Kattintani > FELADAT ÉS CÉL - AUFGABE UND ZIEL - MISSION AND GOAL
Kattintani > Az összes bejegyzés tartalomjegyzéke 2007. szeptember 10.-től

2017. április 13., csütörtök

22.038 - ​W.-Nemessuri Zoltán: ​UTOLSÓ BÉKEÉVEINKET ÉLJÜK? (Küldte > Szigeti Rózsa)


Feladó: Rózsa Szigeti
Dátum: 2017. április 13. 13:15
Tárgy: A TÖRTÉNELEM ISMÉTLI ÖNMAGÁT.... A ROMANOVOK ÉS EURÓPA VÉGNAPJAI....
Címzett:


A "Nagy Péter" és a "Nagy Katalin" után, most nekiestem  Luc Mary: "A Romanovok utolsó napjai "c. könyvének.
Persze, olvastuk mi ezeket anno, de most biztosan másképpen fogom látni - gondoltam. ÉS VALÓBAN!
A Romanovok végnapjai kísértetiesen hasonlítanak arra az eseménysorra, ami most zajlik Európában....
Üdv:Rózsa


W.-Nemessuri Zoltán

          
​​
UTOLSÓ BÉKEÉVEINKET ÉLJÜK?

                                 AZ MSZP FIZESSENEK A GAZDAGOK! JELSZAVA EGYSZERRE JAKOBINUS ÉS RÁKOSISTA

A politikusok – tisztelet a kivételnek – a tanulságot százhárom éve, hetvennyolc éve és ma sem hajlandók levonni.

A nyugat-európai jólét még van olyan szivárványos, hogy túlragyogja a láthatáron gyülekező felhőket.

Százötven éve a kiegyezéskor, 1867-ben legtöbben úgy vélték, a megállapodás, következésképpen a béke örök időre szól.

Soká tartott valóban. Közel ötven esztendőn át képes volt elfogadtatni, hogy az érdekellentétek túlhaladottak, a boldogulásnak a természeti csapásokon kívül semmi sem állja útját.

„Mire a falevelek lehullanak, katonáink otthon lesznek." 

A pusztító harcok során a média nem átallotta propagálni: „A háború, amely véget vet minden háborúnak."

A hadviselő felek arra végképp nem gondoltak, hogy a világégés véres forradalmakhoz vezet, a cári rendszer összeomlik,

​ ​
majd Oroszországban a bolsevikok, Németországban a nácik jutnak hatalomra. A nyugati politikusok többsége még 1938-ban is reménykedett, hogy a második világháború elkerülhető. Hiába írta meg Ortega y Gasset A tömegek lázadását, Oswald Spengler A Nyugat alkonyát, a közöny és a vakhit csekély kivétellel általános volt. Arra sem gondoltak, hogy Európa kettészakad, s a szembenállás kis híján atomháborúhoz vezet.           

A gyarmatbirodalmakban fel sem merült, hogy afrikai, közel- és távol-keleti uralmuk az utolsókat rúgja, végül kontinensnyi területek süllyednek káoszba és tömeggyilkos diktatúrákba.

A politikusok – tisztelet a kivételnek – a tanulságot százhárom éve, hetvennyolc éve és ma sem hajlandók levonni.

A nyugat-európai jólét még van olyan szivárványos, hogy túlragyogja a láthatáron gyülekező felhőket. A kezdődő haláltáncnak a tavalyi kölni szilveszteri utcabálon tomboló nemi erőszak csak egy epizódja volt. A robbantásokat, késeléseket, gázolásokat az átlag európai

​ ​
már-már éppolyan megszokottnak tekinti, mint az autó baleseteket. A józan, anyagias szemléletű németek, belgák, luxemburgiak, hollandok,
​ ​
dánok, svédek többségének az sem szúr szemet, hogy a kevéssé hatásos biztonsági intézkedések és a menekültek ellátása milliár­dokba kerül. 

A pénzt reménytelen integrációs programokra fordítják, ráadásul, ha közvetve is, az embercsempészeket súlyos összegekkel támogatják.

Tízezrek fúlnak a Földközi-tengerbe. Ki tudja, hányan halnak meg az úton, többek közt levegőtlen furgonokban?

Ám az emberi jogi harcosok és légkondicionált irodákban ücsörgő gazdáik a gerjesztett újkori népvándorlás áldozatairól tudomást se vesznek, vagy a hajótörötteket egyenest az olasz partokra szállítják. 

                                                 Kapkodó intézkedések, szemforgatás, vádaskodás, a tények elhallgatása –

                                                  minden együtt van ahhoz, hogy a választókat újra és újra megtévesszék.

Ezek után abban sincs semmi meglepő, hogy a római kormány a szétbombázott Líbia hatvan (!) törzsi vezetőjével tárgyalt a migránsok feltartózta­tása végett. Bár Angela Merkel kancellár Erdogan elnökkel tavaly tető alá hozott egy megállapodásfélét, s a nyomás valamelyest enyhült, azóta az EU–török viszony mélypontra süllyedt. Mára az egyezmény puszta léte is kérdésessé vált.

A strasbourgi Emberi Jogi Bíróság George Soros egy magyar(országi) szervezetének feljelentése nyomán két bangladesi menekült javára közel hatmilliós kártérítés mellett döntött. Az ügy szépséghibája: nem tudni, a kedvezményezettek hol tartózkodnak. A feljelentő eljárási

​ ​
költségét is a magyar államnak kell kifizetnie. Az abszurd ítélet szerint jelentős összeg jár a másfél tucat országon, végül a magyar, illetve a schengeni határon jogellenesen átgázolóknak. Már csak az a kérdés: hogy jutott idáig a két világháborút, a spanyol, majd a jugoszláviai polgárháborút és a nem szűnő ukrajnai harcokat elszenvedő Európa?

A válasz két hasonló tartalmú kifejezés gyökeres különbségében rejlik. Szabadelvűség és liberalizmus: a polgári szabadságjogok 19. és kora 20. századi értelmezése messze nem azonos a maival. 

Előbbi a rendi társadalom meghaladását és az emberi jogok kiterjesztését szolgálta, utóbbi azok felelőtlen túlterjeszkedését

​.​

Nem véletlen, hogy a bécsi forradalmárok, Kossuthék, majd Podmaniczky Frigyes és Széll Kálmán pártjai nevükben is szabadelvűek voltak,

​ ​
míg a jobblétre szenderült SZDSZ és maradványai, Gyurcsány Ferenc és Fodor Gábor meg a belga Verhofstadt vagy a talján Gianni Pittella baloldali liberálisok. Zavaros eszméik jelen vannak más ellenzéki pártocskákban és alkalmi szerveződésekben is.

Közös nevezőjük a tagadás, a marginális csoportok támogatása és a törpe kisebbségek szembefordítása az óriási többséggel.

Eszköztárukból nem hiányzik az emberi irigység gerjesztése és a demagógia.

Az MSZP Fizessenek a gazdagok! jelszava egyszerre jakobinus és rákosista, vagyis az európai história legvéresebb korszakait idézi fel.

Ijesztő korlátoltságra vall, hogy mind a magyar, mind az európai balosok, zöldek és liberálisok az érték- és toleranciaromboló betelepülést előbb álproblémának nevezik, majd nyíltan támogatják. Ellenfeleiket nácinak, rasszistának, legjobb esetben nacionalistának címkézik, mintha a világ egy óriási átjáróház volna. Erőszakos népboldogítók, akiknek az évezredes európai kultúra, a nemzetek nehezen kivívott önállósága és a szerves történelmi fejlődés perspektívája alig valamit vagy semmit se jelent.

Többségük nem a mában és a közeljövőben, hanem valamiféle virtuális valóságban él.

Elvetik a vallást mint a közösség spirituális összetartásának eszközét, eltorzítják a jogot (az igazságszolgáltatás helyébe jogszolgáltatás lép) és rombolják a törvények végrehajtóját, az államot.

A különböző szivárványkoalíciók a népakarat, illetve a választójog paródiájává züllenek. Ez a koncepció nem más, mint

civilizációnk, hagyományaink s a családról vallott nézeteink antitézise.

A szolgáltató állam kiépülése során a polgárok egyre ritkábban kerülnek olyan helyzetbe, hogy kénytelenek legyenek önmagukról és a közösségről gondoskodni.

A fejlett egészségügy – inkább egészségipar – és a túlfeszített szociális háló leveszi a felelősséget az egyén válláról, illetve másokra, jobb híján az államra hárítja. Zsoldoshadseregek feladata, hogy elemi érdekeink védelméről gondoskodjanak. 

Az egyén elidegenedésének ösztönzője a kultúra elsekélyesedése és a mohó túlköltekezés. A hangadó politikusok többsége a rohamos

​ ​
népességfogyás ellenszereként a migránsok befogadását ajánlgatja, tekintet nélkül annak árára és veszélyeire. Az Ázsiába telepített
​ ​
ipar és a fejlett technológia alkalmazása során európaiak milliói válnak munkanélkülivé, akiket az adófizetőknek a jövevényekkel együtt kell eltartaniuk. Idő kérdése, mikor roppan össze a védekezésre és megújulásra képtelen társadalom.

Ugyanilyen ijesztő a tartósan dologtalan tömegeknek a munkamorálra gyakorolt pusztító hatása és az áldozatokkal szemben a bűnözőknek

​  ​
kedvező jogértelmezés. Az emberi jogok túlhangsúlyozása Európa-szerte hideg polgárháborút idéz elő, melyet a fősodratú média táplál, sőt, az értéktagadó és mindent megengedő nézetek már-már kötelező elfogadását szorgalmazza. Ez az életidegen felfogás a kultúrától az
​ ​
oktatáson át a törvénykezésig, a vallásfelekezetekig és a közigazgatásig szinte mindenüvé befurakodott. Csak remélni lehet, hogy nem késő 
​​
visszatérni a józan ész talajára, s a humánumot és a társadalmi szolidaritást oly módon gyakorolni, hogy értékeinket ne eméssze föl.

A vadliberális politika csak ott működik – egyelőre –, ahol a pénz és a választók jó részének az akarata megvan hozzá. Ám ahol hiányoznak, vagyis a közép-európai térségben – ma már Ausztriában is –, kívülről oktrojált, a nemzetek szuverenitását csorbító elképzelés.

A stockholmi gázolás négy halálos áldozattal, tizenöt súlyos sebesülttel és a teljes forgalom lezárásával járt. Stefan Löfven miniszterelnök bejelentette: 

                                "Svédországot megtámadták."

                  Ilyen kijelentés a háború előzményeként hangzik el. 

Ha egy szociáldemokrata kormányfő így fogalmaz, nincs mit hozzátennünk.

A szerző író