From: Károly Lengyel
Date: 2012. február 13.
Subject: Csurka László: A Csurka család nevében
To: Kutasi József <jozsef@kutasi.eu>,
Csurka László: A Csurka család nevében
2012. február 13. 16:52
Hunhír.info
http://www.hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=49997
Csurka László színművésszel bátyjáról, Csurka Istvánról beszélgettünk a gyász első hetében. Van ennél kellemesebb pillanat az életben. A testvéröcs emlékezett szeretett bátyjára, az együtt töltött közös évekre. A család nevében az antiszemitizmus vádját kikérte magának. Nagy írótól vett búcsút a testvér.
- A Csurkák, a család hogyan kötődik Békés városához?
– Apánk, Csurka Péter békési volt. A nagy világégés után anyámmal és a két gyerek egy lovas szekéren elindult az országba, mert ugye átálltak a románok, és jött a front, apám meg be volt híva katonának. Főhadnagy volt, és ahogy ment a sereg ki, nyugatra, mi meg mentünk utána. Sodródtunk egészen a Lichting nevű kis faluig, Passau környékéig. Azután vége volt a háborúnak, és hazajöttünk. Nagyváradról menekültünk, oda nem lehetett visszamenni, ott éltünk mivel apám minden rokona Békésen élt, és akkor hideg mozdonyok meg vagonok tetején végül is Békésre jutottunk.
– Ott élt Püski Sanyi bácsi is?
– Hogyne. Békésen kezdtük az iskolát, és ott is érettségiztünk. Apám barátainak társaságában – Püski Sanyi bácsi mellett ott volt Féja Géza, Szabó Pál, Sinka István – nyiladozott az értelmünk. Odakötött végül is minden. Békésről került fel Pisti a főiskolára mint dramaturgjelölt, két évre rá én is leérettségiztem, majd ugyanarra a főiskolára mentem, csak színész szakra. A kollégiumban egy szobában laktunk majd egy évig, aztán engem kirúgtak.
– Mikor volt a legszorosabb a kapcsolat önök között?
– Igazából ezekben az években. Tehát a kollégiumi, a pesti években. Igazi testvérbátyként viselkedett a kisebbikkel. Nagyon istápolt, óvott, tanácsokat adott. Ha tehette, minden bemutatóra lejött Kaposvárra, ott színészkedhettem.
– Bízott önben.
– Hogyne… Aztán jött 1956. Ő Pesten volt, én Kaposváron. Ő Pesten, én Kaposváron égettem meg magamat. Ő Kistarcsára került. Én, hála istennek, nem kerültem Kistarcsára, de kirúgtak azonnal a színházból, és el kellett hagynom Kaposvárt.
– Mi volt az úgynevezett bűnük?
– Az én bűnöm az volt, hogy már az első nap, amikor kezdődtek a megmozdulások, a Kossuth-szobor előtt a Szózatot vagy a Talpra magyart mondtam. Tordy Gézával sokszor vitatkoztunk, hogy ki melyik verset mondta. Megbetegedtem, belázasodtam. Küldöttség jött a színházból, és közölte: a színház forradalmi bizottságának elnökévé választottak. Ez került a káderlapomra, Pistiére meg a recski fogolytábor, s ez negyven évig elkísért pályafutásunkon. Jött a rendszerváltozás, azt hittem, hogy majd kárpótolnak bennünket. De amikor Pisti megírta híres dolgozatát, megint sok sót kellett nyalnunk. Nyalogattuk, nyalogattuk, de mindig bíztunk abban, hogy jön még kutyára dér.
– Ugorjunk egyet. Műsoron kívül mutatta be a Duna Televízió Csurka István Majális című drámáját, amelyet ön rendezett.
– Igen, a Játékszínben ment a darab, 1988-ban.
– Milyen volt a bátyóval dolgozni?
– Be sem járt a próbákra, teljesen rám bízta az egészet. A premieren kaptam egy borítékot, az volt benne: „Öcsém, nagyszerű, mert egyszerű. Köszönöm, bátyád.” De igazán ő volt a nagyszerű, mert a magyar sorskérdések, a magyar valóság, mint minden darabjában, kiemelt szerepet kaptak a munkásságában. Alig várta már, hogy az Új Színház ilyen darabokat mutasson be. Megírta legutolsó drámáját, A hatodik koporsót, és várta, hogy bemutassák. Bemutatják, de ő már nem fogja látni. Mi nem tudtuk, hogy halálos beteg, nincs neki sok hátra. Eltitkolta előlünk. De optimista volt, hitte, hogy majd nagyon szép dolgokat fogunk művelni.
– Hogy lesz új világ.
– Bennünket nagyon váratlanul ért a halála. Hogy ezt ilyen emelt fővel viselte és titkolta, ez igazi hőstett volt. Sajnos, halnak a mélymagyarok: Mádl, Makovecz, Csurka, nincs utánpótlás. Hatalmas űrt hagynak maguk után. Ebben biztos vagyok.
– Mit tud képviselni ön személyében mint színész az ő világképéből, látásból, testvériességéből?
– Kétezerben elkezdtünk intenzíven együtt dolgozni, megalakítottuk a Bocskai Színpadot. Itt Wass Albert, Reményik, Dzsida csodálatos verseit mondtuk, és amikor a versekre ő rámondta az igent vagy nemet, megint csak előjöttek a békési szép napok. Rájöttem, hogy mennyire egy fáról potyogtunk le, minden tanácsát megfogadtam. Hatalmas magyar sorsverseket mondtunk ezen a színpadon.
– A ön bátyjának sorskérdése az volt, hogy antiszemita.
– Réz Ádám temetésén a bátyám mondta a gyászbeszédet, és a mottója volt, amit tiszta szívből mondott: „Meghalt az utolsó magyar úr.” Talán még meg is könnyezte. Ő lenne antiszemita? Ezt az egész Csurka család nevében kikérem magamnak.
– Beszéljünk most már önről is.
– Pistit a nagy kaszás vadászta le, engem meg az igazgató.
– Önt, aki a Nemzeti Színház örökös tagja…
– Igen, zavar van az értékrenddel. Sajnos nincs fórum, ahol elmondjam, hogy talán nem kellett volna. Leépítenek, de azzal nem mentjük meg a kasszát, ha az én kis nyomorúságos gázsim felszabadul. Ez egy vicc. Igen, vicc. Pisti is azt mondta: ezt a sok megaláztatást csak humorral lehet kezelnünk. Kérdés, végül ki nevet a végén. Akárhogy is van, én még nevethetek, de ő már soha.
Apáti Miklós - Magyar Hírlap
