Von: Dr. Bokor Imre
Gesendet: szerda, 2009. július 15. 20:27
An: Kutasi József
Betreff: Király
A kék színnel jelölt megjegyzéseket (kiegészítéseket) írta: Prof. Dr. Bokor Imre.
----------------------------------------------------
Dátum: 2009. július 15. szerda, 11:33
Szemenyei-Kiss Tamás újságíró, Budapest
Király Béla nem kért segítséget a harcoló Budapestnek A nyilas hadügyminiszter tanítványát rehabilitálták 1989-ben
2009. július 23-án temetik az 56-os forradalom „hősét“
„Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!” – Az 1956-os magyar forradalom utolsó napján, november 4-én hangzott el a Szabad Kossuth Rádió hullámhosszán a segélykiáltás… Háy Gyula mondatai, a Magyar Írók Szövetségének felhívása a szovjet hadsereg támadását követő órákban, először 7 óra 57 perckor voltak hallhatóak az éterben, majd később, a Rádió épületének elfoglalásáig többször megismétlődött a harcban álló főváros kérése a szabad világhoz: „Itt a Magyar Írók Szövetsége! – A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! – Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”
A hármas segélykiáltás nem csak a Szabad Kossuth Rádióban hangzott el. Mikes Imre, aki „Gallicus” néven volt ismert a müncheni Szabad Európa Rádióból, úgy emlékszik, hogy utolsóként a dunapentelei Szabadság Rádió küldött segélykiáltást a Nyugat felé a következő szöveggel: „Ma reggel 2:30-kor az orosz csapatok általános támadást indítottak a magyar nép ellen. Kérjük az Egyesült Nemzeteket: Segítsetek! Ejtőernyősöket kérünk! A világ lelkiismeretes és tisztességes népeihez fellebbezünk. – Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”
MAGYAR TÁVIRATI IRODA – 2009. JÚLIUS 10
Július 10-én üzenetet illetve választ kaptam Tibori Szabó Zoltán szerkesztőtől, a kolozsvári Szabadság napilap és az amerikai holokauszt-kutató Randolph L. Braham munkatársától, aki udvarias hangú levelében arról tájékoztatott, hogy a Magyarországon és a külföldi sajtóban közzétett – Király Béla múltjával foglalkozó – „Perben a történelemmel” című írásomat, valamint a lapjukban megjelent, az elhunyt vezérezredes történelmi jelentőségét méltató cikk megállapításait kritizáló soraimat továbbította az „illetékes” szerkesztőhöz. Az illetékes kollega, már a nevét sem adva a véleményéhez, az alábbiakat közölte: „A ’Király Béla 1914-2009’ címmel megjelent visszaemlékezést Csucsuja István történész professzor (a Babes-Bólyai Tudományegyetem Történelem és Filzófia Tanszék dékán-helyettese - a Szerk.) írta – amely pedig egybevág azzal, amit az MTI, a New York Times és a Jerulasem Post állít. Így nemigen hiszem, hogy bármilyen utólagos korrigálás gondolatával foglalkozna. – Üdvözli Tibori Szabó Zoltán.”
Hofer László, az MTI washingtoni tudósítója, az alábbiakat látta érdemesnek közölni az európai, mindenekelőtt a magyar nyelven megjelenő orgánumok szerkesztőivel: „A The New York Times után a pénteki The Washington Post is terjedelmes, fotóval illusztrált nekrológban emlékezett meg a 97 éves korában elhunyt Király Béláról. A vezető napilapok közé tartozó újság felidézte: az 1956-os Nemzetőrség főparancsnokának – mint a későbbi interjúkban saját maga elmondta – a The New York Times riportere november 4-én felajánlotta, hogy címoldalas cikket ír a katonai vezetőről, ha az segítséget kér a Nyugattól. Király Béla azonban elutasította az ajánlatot, mondván, hogy egy ilyen jelentős lépés atomháborúhoz vezethetne.
A The Washington Post is kitért Király Béla életének arra az epzódjára, hogy a második világháborúban – a Jerusalem Post tudósítása szerint (síc!) – emberi módon bánt 400 zsidó munkaszolgálatossal. A tábornok annak a Magyarországnak a hadseregében szolgált, amely a náci Németország szövetségeseként a Szovjetunió ellen harcolt, de nem telejesítette azt az utasítást, hogy a zsidókkal építessen erődítéseket a szovjet fronton. Ehelyett magyar egyenruhába bújtatta őket és humánus módon bánt velük. (Ebben is tévedés van, mert a munkaszolgálatosok egységesen magyar katonai egyenruhában voltak, az adott frontszakasz pedig a németek parancsnoksága alatt állt, ott az ő engedélyük nélkül eleve nem lehetett ablaküveget, sapkarózsát, egyenruhát vagy szalmát szerezni, illetve ezekhez az anyagokhoz - gyáltalán - hozzá jutni!) Az amerikai lap megjegyezte: később talán ez mentette meg az életét. (Az amerikai lap megjegyzése mérhetetlen naivitást és tájékozatlanságot tükröz, még csak halvány képzeletük sincsen, hogy miként néz ki egy frontszakasz, mit számít ott egy Budapestről leérkezett százados, hiszen a németek még a magyar hadosztály vagy hadsereg parancsnokot is úgy kezelték, mint a tizedrangú beosztottjaikat. Amint azt a londoni Spectator magazin megírta, amikor 1944-ben megszökött egy Szibériába tartó szovjet vonatról (ebben az állításban több hiba van: (1) A keskenynyomtávú vonatszerelvény csak magyar lehetett, (2) 1944-ben Király még Budapesten volt a HM-ben, sőt 1945 márciusáig Kőszegen tevékenykedett, ott szökött át a szovetekhez, magukra hagyva a várost védő zászlóalj katonáit, (3) a szovjetek soha nem mondták meg senkinek, hogy hová megy egy vonat, a "Szibéria" emlegetése primitív dramatizálása a történteknek, Szibérián kívül több száz olyan tábor volt, ahol ezrével - tízezrével pusztultak az emberek) azt feltételezték róla, hogy fasiszta, de bizonyítani tudta, hogyan lépett fel a zsidók védelmében. 1956-ban az Egyesült Államokba emigrált és New Yersey-ben telepedett le. A Columbia Egyetemen a történelemtudományok doktora címet megszerző Király Béla több könyvet írt a magyar történelemről, a Szovjetúnió élénk kritikusa maradt, részt vett a szenátus, valamint az ENSZ meghallgatásán és gyakran írt Nagy Imrét méltató levelet a The Washington Postnak és más lapoknak. (MTI-Washington, 2009. Július 10, 16:11)”
A BABES-BOLYAI PROFESSZORA HELYETT IS…
Prof. dr. Csucsuja István történész érdemeit természetesen nem vitatom. Nyilvánvalóan léteznek érdemei, mert másként nem lehetne dékán-helyettes a történelem és filozófia karon (bár talán, esetében, szerencsésebb lett volna a filozófia területén kifejteni ismereteit, s nem kritikátlanul átvenni a Spectator, a The New York Times vagy a The Washington Post értesüléseit…)
Bevallom, még soha nem olvastam a londoni Spectator cikkeit. Valószínűleg ők sem tanulmányozták komolyabban a magyar történelmet, főleg nem Király Béla, egykori hazánkfia életét. – Mert ha egészen pontos értesülések alapján írtak volna a mindent túlélt katonaemberről, akkor fogságba esésének időpontját nem teszik az 1944-es esztendőre. Király Béla a jelzett évben előbb vitéz nagybányai Horthy Miklós, majd Szálasi Ferenc nemzetvezetése alatt vezérkari századosként tevékenykedett s bár időnként 2-3 hét időtartamra ellátogatott a keleti frontra -– ott egyetlen esetben sem esett fogságba. 1944. október 16. után, mint a Magyar Királyi Honvédség tisztikarának zöme, Ő is felesküdött a „Nemzetvezetőre”, tette ezt annál is inkább, mert rendkivűl jó kapcsolatok fűzték Beregfy Károly vezérezredeshez, a Szálasi-kormány honvédelmi miniszteréhez, akinek tanítványa volt a vezérkari százados. – A nyilas hatalomátvételt követően a Honvédelmi Minisztérium osztályvezetőjeként gyakran a miniszter oldalán mutatkozott, árpádsávos-nyilaskeresztes karszalaggal, ahogy az akkor szokásos volt.
Mivel, mint említettem, nem esett orosz fogságba – Szálasi Ferenc, Beregfy honvédelmi miniszter felterjesztésére – magas állami kitüntetésben részesítette 1945 januárjában és ezt nyilvánvalóan nem a „zsidó munkaszolgálatosokkal való emberséges bánásmódja” miatt érdemelte ki… Pruskorowban, ukrajnai frontszolgálati látogatása során, mint ellátási-gazdálkodási tiszt találkozhatott először zsidó munkaszolgálatosokkal a keleti fronton. – Az „emberséges bánásmód” meséje viszont – ahogy arról a prof. dr. Bokor Imre írásaiban olvashatunk – aligha hihető s nem csupán azért, mert az akkor még nem létező Izrael Állam Jerusalem Post elnevezésű orgánum tudósítója (haditudósítója) igazolta állításait. Az emberséges magatartás a legenda szerint abból állt, hogy a fronton fegyvertelen munkaszolgálatot végző katonaruhában lévő zsidó honfitársainkra mundért adott, elrendelte, hogy szalmazsákjaikban friss szalma legyen, sőt, sapkarózsa viselését is kieszközölte pártfogoltjai számára – továbbá beüvegeztette az elhelyezési körleteik ablakait. Nos, olvashatták, egy Budapestről érkezett, századosi rangban lévő tiszt tette mindezt – egy szemlélő előljáró, akinek nincs joga az adott alegység, egység vagy magasabb egység ügyeibe beavatkozni, és közvetlenül intézkedni.
Király Béla jótékonyan hallgatott arról is, hogy mindez hol, pontosan mikor, melyik századnál és melyik századparancsnok parancsnoksága alatt történt? Ebből következően már azt sem várhattuk el a „zsidómentő” vezérkari tiszttől, hogy magyarázatát adja fogságba kerülésének, csodálatos szabadulásának és annak – a Yad Vashem Intézet szempontjából sem közömbös – történetnek, hogy mi lett a sorsa a fogságba esett század legénységének, tisztikarának és főleg a zsidó munkaszolgálatosoknak… (?)
A számtalan interjú közben, a jelek szerint, nem akadt egyetlen riporter sem (beleértve a Jerusalem Post újdondászát is!), aki megkérdezte volna: miért csak 2-3 egykori munkaszolgálatos tanúsította az „emberséges magatartást”, valamint azt, hogy ha a meghallgatottak az ukrajnai Sztanyiszlav körzetéből kerültek vissza Magyarországra, akkor Király Béla miért úgy írta le a történetet, hogy az Pruskorowban történt? (Azt már csak zárójelben jegyzem meg: a Yad Vashem Intézet által meghallgatott három tanúból ketten testvérek voltak és Király Béla "földijei"...…)
AKI MEGMENTETTE A VILÁGOT
Úgy hiszem, kevesen gondolták volna komolyan – amíg nem olvasták a The New York Times riporterének búcsúztatóját – azt, hogy a nukleáris háborút elkerülendő, „a Nemzetőrség főparancsnoka” Király Béla, Magyarországról 1957-ben az Egyesült Államokba érkezett vezérőrnagy mentette meg a világot… Az ugyan történelmi tény, hogy a szabad, semleges Magyar Népköztársaság miniszterelnöke 1956. november 4-én hajnalban – „csapataink harcban állnak” – az ellenállás folytatását jelentette be, az sem tagadható, hogy a Szabad Kossuth Rádió illetve a regionális vidéki hírközlők a szabad világ kormányaihoz fordultak segítségért… Mindazonáltal ugyanaznap, tehát november 4-én, Király Béla tábornok felülírva a harcban álló ország vezetőinek akaratát, úgy döntött, hogy nem kér katonai segítséget a nyugati államoktól. És miért nem? Csak most, „a Nemzetőrség főparancsnoka” halálát követően, ismerhettük meg a nyugati államok, a szabad világnak nevezett polgári demokráciák be nem avatkozásának okát: azt, hogy nem akartak atomháborúba keveredni a Szovjetúnióval – és erre éppen a magyar szabadságharc vérbefojtása első napján emlékeztette őket Budapest katonai parancsnoka, idegen földön interjút adva az amerikai újság riporterének. Itt is egy kapitális hazugsággal és csúsztatással találkozunk: Király Bélának ugyanis nem volt joga segítséget kérni senkitől, ő Nagy Imrének volt közvetlenül alárendelve, november 4-én hajnalban még Nagy Imrével beszélt telefonon (többször is), fel sem merült segítség kérése, de ettől függetlenül az USA kormányának nem volt szándéka katonai erőkkel kiállni a magyarok mellett, segítséget senki sem ajánlott fel, Király nyilatkozata hazugság volt, ő csupán egy újságíróval beszélgetett erről a kérdésről, akinek szintén annyi joga volt segítséget felajánlani, mint Királynak Nagy Imrét megkerülve kérni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Király nem volt a kormány tagja, Maléter volt a honvédelmi miniszter, és akkor még nem tudták, hogy Malétert Tökölön letartóztatták a szovjetek
Király úgy dezertált Budapestről, hogy fogalma sem volt Maléter holléttéről, Nagy Imre helyzetéről. Kétségtelen, hogy Király fejlett (nagyfokú) szélhámoskodásával és hazugságai tömegével jól harmonizált az "atomháború veszélyének elhárítása", de ezt csak az olyan dilettáns újságírók és "szakértők" fogadhatták el, akik semmilyen technikai és szervezési ismeretekkel nem rendelkeznek, de számukra jól csengett-bongott az atomháborúval kapcsolatos kijelentés és annak publikálása.
Szinte minden anyagból hiányzik Király életútjának olyan fontos mozzanata, mint a Kőszegről történt dezertálása, a Farkas Mihállyal való kapcsolatának története, Farkassak "kimandulázott" tábornoki perekben való aljas, számító és gátlástalan részvétele, börtönévei során angol nyelvi képzése és történelemtudásának növelése, szabadulását követően Bata István honvédelmi miniszter kegyeinek keresése, majd Nagy Imréhez való csatlakozása, Budapestről történt dezertálása (és annak számos általa előadott változata), nemzetőreinek cserbenhagyása, és 1956. december 30-án a The Providence Jurnal-nak adott interjója, miszerint : siralomházban tökltött öt évet, forradalmárok szabadították ki a rabkorházból, a Nemzetőrség főparancsnoka volt és nyolc harckocsival, valamint 400 emberével (Sic!) tört át a szovjeteken a budai hegyek felé, majd a Dunántúlra és Ausztriába távozott.
Király minden szava hazugság, orránál fogva vezette az amerikaiakat is, díszpolgári címeket, kitüntetéseket, tanári (professzori) címet ügyeskedett ki magának és külföldi utazásai során (Taivan, India, Japán, Dél--Vietnam, Mozambik, Fülőp szigetek, stb., stb.) a fél világot becsapta!
Halálával most is "dezertált" a felelősségre vonás alól, mert bírósági ügyben volt érdekelt, sajnálatos, hogy nem érte meg a per végét és nem szembesült vétkeinek leleplezésével.
Emberek százai haltak meg miatta, sokakat segített a bitóra juttatni, mindenkit kiszolgált, mindenki becsapott, mindig szerencsésen került ki szorultnak látszó helyzetekből.
Mindezekhez olyan hiszékenyek tömege is kellett, mint amilyenek most is dicsőitik a világ egyik legnagyobb szélhámosát, hazugját és dezertőrét.
A kék színnel jelölt megjegyzéseket (kiegészítéseket) írta:
Prof. Dr. Bokor Imre.
----------------------------------------------------
