hivatalosok” őt is „dilettáns, délibábos nyelvészkedőnek” bélyegezték, jobb esetben csupán „amatőrnek” minősítették (mintha a „profizmus” bármire is eleve garancia lenne!), de a nem finnugristák táborában jutott neki érdemeit megillető bátorítás is. Egyáltalán nem érdekelte a felszínes siker, ezért megalapozott szakmai meggyőződését, makacs önfejűségét sohasem adta fel holmi baksisért (júdáspénzért?), vagy a hitelességét veszélyeztető „kitüntetésért”. Számára is fontosabb volt az igazság tisztelete s fajtájának szeretete, mint a gyorsan illanó hírnév és dicsőség.
A direkt politikába nem nagyon ártotta bele magát, nehogy könnyedén levadászhassák a hatalom elvtelen, (h)éber pribékjei; inkább az élet más területein kívánt hasznára lenni népünknek. Munkássága ismeretében leszögezhetem, hogy helyesen cselekedett, hiszen az ő szelíd derűjével nem juthatott volna messzire ebben az embertelen és istentelen káoszban, a fogukat csattogtató ordasok között. Tisztában volt azzal, mekkora értékeket hordoz a magyarság műveltsége, s hogy nélkülünk a világ sokkal primitívebb, sivárabb nívón tengődne. Noha ezt ellenségeink igyekeznek most is meghamisítani, vívmányainkat pedig elorozni tőlünk; ő mégis bízott abban, hogy a hazugság birodalma előbb-utóbb összeomlik, s eljön az az idő, amikor az emberiség kénytelen lesz belátni, mi mindent köszönhet nekünk, magyaroknak.
Saját munkásságának utolsó 10-12 esztendejét e páratlan szellemi-lelki kincs kibányászásának szentelte; s az általa alapított, haláláig vezetett Fríg Kiadó által kibocsátott könyvek garmadája (hasonló gondolkozású szerzők tollából) is ezt a nemes célt szolgálta. Álljon itt egy rá jellemző idézet: „Úgy tűnik, mintha minden egy pontba tartana, visszafelé a múltba. Sőt, valóban úgy fest, hogy minél régebbre érünk, annál nagyobb az egységesség. Mintha elegendő messzeségbe jutva egyetlenegy műveltségbe záródna össze minden. De mintha szétszaladt volna a ménes.” Bizony, ez a hajdan nagyszerű, egységes nemzet nem más, mint a magyarság, melynek „szétszéledt (szétvert?) ménesét” ismét egybe kell terelnünk; s nem máshonnan kell felszínre hoznunk megmaradásunk építőköveit, hanem kizárólag önnön históriánk mélységeiből.
Varga Csaba nyitott, érdeklődő, színes egyéniség volt. Olyan ember, aki hosszas keresgélés után megtalálta elrendelt hivatását; s ennek érdekében képes volt feladni valamennyi más irányú tevékenységét, ám azok gazdag tapasztalatait s eredendő kreativitását mindvégig hasznosította. Tele volt ötletekkel, tervekkel, munkakedvvel, azonban megvalósításukra már nem jutott elég ideje. Noha korán, ereje teljében ment el, életművét mégsem érzem torzónak; hiszen vaskos könyveiben kikövezte a fundamentumot, másoknak is követhető példát mutatott, s kutatásaival olyan iskolát teremtett, melynek summája megtanulható, és kellő elszántsággal tovább folytatható.
Kedves Csaba, búcsúzom immár tőled. A magyarok jóságos Istene adjon számodra örök nyugodalmat a Csillagösvényen; családodnak, szeretteidnek, híveidnek pedig gyógyírt a fájdalomra!
Ajánlat: Siklósi András előadásai sorskérdéseinkről prózában és versben
1.) Széna Téri Konzervatív Kör (Budapest) 2012-06-08-án: A trianoni nemzetgyilkosság előzményei és következményei
http://www.youtube.com/watch?v=OQHOQi9Cslw
2.) Székely Sziget (Kézdivásárhely) 2010-07-09-én: Imádság ünnepért (irodalmi est)
http://www.youtube.com/watch?v=13-TDLkaYR0
