From: Siklósi András
Subject: Emlékezés + vádirat
To: Kutasi József Antal<jozsef@kutasi.eu>
Az "Egy mai Tiborc panaszai" pedig egy személyes érzésektől áthatott, lírai nyelven megszólaló vádirat a magyarság elleni gaztettekről, különös tekintettel a jelenkorra. (Utóbbi leginkább politikai-szépirodalmi kategória, de tágabb értelemben a nekrológom is e műfajba sorolható.)
Siklósi András
Ismét elment egy kiváló magyar! – Ambrus Pál halálhírére
Szomorú kötelességemnek kell megfelelnem, amikor egy közeli barátomat, közvetlen munka- és harcostársamat búcsúztatom.
Ambrus Pál (1952–2011) élete bizonyos értelemben tipikus magyar sors volt; szüntelen áldozatvállalás a magyar nemzetért, melyet ráadásul olyan szerényen és önzetlenül végzett, hogy a kívülállók alig-alig hallottak róla. A magam részéről nagy szerencsének tartom, hogy személyesen is ismerhettem őt ebben az elfajult világban; s úgy gondolom, hogy elvi szilárdságából, rendíthetetlen kitartásából valamennyien példát és erőt meríthetünk mindennapos küzdelmeinkhez.
Jó két évtizedes nemzetvédő tevékenységének, valódi hivatásának, úgy tett eleget, hogy közben kenyérkereső munkáját (több évtizedig a MÁV alkalmazásában állt, s innen ment korkedvezményes nyugdíjba) és családi feladatait is tisztességgel ellátta (két gyermeket nevelt fel, hűséges feleségével együtt); tehát nem vonult ki a társadalomból, nem zárkózott „elefántcsonttoronyba”, mint megannyi ütődött „fotelforradalmár”. Bölcsen felmérte képességeit és lehetőségeit, s mindig reális, megvalósítható célokat tűzött maga elé. Bár – sokunkhoz hasonlóan – totálisan csalódott a „gengszterváltásnak” csúfolt politikai tragikomédiában, valamint a pártok s a közélet törtető, önző, bűnöző kiskirályaiban; mégsem hasonlott meg, s nem süllyedt bele a langyos posványba, hanem keményen szembefordult népünk külső és belső ellenségeivel, hazánk megrontóival és tönkretevőivel.
Korábban rendezvényeket is szervezett, ill. közreműködött számos ünnepség és tüntetés lebonyolításában. Szűkebb pátriájából, Békéscsabáról indulva szorgalmasan járta az országot, hogy minél több helyre elvihesse a magyar szót, a világosan érthető igazságot. Meggyőződtem róla, hogy volt tehetsége az íráshoz (ezt néhány cikke, oknyomozó elemzése is bizonyítja) és a szónokláshoz; s noha olykor használta is adottságait, valójában csak ritkán lépett ki a „rivaldafénybe”, inkább csöndesen a háttérbe húzódott. Nem érdekelte az egyéni siker, nem vágyott soha vezérszerepre, hanem egyszerű közkatonaként rohamozta az áruló, zsarnoki hatalom sáncait. Kizárólag az volt fontos neki, hogy a magyarság végre felébredjen az évszázados átkozott kábulatból, vállvetve visszataláljon megtépázott gyökereihez, s újfent kivívja magának azt a lehetőséget, hogy dicső eleihez méltó szabadságban, a jogok és kötelezettségek harmonikus egységében, elmélyült hitben és ősi hagyományainak teljességében virágozhasson.
Amellett, hogy kéthavonta megjelenő nemzetstratégiai-történelmi-kulturális folyóiratomnak, a Tárogatónak is lelkiismeretes technikai szerkesztője maradt, egészsége végzetes megromlásáig; hozzávetőleg egy évtizede megkezdte saját vállalkozását, a Brusam (az Ambrus anagrammája!) Kiadó keretében az Ébredés nevű füzetek kibocsátását. Ezekből pár száz példányban évente 10-20 db-ot készített el (összesen kb. 190-et), ahogy ideje engedte. Ha végigtekintünk az 50-70 oldalas könyvecskék során, valóságos kincsesbányára bukkanunk. Találhatunk köztük méltatlanul elfeledett, vagy ki sem adott régebbi tanulmányokat, folytatásokban közölt nagy lélegzetű monográfiákat, hamisítatlan őstörténetünket és mához közelibb történelmi korszakainkat ismertető írásokat, jelenünk visszásságait bátran feltáró publicisztikákat, néprajzi, kulturális és mitológiai, vallási dolgozatokat, hogy csak néhány alapvető témát említsünk. A közreadott szövegeket zömmel maga válogatta, ill. közvetlenül a szerzőktől kapta. Az egyes művekhez gyakran utószót, magyarázatokat (kiegészítéseket) is fűzött, néhány gyűjteményt pedig egyedül állított össze különféle (a nyomtatott sajtóban, ill. az interneten elérhető) dokumentumokból. Nyilván akadt volna még bőven anyaga, ám korai távozása ezek közzétételét sajnos megakadályozta. Szeretném leszögezni, hogy büszkék lehetnek azok a kevesek, akik a teljes kollekciót, vagy legalább egy töredékét birtokolhatják. Ambrus Pálnak ezzel maradéktalanul sikerült igazolnia, hogy minimális pénzeszközökkel rendelkezve, külső támogatás hiányában, akár egyetlen hazafi is képes csodát művelni, ha kellő elszántság és küldetéstudat párosul benne.
Alig 58 éves múlt, amikor türelemmel viselt, hosszan tartó, súlyos betegség után, március 17-én megtért a Magyarok Istenéhez. Bánatos szívvel vettem tudomásul, hogy itt hagyott bennünket; s különösen fájó számomra, hogy még a temetésére se mehettem el, mert a halálhíre csak több hetes késéssel jutott el hozzám. Legyen ez a tisztelgés egy tavaszi koszorú a hamvaira.
Kedves Palikám, feledhetetlen Barátom! Fáradságot nem ismerve megcselekedted, ami módodban állt, sőt még annál is többet. Munkád (mely egyáltalán nem tűnik szélmalomharcnak!) nem veszik kárba, hiszen része lesz a magyar föltámadásnak. Búcsúzom tőled, immár végleg. Emlékedet kegyelettel megőrizzük; hasznos, küzdelmes pályafutásodat folytatjuk és beteljesítjük. Nyugodj békében a hazai földben. Lelkedre és hátrahagyott szeretteidre vigyázzon a gondviselő Isten!
