Kutasi József Antal írja: Fájó szívvel búcsúzok, kedves jó barátomtól, Máté Imrétől!
Szeretettel tudatjuk mindazokkal, akik szerették és tisztelték, hogy Máté Imre 2012. június 16.-án elhunyt.
Temetésére szűk családi körben kerül sor, kérjük ezen döntés tiszteletben tartását!
Yotengrit-szellemben tartandó nyilvános búcsúztatásáról a későbbiekben intézkedünk!
Gyászoló Családja
Születtem! Vagyok. Thomas Ortner-Bach filozófiája értelmében „lenni” egy tudományos megállapítás, mely nem kíván bizonyítékot. Nem Leszülettem, hanem megszülettem. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert manapság egyre szaporodnak a Leszületők. Ki a Szíriuszról, ki az Andromeda –ködből születik LE. Áttöri a ködöt, hogy ködösítsen, miután úgy döntött, hogy nem cserépáruval kereskedik, nem is méteráruval, hanem eszmékkel. Az INFORMÁCIÓ korát éljük, információkat adnak-vesznek. Az információ jó áru. A hatóságok nem írnak elő hozzá ekkora meg ekkora üzlethelyiséget két WC-vel, két zuhanyzóval. Ezt én nem tudtam, ezért egész egyszerűen megszülettem, hogy WC/Zuhanyzó-köteles szakmákat űzve, úgy másodállásban megírjam műveimet, köztük a YOTENGRIT könyveket.
Születtem 1934. december 11.-én, Maglócán. Anyám Erdős Ilona, apám Máté Imre. Van egy húgom, Ilona. Több testvérem nincsen. Apám 29 évesen elesett az orosz fronton. Az ő apja, Máthé Illés 21 évesen esett el az olasz fronton, 3 gyereket hagyván árván. Anyai öregapám jobban kitett magáért. Ő Galíciában esett el, 5 leány-gyerek apjaként. Felesége, anyai Öreganyám Bors Terézia az előkelő származásukra sokat adó kónyi Borsok leánya volt. Meghadiözvegyülvén ő lett Maglócán a póstás, hírlap- és könyvterjesztő egyszemélyben. Mindenből kapott mintapéldányt. Ennek következtében könyvtárnyi könyvünk gyűlt össze. Maglócán egyébként is sokan és sokat olvastak. A falunak 1900-ban ezer kötetes könyvtára volt, egy cigány mecénás, Pusztai Farkas Márton jóvoltából. Az iskolára is gondja volt. Ebben a jól fölszerelt iskolában kezdtem el tanulmányaimat. A negyedik „elemi” (ma általános) után a csornai „Állami polgári fiúiskolába” iratkoztam. Ez a gimnázium alsó tagozatának felelt meg. Elvégzése után át lehetett lépni a gimnázium 5. osztályába. Ez a Premontreiek csornai gimnáziuma lett volna. Ennek nem is volt alsó tagozata. A polgáriban nem volt latin, csak német nyelvoktatás. Latin helyett gazdasági ismereteket tanítottak. Dr. Bársony Kálmán volt az Igazgató, osztályfőnököm pedig a hadifogságból hazatért Király Iván, a világhírű ornitológus. Később a gimnáziumban is ő lett az osztályfőnököm. A polgári iskola 3. osztálya után megszünt az iskola. Kitalálták az „általános iskolát”. Én, aki hóviharban, esőben, sárban napi 2x9 kilométert kutyagoltam a tudásért Csornára, ott voltam iskolajogilag, mint azok, akik otthon maradva a szamárpadban billegették fülüket. A „polgári” negyediket „általános 8.-ként” Bősárkányban róttam le, mert az csak fele annyi út volt. Utána a Premontreiek államosított gimnáziumában, melyet Latinka Sándorról neveztek el, találkoztam ismét régi osztálytársaimmal, no meg a leány-polgári iskola szépségeivel az „Isteni Megváltó Leányai” nevű apácarend neveltjeivel.
„Minőségeimről”, „mármint hogy mi a kutya füle volnék még, ha nem egy pontra fixálódott szakbarbár”, kell beszélnem. Ezért ehelyütt igyekszem azt leírni magamról, amit más rubrikában nem szükséges ismételnem. Például, hogy a gimnázium mellett, sőt már korábban is, gazdálkodtam. Az én kicsi falumból sokan elestek a háborúban, sokan voltak sokáig hadi-fogságban. Ezért én korán megfogtam a kasza nyelét. Egyébként csínytevésekre hajlamos un. „rossz-gyerek” voltam. Falusi kortársaimtól ha valami megkülönböztetett, az a könyv szeretete és a „tudók” szavainak hallgatása volt, - meg talán az, hogy serdülőként sem fogadtam el az Ország, a Nemzet nyomorúságát természetes állapotnak. Ellenálló, dacoló voltam. Talán ez az oka annak is, hogy egészen az érettségiig részt vettem gimnazistaként is katolikus hitoktatásban.
Megálltam a fölvételit és az ELTE-n kezdtem meg fölsőfokú tanulmányaimat. Részt vettem a forradalomhoz vezető forralásban és forrongásban, majd a forradalomban. Nyugatra menekültem a forralásban és forrongásban szerzett feleségemmel, Darázs Mária festőművésszel. Öt gyerekünk született. Német egyetemeken tanultam tovább, - a nyelv és irodalomtudomány magisztere volnék, de tudok szeget is verni a falba. Kitanultam a villanyszerelő meg fölvonó-szerelő szakmákat. Saját vállalatom volt, a fémipari mellett borászatom, könyvkiadóm és mint író, költő sem szüntem meg létezni. A „Váltás” után, 1993-ban jöttem először haza. Az Antall kormány idején 30 napra szóló, egyszeri be-kiutazásra szóló vízumot kaptam. Máig őrzöm. Később kitüntettek. Először a „Tiszti Kereszttel” -70. születésnapomra, majd a Forradalom évfordulóján a „Szabadság hőse” érdemrenddel. „Tanácsadónak” is meghívtak az Országházba….de mindezekről többet, más összefüggésekben. Még mindig nem sikerült belőlem kigyomlálni Hazám és Nemzetem szeretetét. Talán azért nem, mert nem más bolygóról „születtem LE”, de sokat bolyongtam a világban és tudom mit jelent hazátlannak lenni. Leghazátlanabb pedig az, akit hazájában tesznek hazátlanná, - ez megtörténhet egy egész nemzettel! Ezt a veszélyt elhárítani jöttem haza, - meg egy Asszonyért!
Közéleti szereplő
Közéleti szereplésem négy éves koromban kezdődött. Ez abból következett, hogy sok kis versikét tanultam meg és egyébként sem néma-barátnak születtem. Szűkszavú voltam, de tömör véleményformáló. Mink rendhagyó parasztfajta voltunk. Olvastunk, volt irodalmi, művészeti érdeklődésünk. Ehhez az is hozzájárult, hogy anyáink, öreganyáink néhány évre elmentek - éppúgy, mint a legények is – „szolgálatot keresni”, hogy gyarapíthassák tudásukat. Egyik nagynéném például egy Zsirkay nevű képviselő házvezetője volt. Mikszáth Kálmán bejáratos volt hozzájuk. Lina nénémnek olvasta föl először a „Huszár a teknőben” elbeszélését. Észbéli nyiladozásom korában anyám sokat foglalkozott velem. Képeskönyveket olvastunk versikékkel, mint „Nagy bált adott egyszer a víziló neje…”, „Nyuszinak a róka megmutatta egyszer a madárijesztőt, hogy ilyen az ember” és ezekhez hasonlókat. Mesékben sem volt hiány. Mesélt anyám, öreganyám, apám, meg apám jó barátja „a Rác”. Ő is Imre volt, mint apám meg én. Ezért a faluban, tévedéseket kizárandó csak úgy említettek, hogy a Rác, a Máté, a Kismáté. Apámat én „Apcsá”-nak szólítottam, Rác Imrét, ezt a nagy melák embert pedig „Kisrácsom”-nak. Kisrácsom szóhasználatában gyakran megjelent a „na b…meg”. Ez a népi retorikában nem ritkaság. A népi retorika hatással volt gyerekkori szókincsemre. Nem csak rókákról, nyuszikról tanultam meg versikéket, hanem hazafiasakat is, például a „Talpra magyart”.
1938. március l5.-én a falu iskolájában ünnepeltük a szabadságot. Az „öreg mester” fölállított egy pad tetejére. „Na, Kismáté, el tudod-e szavalni itt is a „Talpra magyart?” „ Megpróbálom, Öregem!” El is kezdtem, de a „rabok legyünk, vagy szabadok” után elakadtam. Körülnéztem, megvakartam a fejemet és megszólaltam: ”na b…meg Kismáté, belesültél!” Nem értettem, miért tapsol olyan lelkesem a hallgatóság.
Közéleti szereplő az, aki a közéletben szerepel. Ilyesfajta szereplésem formát öltött már egyetemista koromban. Mint költő is nyilvánosság elé léptem, mint reformmozgalom mozgolódó alakja méginkább. A „Közélet” minden előnyével és hátrányával az emigrációban nehezedett rám. Nyomban, mihelyt átléptem a határt.
Az osztrákok már a befutó állomásokon osztályozták a menekülteket. A „köznépből” kiszűrték az „elitet”, saját mércéjük szerint. Minket is az „elit”-be soroltak, miután leadtam fegyverzetemet és átnyújtottam Szigethy Attila pöcsétes igazolását mibenlétemről. Kismartonba (Eisenstadt) szállítottak.
Onnan elvitt bennünket a Goldeggi herceg a goldeggi kastélyába. Ott egy cserépkályhával fűtött szobában pótoltuk az elmaradt nászutat. Két hetet töltöttünk Goldeggben. A falu polgármestere megkeresett a forradalom 50. évfordulóján, annyira számon tartották, hogy ennek a világot alakító forradalomnak harcosai valaha vendégeik voltak!
A hercegek egyik lánya Carola, a müncheni BMW igazgató, Kraft von Dellmensingen felesége volt. Ő beszélt rá bennünket, hogy mennénk Münchenbe. Franciaországba mentünk volna szívesebben, de így Münchenben kötöttünk ki. Carola és férje azt tanácsolták, hagyjam az egyetemi pályát a fenébe, menjek a BMW-hez és ők segítenek egy autószalont üzemeltetni. Verseket amellett is írhatnék. Nem fogadtam szót, egyetemi pályán maradtam Münchenben. Itt, mint mindenütt ahol a Habsburgok ott hagyták névjegyüket, papírorientációjú volt a bürokrácia. A logika ismeretlen fogalom ebben a szisztémában. Ezer féle képpen igazolni tudtam, - még diákigazolvánnyal is –hogy az utolsó szemeszterből rántott ki a forradalom. Nekik az „érettségi bizonyítvány” kellett volna. Meguntam a kekecelést, beiratkoztam a göttingeni egyetemre, onnan jöttem át Münchenbe. Így már minden nehézség nélkül, hiszen akkor már egy másik német egyetemről érkeztem!
Sokat tanultam Göttingenben is, Münchenben is. Doktorálhattam volna, de az sok pénzbe meg sok szolgamunkába került volna egy professzor feneke alatt. Akkor, az újjáépítés korszakában egy iparos jobban keresett a tanárnál. Fölcsaptam gyárimunkásnak. „Vegyi-kohásszá” képződtem. Erről bizonyítványt is szereztem. Utána a fémre álltam át. Voltam vasesztergályos, lakatos, marós. Ezek után levizsgáztam mint villanyszerelő, majd mint fölvonószerelő és önállósítottam. Mindemellett írtam, publikáltam mint író, költő is. A „SZER”, (Szabad Európa Rádió) elfogadott külső munkatársnak, és egyaránt sugárzott tőlem gazdasági és kulturális tanulmányokat. Különösen attól kezdve, hogy Ribánszky László került a SZER élére. A rádió méterre fizetett. Jó mellékkereset is volt, de a KÖZÉLETBEN is „nőttem” általa. Főállásomnak a családapaságot tekintettem, minden velejárójával egyben. (5 gyerek, egy kutya és három macska) Utána következett a költészet. Ez már közéleti tényező, de az igazi közéletiség a müncheni „SZÉCHENYI KÖR” alapításával kerekedett ki. Ezt, Dr. Buzády Tibor alapította tizedmagával. Ebből a tízből egyik a feleségem volt, a másik én. (1977.) A Széchenyi kör kulturális és segélyező szervezet egy szuszra. A segélyek Erdélybe, Kárpátaljára irányultak főleg. A mennyiség vagonszázakban mérendő! Kulturális téren pedig ellenzékiek meghívásával támogattuk a VÁLTÁS-hoz vezető utat. Már ezt megelőzően is közéleti voltam, villany- és fölvonószerelő cégem révén, mely az általam alapított ETANA könyvkiadót is fönntartotta. Ösztöndíj alapot is létesítettem magyar íróknak, diákoknak. Hasonló segélyezést végeztünk a PÁNEURÓPA UNIÓ kereteiben is. Onnan Erdélybe küldtünk élelmiszercsomagokat.
A Széchenyi Kör alapításával szinte egy időben vettem át a MIKE (Magyar iparosok, stb. egyesülete) irányítását. Mint „Elnök úr” sikeresen tudtam kopogtatni fontos ajtókon. Például legalizálni tudtam, hogy magyarok, akik turista vízummal érkeztek, munkát tudjanak vállalni. Elláttam őket papírokkal, melyek igazolták, hogy ők tanulmányút keretében szerelnek pl. villanyt, hogy megismerjék a német szakmai termékeket.
A „Találkozás Házában” (Haus der Begegnung), a MIKE székhelyén indítottam egy klubot, „A jó szomszédok klubja” névvel. Hamar híre ment, hogy ott remek borokat lehet inni. Jöttek is a „jó” szomszédok. Csehek, szlovákok, jugók, a Balkán minden szláv nyelvű variánsából, románok, ukránok, de még kazahok is. Ők rokoni alapon. A bor franciaországi tanyánkon termett, melyet Darázs Mária, a festőművész feleségem franciaországi bevételéből vettünk. A különféle nációk asszonyai hozták nemzeti konyháik ritka finomságait. A jó hangulatban fesztelenül meg lehetett beszélni még Trianon problémáját is, közelíteni lehetett a nézőpontokat. A magyar „váltás” után a bajor kormány nem nézte jó szemmel ezt a közeledést, mert egyenként, „oszd meg és urald” alapon akarták vonzókörükbe rántani Közép-európa nemzeteit. Ez sikerült is nekik. Még a magyar-német baráti társaságot is aláfúrták, hogy a többi némettel csak az ő közvetítésükkel bonyolódhasson le minden. Megvonták a támogatást a Találkozás Házától.
Párhuzamosan mindezekkel, mint író, költő is egyre ismertebb lettem. A kulturális, gazdasági, politikai tevékenység együtthatói „közéleti szereplővé” tettek. Olyanná, aki „VALAKI”. Ezért hívtak meg a Boros kormány idején a „Magyarország 2000 tanácskozás”- ba, melynek –miután nem bocsájtottak el,- elméletileg máig tagja vagyok. Magyarország ésszerű beszervezése a NATO-ba, meg az Európai Unióba volt, vagy inkább lett volna a föladatunk. Ilyen tanácsos minőségemben fogalmaztam meg tömören a célkitűzést: „Ne napszámosai, hanem részvényesei legyünk az Európai Uniónak!” Ennek jegyében adtam tanácsokat. Például azt, hogy ne engedjük be a multikat, hanem integráljunk magyar vezetéssel sok kis tőkét. „De a nagyok gondolkodnak helyettünk!”- volt a válasz. Tényleg gondolkodnak. Ennek eredménye Hazánk jelenlegi állapota.
Nyelvész és történész
Észrevettem már kisgyerek koromban, hogy messziről jött emberek másként ejtenek ki szavakat, mint mink a falunkban. Azt is tapasztaltam, hogy a Keszegér túloldalán fekvő falvakban is másként beszélnek, mint MINK. Hát még az osztrák malac-csempészek! Ők németül beszéltek. A német számomra az érthetetlent jelentette. Ebből kifolyólag számomra a pap is németül misézett. Aztán jöttek a vendek, azaz szlovének idénymunkákra. Apám szerződtette őket. Érkezett egyszer a vendekkel egy tíz év körüli leány is. Apám azt mondta, hogy gyereket nem koptatunk cikória meg cukorrépa csirázással. Tereza – ez volt a leányka neve – a Kisimrére ügyel, teljes napszámmal! Ez nagy nyelvi élmény volt! Ragadt rám a szlovén. Valjavec professzor Münchenben sokat derült rajtam. „Három-négy éves gyerek nyelvezete.”mondá, de boldog volt, ha szlovénul, méghozzá vend nyelvjárásban gyerekesen megszólaltam. Ez nyelvész pályám kezdete. Történész pályámé meg mi? Odafigyeltem az öregekre. Tudó mestereim is sokat beszéltek a múltról. Mert csak akkor jutunk hiteles jövőbe, ha hiteles múltra tekinthetünk vissza.
Gimnazista koromban elkezdtem szövegeket gyűjteni. Első sorban az ősi hittel kapcsolatosakat. A szövegeken mélázva föltűnt, hogy a nyugat-magyarországi nyelvjárásnak szabályos eltérései vannak a magyar köznyelvtől. Nekiduráltam magamat és írtam egy tanulmányt a rábaközi nyelvjárásról, 1952-ben. Tanárnőm, Somsich Róza, elküldte a „Magyar Nyelvőr” c. folyóiratnak. Annak főszerkesztője, - később professzorom – Beke Ödön továbbította a MTA Nyelvtudományi Intézetének. Onnan levelet kaptam Lőrincze Lajostól. Fenemód megdicsért és abbéli reményét juttatta kifejezésre, hogy ezirányba folytatom majd egyetemi tanulmányaimat. S úgy lőn! Beiratkoztam, miután a fölvételi vizsgát megálltam, magyar tanári szakra és finn-ugor nyelvészetre Beke Ödön intézetébe. A fölvételin volt egy kis problémám. A bizottság egyik tagja, - gondolom, valami párttitkárféle szóvá tette, hogy hitoktatásban vettem részt. Erre fölkészültem és kivágtam neki „népi demokratikus alkotmányunk” paragráfusait a vallásszabadságról. Megdicsért, hogy tanulmányoztam az alkotmányt, de hozzáfűzte: „Nem a legkorszerűbb világnézet!” „Tanulni, fejlődni jöttem ide.” –válaszoltam – „és az Ön föladata, hogy meggyőzzön, átneveljen. Megeshet ugyan, hogy én nevelem át Önt”- fűztem hozzá. Fölvettek! Alig fél óra múlva összefutottam a vizsgabizottság egyik tagjával. Megszólított. „Remekeltél ifjú barátom! Meghívhatlak egy kávéra?” Terestyényi Ferenc volt, egyetemi docens.
Beke Ödön intézetébe kerültem, a II. Finnugor tanszékre. Az I. F-u. tanszék vezetője Zsirai Miklós volt. Beke elsősorban a volgai ág szakértője volt. A Mari (cseremisz) Mordvin, Udmurt, Komi (zürjén) nyelveké. Kultúrájukat is jól ismerte, a két lovas-katona népét. A mordvinét és cseremiszét különösen. Legeslegjobban a cseremiszhez értett és az összehasonlító nyelvtudományhoz. E tudományt Upsalában, Svédországban kezdte el művelni, ahol az egyetemen tanított néhány évig. Furcsa ember volt, legendásan fukar – és a nyelvészet világába gubódzó szakember, de nem szakbarbár. Csak a világot zárta ki belső szférájából. Az intézetbe ritkán jött be. Íróasztalát én bitoroltam. Ha bejött, megkérdezte, hová ülhet. Többnyire a lakására rendelt, ahol kávézgatva, süteményezve mélyülhettem el a nyelvészet titkaiban. Intézete az egyetemi mozgalmak egyik találkozóhelyévé lett. Bekének nem volt kedve a „botcsinálta nyelvészeket” vizsgáztatni. Akkoriban is, épp úgy mint manapság, sokat és sokszor fuseráltak a politikusok a képzésen. Például 1954-ben kitalálták, hogy az egyszakosoknak föl kell venniük még egy szakot. Nekem lett volna kettő, de két tanár-szakot írtak elő. Fölvettem a történelmet. A nyelvszakosoknak pedig, mint pl. magyar-német, vagy magyar-francia szakosoknak vizsgáznia kellett egy rokon nyelvből. Beke három napon át gyakoroltatta velem az aláírását. „Fiam, te vizsgáztatsz!” Adta az utasítást. Hamarosan híre ment, hogy én irgalmasabb szívű vagyok, mint a Zsirai intézet bármelyik vizsgáztatója. Történelemből pedig nekem kellett kiegyenlítenem az egy év csúszást. Nem baj.
Középkori oklevél és krónikaolvasásból Molnár József vizsgáztatott. Vizsgáztatás közben szervezett be a „Kolhoz”- ba! Beke, az ÖREG, egyébként is arra bíztatott, hogy mélyedjek el más tudományágakban is, mert mint mondá, minden tudományág segédtudománya a többinek. Az összehasonlító nyelvtudomány kedvéért kínai nyelvet is tanultam. Nagyon jól ment. Erre vki. fölfigyelt és megajánlottak nekem egy kínai ösztöndíjat, amit el is fogadtam. Már megvolt a repülőjegyem, amikor ezt Beke megtudta és közbelépett. Akkor elárulta, hogy utódjának szán a katedrán, így maradtam, és részt vehettem a forradalomban.
A kínai nyelv tanulása és tanulmányozása később többrétűen is hasznomra vált. Hasznavehetően részt tudtam venni Hatvany Bertalan Tao Te King fordításában, és mint nyelvész is hasznos fölismerésekre jutottam a magyar nyelv kapcsolatait illetően.
Történészként kerültem László Gyula közelébe is, régészetet és antropológiát tanulván. Vele kapcsolatban maradtam emigrálásom után is, és mint a Széchenyi Kör titkára, meg is hívtam Münchenbe előadást tartani. László Gyula a „kettős honfoglalás” elméletével (és annak tudományos indoklásával!) nagyot kavart. Münchenben én azt mondtam neki: „Nem az-e az igazság, hogy volt egy ŐSHAZA A KÁRPÁTMEDENCÉBEN, melyet kétszer vissza kellett foglalni? Nem honfoglalások voltak, hanem honvisszafoglalások.” Beke Ödön is ezt vallotta. László Gyula azt felelte: „Én ezt nem írhattam le, de te leírhatod!”
Egy egész esztendőn át egyedüli tanítványa voltam Beke Ödönnek. Egy szép napon megjelent ifj. Domokos Pál Péter. Az „Öreg” gondjaimra bízta. A falitérkép előtt álltunk. Ezen a térképen a Szovjetunió piros színben tündökölt. Ezen akartam neki elmagyarázni az uráli meg altáji, „kétágú” atyafiságot. „Látod ezt a ronda, nagy piros foltot? Peti rám nézett, aztán fölordítva a nyakamba borult: „Hát te is így érzel?!” „Úgy” éreztem én is.
Ezerkilencszázötvenhat őszén, pár héttel a forradalom kirobbanását megelőzőleg rendezték meg a II. Finnugor konferenciát Budapesten. Bekének nem volt kedve részt venni. Hurutos is volt, meg mérgelődött is, mert Leningrádban kritizálták cseremisz szöveggyűjteményét, trágár szókincse miatt. Az ÖREG sok szöveget gyűjtött első világháborús hadifoglyoktól. A hadsereg pedig sehol sem Máriakongregáció! Unszolt, hogy mennék el én. Szívesen elmentem, mert akkor fejeztem be diplomamunkámat a cseremisz nyelvjárások többesszámú szerkezeteiről. Reméltem, hogy találkozom ott szakemberrel. A kongresszuson tényleg terítékre került Beke Ödön. Szerebrenyikov, leningrádi professzor nem csak a trágár szövegeket hánytorgatta, hanem szakmailag is birizgálta az én „Öregemet”. Beke ugyanis megkérdőjelezte az uráli, ill. altáji nyelvcsaládok szétválasztását és a magyar nyelv kizárólagos „finnugor” jellegét. Ez Moszkvában nem tetszett. A magyar professzorok egész sora köszönte meg Szerebrenyikovnak az „útmutatást”. Ekkor szót kértem. Először is megkérdeztem, hogy az oroszon kívül, milyen nyelven szólhatok a témához. A magyar nyelvet szavazták meg, de az orosz kolléga kedvéért először finnül válaszoltam a vádakra. A szakmai részt nyugodtan hallgatták, de amikor azt mondtam, hogy „a Szovjetunióban a nyelvtudomány épp úgy gyerekcipőben jár, mint minden más tudomány”, fölhördültek a magyar professzorok, élükön Trencsényi-Waldapfel-lal. „ Elnézést Szerebrenyikov elvtárs, ezer bocsánat, - példásan megbüntetjük a fölszólalót” - ilyesmiket vinnyogtak. Szerebrenyikov megvetően végigmérte őket és elmennydörögte: „Maguk nem büntetnek meg senkit! A fiatal kollégának igaza van.” A forradalom leverése után ő mentette meg Domokos Pétert. Elvitte lektornak Leningrádba. Ott vészelte át a bosszúállás korát.
Én is egyetemet váltottam! A kongresszust követte hamarosan a forradalom. A forradalomban is bebizonyosodott, hogy minden tudás, a legelvontabb is hasznunkra válhat. A cseremisz katona nép. A cárok a cseremiszeket fölmentették a jobbágy szolgáltatások alól. Ehelyett katonáskodtak. Biztosra vettem, hogy Budapest utcáin is van belőlük. Amikor a köd miatt elcsitultak a fegyverek, egy éjjel kiabálni kezdtem cseremiszül. Már nem tudom mit, de nem sokkal a forradalmat követően megírtam a Párizsba emigrált Irodalmi Újságban. Feleltek rá! Hasznosítottuk is a kapcsolatfölvételt. Nem lőttek ránk. Budapesten befejeztem a történelem tanulást 1956- ban, és egyúttal részt vettem a magyar történelem egyik jelentős szakaszának írásában!
Költő, író, irodalmár
Aki költészetemet ismeri, bizonyára megesküdnék, hogy szerelmes verssel kezdtem volna költői pályafutásomat. Politikaival kezdtem, a „Dobol a kisbíró” cíművel.
„Dobol a kisbíró, a dobot döngeti,
rossz kedvében veri.
Férfi, asszony, gyerek kifut az utcára,
hallani, megtudni, mi a parancs mára.
Be köll adni szénát, szalmát,
csigabigát, körtét, almát.
Holnap jönnek árpáért, zabért,
és forralják lassan, de biztosan a vért!”
Tizennégy évesen a beszolgáltatás ihletett meg. Láttam, saját bőrömön is éreztem a rabszolgává „fölszabadított”, kifosztott paraszt nyomorúságát. Gimnazista koromban is írtam politikai tartalmú verseket, meg szerelmes verseket is, de nem áradtak belőlem, mert más dolgok is foglalkoztattak. Többek között a tudók hagyatéka, mendemondák, történetek. Begyűjtöttem egy „Hany Istók” balladát, egy verses elbeszélést pedig magam költöttem erről a furcsa lényről. A sajtóban 1954-ben jelentek meg először verseim. Az ELTE bölcsészettudományi karán kerültem kapcsolatba fiatal írókkal, meg idősebbekkel, „befutottakkal” is. Belecsöppentem az irodalmi hangulatba. Költői fejlődésemben - a formanyelvet illetően és esztétikai vonatkozásban egyaránt, sokat köszönhetek két tanáromnak, Füst Milánnak és Pándi Pálnak, a poétika tanárának. Az írók, költők közül Jékely Zoltán, Eörsi István, Képes Géza és Illyés Gyula vetettek rám ügyet. Illyés Gyula azt is észrevette és szóvá is tette, hogy falusi származásom nem predestinált „népi” íróvá. Rá is kérdezett. Lehet, hogy meg is bántottam válaszommal, mert azt mondtam neki: Én nem majori, nem pusztai vagyok, hanem falusi. Abból is nem a földtúró, hanem az állattenyésztő fajtából, ami ég és föld különbséget jelent mentalitás tekintetében.
Sok szerelmes verset írtam bölcsész koromban. Ezek címzettje „Mari” volt, Sárospatakon, Jakó Mária. Sok szonettet írtam neki.
Mintha a sors a tehetségek színe-javát 1953-56 közé zsúfolta volna, velem egyidőben tanultak az ELTE-n Bölcs István, Gergely Ágnes, Gömöri György, Kabdebó Loránt, Kabdebó Tamás, Ladányi Mihály, Márton László, Papp Árpád, Pomogáts Béla, Román Károly, Sík Csaba – ha csak a pegazust nyergelőket említem. Az Egyetem rektora 1954-ben az „Egyetemi Ifjúság” c. újság irodalmi rovatának vezetésével bízott meg. Innen 1956 nyaráig „kitúrtak”. Ez úgy értendő, hogy más jelent meg a rovatban, mint amit én szerkesztettem. Ezt megelőzőleg az Újságíró Tanszék „Toll” című lapjában lehúztak mint szürrealistát, expresszionista-idealista romantikust, aki nem a szocializmust építi.
Barek elvtárs, egyetemi párttitkár egy ízben magához kéretett és szememre vetette „reakciós” magatartásomat. „Maga egy falusi gyerek, Máté elvtárs, tudja hol lenne maga ha nem szocializmusban élnénk, amit maga ellenségesen kritizál?” „Tudom Barek elvtárs. A Sorbonne-on!”- feleltem bosszúsan. Ő csak lesett. Úgy tűnik, helyesen értelmezte válaszomat. Barek elvtárs egyébként nem ártott senkinek.
Még mielőtt kitúrtak volna az Egyetemi Ifjúság szerkesztőségéből, közkézre került egy versem, a „Szeretnék szél lenni” című. Talán meg is jelent valahol, mert a „Pártot” nagyon fölháborította. Mert bár az IS benne volt, hogy eljátszadoznék a szoknyákkal, de az utolsó két sorában azt nyilatkoztam, hogy „szeretném letépni a hódítók zászlaját!” Ez meleg helyzetet teremtett, mivel egyébként is sok volt a rovásomon. Mentes Vilmos nevű történész évfolyamtársam oldotta föl a feszültséget. Az Egyetemi Ifjúságban kritikát írt költészetemről, kritikusan, ebben-abban elmarasztalón, de idézte ezt a versemet mint annak bizonyítékát, hogy együttérzek az elnyomott gyarmati népekkel. Mivel pedig Magyarország nem gyarmat, hanem fölszabadított boldog ország lett volna, így nem vonatkozhatott zászlótépő szándékom a vörös lobogókra.
1956 szeptemberében I. Tóth Zoltán, a Bölcsészkar dékánja, a „Kolhoz” –kör alapítója (lásd: Máté a forradalmár) úgy vélte, jó, ha az egyetemi reformmozgalom népi szárnyának saját folyóirata van. De nincs, tehát legyen! Ekkor alapítottuk a TISZTA SZÍVVEL c. folyóiratot, melynek én lettem a főszerkesztője. (Többet erről is a Máté a forradalmár c. alatt) Ezzel magyarországi irodalmi szereplésem első szakasza lezárult. Hosszú időre a tiltott szerzők és művek listáján szerepeltem csak évtizedeken át.
Feleségemmel, Darázs Mária festőművésszel, akivel Győrben keltem össze, Münchenben kötöttünk ki. Ott, a „Látóhatár” (később Új Látóhatár) köré csoportosult írók társaságában találtam meg irodalmi otthonomat.
A PEN-klub révén, melynek 1958 óta tagja vagyok, kapcsolatba kerültem a párizsi, londoni magyar írókkal is. A Párizsba menekült „Irodalmi Újságban” is publikáltam. Irodalmi fejlődésem szempontjából nagy jelentősége volt az un. „öreg kultúrzsidók” barátságának, mint Fenyő Miksa, Ignotus Pál, Hatvany Bertalan, Kéri Pál, de minőségem javára váltak a katolikus költő Horváth Béla, vagy Szabó Zoltán, a „Cifra nyomorúság” írója is. Bikich Gábort is formáló erőim közt tartom számon. Jó költő is volt, de még jobb esztéta. Az összefogó erőt expolitikusok képezték, a helyszínen Borbándy Gyula, meg Molnár József, távolról Kovács Imre az Amerikába emigrált paraszt-párti politikus. Münchenben volt szerencsém megismerni Wass Albertet, a müncheni Újváry kiadó telefonján pedig Máray Sándort, aki Délamerikából hívott, hogy gratuláljon „Fölgyújtott farkú rókák” c. versemhez. Ez a Mózsi Ferenc, akkor Kanadában megjelenő, „Szivárvány” c. folyóiratában tétetett közszemlére.
1974-ben elvállaltam a ”Vagyunk” c. folyóirat technikai szerkesztését, melyet a Ledermüller kiadónál Sz. Kanyó Leóna alapított. Ő jugoszláv állampolgár volt és konfliktusba került a rendszerrel. Nem engedték vissza Münchenbe. Ezért vállaltam a szerkesztést, és hozzájárultam a tartalom alakításához is. Népszerű családi folyóirat kerekedett belőle. Wass Albert ennél a kiadónál sokszor megfordult.
A „nyugati” magyar irodalom hosszú ideig külön életet élt, sok jó íróval, kevés igazán művelt olvasóval. Antológiákban adtunk életjelet hazafelé magunkról. Egyszer, a hatvanas években elküldtem egy könyvre való verset a Magvető kiadónak. Minden lapra szamárfület gyűrtek úgy küldték vissza egy levél kíséretében, melyben közölték velem, hogy nem ütöm meg mértéküket. A honi irodalom mértékét máig sem „ütöm meg”. Elsősorban költő vagyok, de író és képzett irodalmár is, a nyelv- és irodalomtudomány magisztere. Mint kritikus függetlenedni tudok magamtól is és körvonalazni tudom költészetemet a magyar- és világirodalomban egyaránt.
Lírám központi témája a szerelem. Szerelmi költészetem egyediségét a kritika csak azután ismerte föl, hogy németül is írtam és publikáltam verseket. Ezekből többet lefordítottak olasz nyelvre is. A magyar „műértő”, a két Kabdebót, Lorántot és Tamást kivéve nem ismert föl azon kívül semmit, minthogy eggyel többen acsarkodnak a kulturkoncon. A német és olasz kritika viszont fölismerte, hogy költészetemben a nő nem mint testi, de nem is mint lelki élvezeti cikk jelenik meg, hanem mint ember, istenasszony szinten, aki az inspiráció kútfeje minden vonatkozásban. Költészetem másik tartóoszlopa a társadalomkritika, a kemény, kevésbé lírai „odamondásoktól” a misztikába hajló aggodalomig, - széles skálán. E téren is behat költészetembe az a tény, hogy a rábaközi tudók neveltje vagyok.
Antológiákban, folyóiratokban publikáltam 1966-ig. Ekkor egy ukrán kiadó, a müncheni „LOGOS” kiadta „Fehér förgeteg” c. verseskötetemet. Ezt követte 1982-ben a „Karneolszemű macska fuvoláján” című, (Saját kiadóm, az ETANA és a HERP kiadó közös kiadása. Ez Buzády Tibor zsebéből táplálkozott.) majd két évre rá, 1984-ben az „Így írtok künn” c. versparódia kötet. (Parabel kiadó) Ebben 51 „nyugati” költőt vettem tollhegyre. Magamat sem kíméltem. Kabdebó Lóri szerint „Nyakizmán Tökül unokája” c. önparódiám a legjobb irodalmi analízis Máté Imréről. Közben szaladtak az évek. Nagy időbéli hézagok! Mással voltam elfoglalva. Többek között mások műveinek kiadásával.
Időközben németül is elkezdtem írni. Először prózát, humoros elbeszéléseket, és kb. két évtizednyi német kultúrközegben élés után verseket is. A buzdító, hajtó erő nem csak az olvasóközönség utáni vágy volt, hanem a szerelem is. A versek címzettje nem tudott magyarul, ezért kénytelen voltam szívét németül megszólítani. Mivel pedig irodalmilag nagyon képzett és igényes volt, rákényszerültem a magas színvonalra. Nyelvileg, tartalmilag, esztétikailag egyaránt. Ennek eredménye a „Licht und Tau”- Fény és harmat c. kötetem 1992 -ben. A „Parabel” kiadó jelentette meg. E kiadó üzemeltetője Balogh Tibor volt, aki egyébként is sokat költött az emigráció kultúrájára. Kötetemet ismertette a „Bayerische Rundfunk”, remek színészek, mint Hilde Linden, bevonásával. Fiatalok százaitól kaptam a leveleket, hogy megerősítettem hitüket a szerelem múlhatatlanságában. Többen egybe is keltek a könyv hatására. A „Szabad Német Alkotók Szövetsége” (FDA) fölkért, hogy lépnék be szervezetükbe. Beléptem. Esztendőre rá beválasztottak a vezetőségbe. Azóta is viselem e tisztséget. Én vagyok a külügyi előadó. Második német nyelvű kötetem a Wiesenburg kiadó gondozásában jelent meg 2002-ben „Der Marder kehrt zurück” –„A nyest visszatér” címmel. Az elmondott fejlemények évtizedeket ölelnek át, beleágyazva életem folyásába. Egyetemi tanulmányok Göttingenben, Münchenben, szakmunkás tevékenység, vállalatok alapítása, mint villany és fölvonó-szerelő cég, könyvkiadó, borpincészet és élénk családi élet, mely öt gyereket eredményezett.
1993-ban a Magyar Írószövetség székházában mutatkoztam be a hazai közönségnek 37 év száműzetés után először. „A nyest visszatér” c. versemet is előadtam. Úgy éreztem, nem értették. Több folyóirat főszerkesztőjének is megajánlottam, hogy bocsátanék rendelkezésére verseket. A „C.E.T.” kapott csak rajtam, - Mezey András, a többi csak hümmögött, hogy majd mérlegelik, megfelelek-e színvonaluknak. A nyestes versről azt mondták, nem értik.
Gondoltam egyet, megírtam németül is és beküldtem a hildesheimi „Stadtlyrik”-nek nevezett nemzetközi irodalmi pályázatra. Erre egy tucatnyi országból futnak be művek. Alkalmanként 1000-1500 is, de csak 7-et díjaznak. Bekerültem a 7 közé! Ez 1999-ben történt. Azóta még három versem futott be Hildesheimben.
Ennek kapcsán fölmerül a kérdés, hogy a kortárs magyar irodalom olyan magasan szárnyal-e a német fölött, hogy ami azoknak élvonalbeli, a magyarnak színvonalon aluli, vagy annyira alatta van a németnek, hogy annak a segge a horizontja. Az igazság valószínűleg az, hogy Magyarországon a szerzőt díjazzák, Németországban-mint minden művelt országban, a művet. ”Hát miért nem szóltál, hogy az a te műved?!” - mondták nekem egyszer magyar zsűritagok, amikor panaszkodtam, hogy megint nem díjaztak.
Irodalmi kitüntetésem csak német van. Az FDA ezüst-kitűzője. Magyar nincsen, csak politikai. Tiszti kereszt, meg „Szabadság hőse” érem, meg Győr-Moson-Sopron megye emlékplakettje. A PEN-Klub több ízben is fölterjesztett Kossuth díjra, - eredménytelenül. Ez kezdetben bántott, de amikor áttanulmányoztam a díjazottak névsorát, rájöttem, hogy a legmagasabb kitüntetés az enyém: nem vagyok köztük!
Egy pályázatot mégis megnyertem Magyarországon is, 2000-ben. A Munkaügyi Minisztérium hirdetett pályázatot a munkaélettel kapcsolatos témára. Megírtam a „Légvár tavernája” c. elbeszélésemet. Tragikomikus elbeszélés a külföldön szerencsét próbáló fiatal magyar szakemberről. Elbeszéléseim többségét németül írtam és kivétel nélkül szatirikus művek. Folyóiratokban, rádióadásokban jutottak el a közönséghez. 2002-ben a pécsi Pannonia Kiadó megjelentetett tőlem egy közel 50 évet átfogó versválogatást „Vállunkon vízözönnel” címmel. Kötet esedékes német és magyar nyelvű verseimnek is, - az újabbaknak. Önéletrajzi visszaemlékezést is tervezek és egy forgatókönyvön is dolgozom –németül, mert egy német filmestársaság meg akarja életemet filmesíteni. Nem szépirodalom ugyan, de irodalmilag sem érdektelen a „Yotengrit”-könyvek négy kötete, melyeknek kiadását 2004-ben indítottam el. Ezekhez kötődik lazábban „Szarvasének” c. könyvem is, amely a magyar totemállat-kultusz földolgozása lírai igénnyel.
Még nem zárult le semmi, ápolom szívemben az örök tavaszt!
Máté a forradalmár
Forradalmár abból lesz, aki az elnyomást nem fogadja el mint természetes állapotot. Már gyerekkoromban lázadó voltam. Makacs, de nem erőszakos. Ezt a két tulajdonságot általában összetévesztik, mert lehet valaki makacsul erőszakos, de lehet ellenállóan makacs is. Sohasem nyifegtem-nyafogtam ha valamire rákívántam. Fölnőttként sem tudtam örülni semminek, amit nem könnyedén, nem szívesen adtak. Viszont már mint kis kölyök sem tűrtem, ha például legszemélyesebb ügyeimbe avatkoztak. Gyereklogikával az orrtörlés is külső, erőszakos beavatkozás, vagy például a kibomlott cipőfűző megkötése. Egy ilyen beavatkozást elhárítandó történt, hogy megfeketedtem a dühtől. Orvost hívtak. „Mérges, akaratos a gyermek.” –állapította meg a doki. Valamit művelt velem, amitől színt kaptam újra. Hamarosan megint megfekedtem a dühtől. „Jaj, hamar orvost a Kisimrének!” Szerencsére éppen ott volt Anna néném, anyám testvére, nekem keresztanyám is. „Nem orvos köll ennek!”- mondá és jól elnadrágolt. Soha többé nem feketedtem meg a dühtől! Mert a macska is odavág a kiscicának, a kutya is belecsíp a kölykébe. Egy nem brutális seggrepacsi, vagy egy füles csodát tehet, de ártani semmiképpen sem árt, ellentétben a pszichológizált ejnyebejnyével. A falusi gyerektársadalomban is vannak konfliktusok. Nem viseltem el az igazságtalanságot, az irigységet, a gyöngébbek bántalmazását, sem a madárfészkek lelketlen szétdúlását, kifosztását. Jómagam soha sem kötöttem bele másik gyerekbe. Vele örültem, ha öröm érte, vigasztaltam, ha bánat, de ha bántani próbált valaki, azt megtépáztam. Egyszer egy nálamnál esztendővel öregebbnek akkorát találtam visszaütni, hogy talicskán köllött hazatolni. Ritkán volt viszály, de ha volt az mindig az irigységre hajlamosakból indult ki. Már gyerekfejjel megtanultam utálni az irigy embert.
A szülői házban sok szó esett a hazáról, a nemzetről, a szabadság eszméjéről. Nem véletlenül. Öregapáim mind két ágon az I. Világháborúban estek el. Apámat minduntalan hadba szólították. Fölvidék, Erdély, Kárpátalja, végül Szovjetunió. Az orosz fronton esett el, 29 évesen. De „köztünk éltek” az 1848-as hős ősök is, akik Laky Döme, a csornai premontrei szerzetes szabadcsapatában jeleskedtek. Száz szónak is egy a vége, mink szabadságszerető „nemzetbül valók” vagyunk. A Moszkvából dirigálást nem nekünk találták föl. Úgy többáttételesen sem, vagy talán még annyira sem, mintha direktben jöttek volna a napiparancsok. Mert a zsarnokság ott a rossznál is rosszabb, ahol meghunyászkodók vazallus láncolatán keresztül nehezedik az elnyomottra. Az oroszokra gyerek fejjel haragudtam, mert orosz golyó ölte meg apámat, de idővel arra a belátásra jutottam, hogy a muszka erről nem tehet. Ő védte a hazáját. Apámtól, aki oda ment, mert odavezényelték! Bizony, a többség nem gondolja máig sem át, hogy a Szovjetunió azért igázott le bennünket, mert mi német szövetségben megtámadtuk, de kivertek bennünket és el is foglalták szép Hazánkat. A bajt tetőzendő rémuralommal fönntartott társadalmi modellt erőltettek ránk. Nem tetszett nekem az a világ! Falumat, Maglócát is elérte. A nyilas vezér letette a különbözeti vizsgát és tanácselnök lett. A párttitkárságot elvállalta közkönyörgésre K. bácsi a bikagondnok és aránylag zavartalanul folyt az élet. Maglócát „Kis-Svájc”-nak mondták, majdnem-függetlensége miatt. Beszolgáltatni azért muszáj volt! Ez zavarta az idillt. Meg az sem tetszett, hogy félni kellett, tartani kellett a szánkat. Az öregebbek jól emlékeztek még a Tanácsköztársaság rémuralmára, de arra is, hogy itt a Rábaközben mozdult meg a nép először, levetni magáról a vörös rabigát. „Ezt megint megtehetnénk!”- gondoltam és már el is kezdtem főleg bősárkányi baráátaimmal szervezkedni.
Barátaimmal, többségükben bősárkányiakkal összeesküdtünk a rendszer megdöntésére. Nagy Ferenc, Németh Alajos, Göncz Zsuzsanna, a csatárimajori Molnár Ferenc, Stift Károly a csikoségeri vadőrtanyáról voltak velem együtt a főkolomposok. Tizennégy évesek voltunk. A hős ősök mellett idolunk volt egy Varga Ernő nevű kortárs betyár, aki disszidálók százait segítette át az osztrák határon. Sokáig körözték, kergetőztek vele, de ő mindig megmajmolta üldözőit. Végül mégiscsak lelőtték. Nekem „legénykeresztapám” volt, mert én igen fiatalon avattatam legénnyé. Egyszer magával vitt fegyvereket rabolni Csatárimajorba. Ott a néhai uradalmi magtárat raktárnak használták a muszkák. Egy szál katona silbakolt az ajtajában. Őt kellet fejbeverni, hogy elaléljon. Elvállaltam a föladatot. Sikerült fegyvereket szereznünk. Nekem nagyon nyomta a lelkemet, hogy fájdalmat okoztam az orosz katonának, ezért meggyóntam Kövér Fidél premontrei szerzetesnek, aki a rend föloszlatása után Maglóca plébánosa lett. „Nagyot vétkeztem?” „Nem fiam. Ez hősies, hazafias tett volt. Az viszont cefet nagy vétek, hogy engemet kihagytatok belőle!”
Az ellenállás, dacolás része volt az is, hogy „csakazért is” jártam hittanra gimnazista koromban is. „Bátor ellenálló” híremet azonban nem kockázatos megjegyzéseimnek, nem is dacoló magatartásomnak köszönhettem, hanem annak, hogy jó helyen, jókor, rosszul adtam össze egy számoszlopot. Nyaranta cséplőgép-ellenőrködtem. Hol kombájn, hol házról-házra vontatott cséplőgép mellett. Hagytam, hogy a gazdák lophassanak a sajátjukból. A farádi állami gazdaságban, ahol kombájn mellett írnokoskodtam, az történt, hogy a tizedespontot rossz helyre tettem, így a tízezrekből ezrek lettek. Az őszi árpatermés holdanként így csak 57 kiló lett, de az állami gazdaságok kókány gazdasági statisztikái között ez nem tűnt föl. Senki nem szólt semmit. Egy szép napon viszont megjelent anyámnál egy teherautó. Leraktak róla 10 zsák gabonát. „Remek fia van. Az Isten áldja meg. Tudunk a ház körül állatokat nevelni. Elhoztuk az ő részesedését is!”- mondák, mert szótlan cinkosságnak minősítették tévedésemet.
Ilyen múlttal kerültem az érettségi után egyetemre. Nem akarom ismételni másutt elmondottaimat, de azt itt is megemlítem, hogy a mindenható Párttal sok konfliktusom volt. Sőt az ÁVH-val is. Néhányszor megesett, hogy finn küldöttségeknek tolmácsoltam. Egy finn kommunista följelentett, hogy gyaláztam volna a népi demokráciát és a szovjet hadsereget is. Beidéztek a Fő-utcára. „Nem tudok perfekt finnül, - valamit félreérthettek!”- így védekeztem. A kihallgatóm körülnézett, közel hajolt hozzám.”Nem értették félre. Magának igaza van, de vigyázzon a szájára!” Megúsztam!
A reformmozgalmak 1955 őszén már erős szárnyon csapongtak. Az ELTE-n két egymással vetélkedő reformista csoport volt. Egy felől az „Urbánusok”, másfelől a „Népiek”. Az urbánusok „emberarcú szocializmust” akartak, mink népiek pedig szabad nemzetet egy olyan társadalmi renddel, melyben mindenkinek saját véleménye lehet. Valójában egy jó értelemben vett liberalizmust. A népi szárny intellektuális magvát képezte a „kolhoz” néven ismert csoportosulás, melyet I. Tóth Zoltán a bölcsészkar dékánja szervezett meg. Molnár József történész tanársegéd, meg Varga János dékán helyettes segítették ebben. A „Kolhozban” Molnár, akit „Latin tanár” néven emlegettünk, mert ő vizsgáztatott középkori szövegolvasásból, engemet hadászati megoldások tanulmányozásával bízott meg. Én lettem a „Tiszta szívvel” folyóirat főszerkesztője is. Ez 1956. október 6.-án jelent meg. Román Károly vállalta a felelős szerkesztő címet. A szerkesztőség további tagjai: ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó Loránt, Szakács Károly, Veress Károly. Rajk újratemetésén, október 6.-án osztogattuk a Hősök terén. Ebben jelent meg „A szent tehenek c. versem, de Harsay György „Eppur si move” című tanulmánya is, melyben kerekperec kimondja, hogy Rákosi Mátyás és Farkas Mihály gyilkosok. Ott, a Rajk temetésén szerveztük meg a Képzőművészeti Főiskolásokkal karöltve a Népköztársaság történetének első tüntetését. Ezt a tüntetést, mely a szovjet követség előtt is elskandálta, hogy „ ruszkik haza!” (Andropov kis híjján bilire roskadt félelmében), ki akarta sajátítani, mint saját hősies akcióját Antall József - akkor tanár, a Váltás után miniszterelnök. Annyi igaz, hogy Rajk temetésére kivezényelte diákjait, de a tüntetéshez csatlakozást megtiltotta nekik! Ebből a történetből érthetjük meg, miért kaptam én Antall országlása idején egyszeri be-kiutazásra 30 napos vízumot! Úgy tűnik, az ÉRDEM-ORZÁS, a zsákmányelragadás intellektuellizált formája gyakoribb, mint gondolnók! Jómagam megéltem Antallal, mostanában meg frissen a Yotengrit Egyház hiénakutyáival. 56 októberében volt egy másik veszélyes akcióm is, de arról „Máté a nyelvész, történész” skatulyában regélek.
A forradalmat kiprovokálták. Egy hónappal a forradalmat megelőzőleg írtam egy verset. Talán publikáltam is, de valahogyan ismerté vált.
„Rozsdásodik az ősz már
vérvörösen.
Itt ott vérfolt csillog
a leveleken.
Ha lehullik a földre
a sok levél,
szomorú lesz az utca
és csupa vér.”
Benke Valéria megkérdezte, hogy „mondja drága Imre, ez olyan költői izé, vagy terveznek valamit?” Őt a professzorom lányának a házibuliján ismertem meg, akinek osztálytársa volt. Nem tudtam kicsoda, micsoda, de tetszett nekem mint nő. Azt hittem, hogy újságíró. Nos, ő figyelmeztetett arra is, hogy a „Kolhozt” figyeltetik, meg arra is, hogy „EZEKNEK” (értsd a Rákosi-Gerő klikket) jól jönne egy leverhető lázadás, mert bizonyíthatnák Moszkva felé, hogy szükség van rájuk.” Értelmileg idézem, de ilyenképpen is hangzott. Meg is csinálták amit akartak, csak nem forradalmacska kerekedett belőle, hanem szabadságharc. A népiek meg az urbánusok vetélkedését nyergelték meg. Mint ismeretes, az urbánusok túl akarták licitálni a népieket, a „kolhozt” és szimpátiatüntetést terveztek a lengyelek javára egy szovjet-lengyel politikai feszültség kapcsán. A Beck/Germuska könyvben („Forradalom a Bölcsészkaron”) az áll ezt illetően, hogy „Gömöri György (urbánus vezéralak) fölvetette a tüntetés gondolatát és Máté Imre egyetértett vele.” Nem értettem egyet, ami majdnem MEFESZ-es mandátumomba került, de végül is beleegyeztem, „az egység kedvéért.” A MEFESZ három fős vezetőségébe választottak, annak dacára, hogy népszerűségem nagyot zuhant, mivel a tüntetés ellen érveltem. (A MEFESZ-triumvirátust Gömöri György, Máté Imre és Wald Pál képezték. IRWING angol történész is így tudja. Azóta mátétlanították a Forradalom történetének ezt a fejezetét is.)
Létezik egy írásom, „A vörös bölcsész” címmel. Ez egy önéletrajzos visszaemlékezés. Vázlat egy könyvhöz, ami a forradalom ötvenedik évfordulójára jelent volna meg, mint jónéhány könyv mások tollából, méghozzá állami támogatással, de az enyémre már nem jutott pénz. Abban élményszerűen emlékezem. Engedtessék meg, hogy ehelyütt szárazabb lehessek. ----A forradalom kirobbant, én fegyvert fogtam. A Nemzetőrség kötelékében irányító szerepem volt. A „parancsnok” szavat nehezen viselem el. Én olyan vezér voltam, aki előrenyomuláskor elöl járt, visszavonuláskor hátul.
Sok és sokféle élményem volt. Szomorú, vidám, félelmetes, mindenféle és sokféle emberi karaktert is megismertem. Olyan harcosokat is, akik ma is szerepet játszanak a közéletben. Köztük Wittner Máriát, Drábik Jánost. Wittner Máriát, ezt a hős asszonyt gyalázta nemrégiben egy fiatal politikus. Nincs igaza, de nem ez a fölháborító, hanem a respekt, a tisztelet hiánya a nemzetért életét kockáztatóval szemben. Ez sajnos általánosítható jelenség a magyar társadalomban. Erre nem magyarázat, hogy az iskolában, mint „ellenforradalomról” tanult 56-ról. Azóta megtanulhatta volna az igazságot és ennek a forradalomnak világot formáló jelentőségét is. Drábikra, Janikára ha emlékezem, 100 kövér lúd jut eszembe. Janika volt a Jogi Karon berendezett hadtáp felelőse. Tudni illik, hogy a forradalom idején a VIDÉK, Isten nevében szállította az élelmet Budapestre. Mink is kaptunk belőle, bölcsészkari lövészek. Egyszer 100 ludat kaptunk, de nem tudtunk velük mit kezdeni. Drábik megoldotta a problémát! Áttörette a falat a teológiai főiskola felé és a kispapokkal részesedés fejében elkészíttette a libasültet.
Mozgalmas idők voltak azok! Kétszer fogságba estem, egyszer szitává lőtték a kalapomat, egyszer csuklón lőttek és megnyilatkozott a rádióban Mindszenty bíboros. „Harmadik csapásnak” neveztem el rádióbeszédét. A másik két csapás volt számomra a Tűzszünet, meg a kilépés a Varsói Szerződésből. Tűzszünetet akkor kötöttek, - máig sem tudom miért éppen akkor - amikor mink voltunk fölényben. Kilépni a katonai szövetségből a lehető legdilettánsabb diplomáciai húzás volt. Azt köllött volna mondanunk, „örök barátság, szövetség, csak menjetek haza!” Mindszenty beszéde pedig egyrészt ürügyet adott a szovjet beavatkozásra, másrészt sok harcosnak kedvét szegte. Nem azért harcoltunk, hogy a kötelező pártszemináriumot kötelező litánia váltsa föl. Nem tartottam magamat a tűzszünethez. Ezért mikor Gömörivel és Wald Pállal nála jártunk a Parlamentben, meg is dorgált Nagy Imre. Én készültem és föl is készültem az orosz támadásra. Kabdebó Tamás, aki regényfigurát (is) csinált belőlem, ezt meg is írta visszaemlékezéseiben.
November 4.-én meg is jött Moszkva válasza a Hercegprímás beszédére és Nagy Imre szerződésbontására egy csomagban. Ekkorra már föladtam a hidak ellenőrzését és a fehérvári úton vártam az orosz páncélosokat. Pedig egy futár levelet hozott „A vörös Bölcsésznek” címezve, hogy „Ez a támadás kivédhetetlen! Vonuljon hadával a Pilisbe!” Aláírás: Dudás. Nem tudtam név-e, ragadvány név-e. A forradalomban ismérvek alapján ragadtak nevek. Pongrátz Gergelyt Bajusz néven említették, engemet „Vörös Bölcsész”-nek tituláltak. Ehhez hajam színe és mellényemé egyaránt hozzájárulhatott. Nem követtem az utasítást. Maléterét sem! A Corvin-köziek sem, a délbudapesti harcok vezéralakja, Oltványi László sem. Nem bíztunk Maléterben, különösen attól kezdve nem, hogy vezérkarába integrált olyan alakokat, mint Kovács István altábornagy a budaörsi Híradóslaktanyából, akinek én is voltam hadifoglya. Maléter pedig őrnaggyá léptetett elő, csak úgy kapásból, mintha csak barackot nyomott volna a fejemre.
Megérkeztek a muszkák! Éktelen csörömpöléssel. Ez a zaj általában megfélemlíti az ellenfelet. A magyarban viszont ellenkező hatást vált ki. „Zeng, dörög az ágyú, csattog a kard, ez lelkesíti csatára a magyart!” Sokan voltak. Ők nem akartak elfogyni, a mi hadi készletünk pedig elfogyott. Elhagytuk a harc mezejét. „Ne ürítsük ki az országot. Ti menjetek haza és kenjetek mindent azokra, akik elestek vagy száműzetésbe kényszerültek. Én most Győrbe megyek, de ha idegenbe kényszerülnék is, visszajövök!”- E szavakkal búcsúztam bajtársaimtól, köztük Papp Árpádtól, akire karabélyom tett mély benyomást. Dióverőnek csúfolta.
Darázs Máriával fölkapaszkodtunk egy Győrbe tartó teherautóra és a reggeli kávét már Szigethy Attila társaságában szürcsöltem. Marika sántított. Láblövése nem volt veszélyes, de fájdalmas.
Szigethy volt a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke. Őt arra vettem rá, hogy mozgósítsunk és alakítsunk ki frontvonalat. A besorozott harcos katona. Nem kezelik lázadónak. Ezt ő jónak találta, csak fegyver is szükséges lett volna hozzá. Az meg nem volt. Szigethy a Németországban állomásozó amerikaiakhoz fordult. Azok azzal mentették ki magukat, hogy nem jöhetnek át a semleges Ausztrián. Ekkor ARTYUK orosz tábornok azt a javaslatot tette az amerikaiaknak, hogy ő látszatbevonulással megsértené a négyhatalmi egyezményt. Ez följogosítaná az amerikaiakat is arra, hogy be- és átvonuljanak. Nem mentek bele, sőt Artyukot föl is adták Moszkvában. Úgy hallottam, kivégezték emiatt. Még nincs róla utca elnevezve Győrben…
Szigethy Attila ekkor ezt mondá nekünk: „Nincs értelme Győrt azért porrá lövetnünk, hogy két héttel tovább tartson a forradalom! Menjetek külföldre, mert a halott hősök nem használnak a nemzetnek!” Összeadott bennünket. Még elmentünk Maglócára, elbucsuzni anyámtól, hugomtól, atyafiságomtól. Mielőtt átléptük volna a határt, zsebembe gyömködtem egy marék rábaközi földet. Acsalag tornyában delet harangoztak, amikor átléptük a határt. November 12.-én, pontosan ma 55 évvel ezelőtt.(2011.nov.12.)
(A kép Darázs Mária festménye Máté Imréről, fél évvel a forradalom után.)
Rendfőnök és egyházfő
A rendfőnökről REND-re, az egyházfőből EGYHÁZ-ra következtethetünk. Így is van. A „Kárókatona (kormorán) Rend” őrizte, ápolta az ősi hagyományt, a BÜ-ÜN vallás (Kilenc bűvölet-et jelent) szellemi kincstárát. Ennek a tan tisztaságán őrködő szerzetesrendnek a főnökét, apátját nevezték FŐBÁCSÁ-nak.
Rábaközi „tudók” neveltjeként tagja voltam a Rendnek. A „künvek” csak szájhagyományként léteztek. Amit lehetett megtanultam és mestereim, Tudós Nagy Ferenc meg Bendes József megtanítottak szellemek hívására, más szóval a szellemidézés tudományára, - többek között a sugallat értelmezésére, fogadására. Erre nagy szükségem is volt, mert a megmaradt hagyományt csak philológiai módszerekkel lehetett rekonstruálni anélkül, hogy értelmében csorbát szenvedjen. Olyan jellegű rekonstrukcióra volt szükség, mint amikor a régész egyetlen, vagy jobb esetben néhány csontból rekonstruál egy egész embert. Bendes József a „hivatalt”, a főbácsai hatalmat és méltóságot testálta rám, Tudós Nagy Ferenc pedig a sugallat fogadásának táltostudományát. Nem véletlenül kerültem Ferenc bátya keze alá.
Születésemet követően napokon át ordítottam, mint a fába szorult féreg. Megmutattak a tudónak. Ő azt mondta, hogy a BOLDOGASSZONY kegyeltje volnék és azért ordítok, mert előző életemben rossz élményem volt. Esetleg erőszakos halált haltam. Megígérte, hogy „gondja lesz rám, ha fölcsöpörödöm”. Igaza volt. Emlékszem korábbi életemre, halálomra és születésemre is. Jó fél ezredév telt el a két élet között, de nekem úgy tűnt, mintha régi halálomat átmenet nélkül követte volna új születésem. Gyerekésszel is úgy véltem, hogy ezt nem mesélhetem fűnek-fának. Két öreganyámnak beszéltem csak erről, meg Feri bácsinak, akitől gyerek - és ifjú éveim során sokat tanultam. Azt is, hogy miként háríthatjuk el a rossz szellemeket, miként fogadjuk a jókat. Meg gyógyászatot is tanultam tőle. Azt is megtanultam, hogy leghatékonyabb orvosság a szeretet. Leghatékonyabb önkárosító szer pedig az irigység. Ő avatott bácsává, mesterré. A főbácsaságban őt Bendes József követte, aki később nekem adta át, mint már leírtam, a hivatalt.
A Kárókatona Rend a Yotengrit eszmerendszer megőrzője, a YOTENGRIT EGYHÁZ megteremtője. Ezért a Kárókatona Rend főbácsája az Egyház feje is. Elődje nevezi ki. A hivatal átruházásának szertartásához hozzá tartozik egy kasza-üllő átadása, melyre az öreg bácsa jeleket vés. A jogszokás értelmében a bácsának 49 éves koráig nem szabad korrigálni a tanokon. Csak ha betöltötte „hetedhét” azaz 49. évét. A Yotengrit-logika értelmében „az örök igazságokat újra köll fogalmazni, ha változik a nyelv és értelmükben módosulnak a szavak”. A bácsa új tanokkal, új fölismerésekkel is csak 49 éves kora után léphet színre.
Az Egyház főbácsája szakrális jogfolytonosság jegyében főbácsa, ezért nem mozdítható el az Egyház éléről szavazással. Hivatalát ő adja tovább utódjának.
A közelmúltban megkísérelte egy ostobának bizonyuló, néhány főből álló banda, melynek fele sem tagja az Egyháznak, hogy engemet, a főbácsát kizárjon saját Egyházamból! Méghozzá bírósági úton. Azzal érveltek, hogy politizálok, ami sérti az Egyház alapszabályát.
A Yotengrit Egyház nem avatkozik bele a pártpolitikába, mert eleve elítéli a pártoskodást, a pártot, mint intézményt is! Természetesen azzal sem értek egyet, hogy egy parlament akarja eldönteni, mi az egyház. A Yotengrit Egyháztól, ha azt várják el, hogy ne avatkozzék a politikába, akkor a politika se avatkozzék az Egyházba! Az államnak joga van nem támogatni, de a vallásszabadságot korlátozni, akadályozni nincs joga! Ha mégis erre vetemedik, az üldözés. Amíg Magyarország az EU tagjaként vegetál, addig az üldözöttség még előnyös státusz is lehet. A Yotengrit eszmeiség terjedését nem tudja semmi sem megakadályozni! Ami valójában aggasztó a nevük említésére még elmarasztalón is méltatlan eszmerablók akciójában, az a politikai rágalmazás. Rákosi Mátyás üdvözletét küldi a pokolból!
forrás:www.yotengrit.hu
Születtem 1934. december 11.-én, Maglócán. Anyám Erdős Ilona, apám Máté Imre. Van egy húgom, Ilona. Több testvérem nincsen. Apám 29 évesen elesett az orosz fronton. Az ő apja, Máthé Illés 21 évesen esett el az olasz fronton, 3 gyereket hagyván árván. Anyai öregapám jobban kitett magáért. Ő Galíciában esett el, 5 leány-gyerek apjaként. Felesége, anyai Öreganyám Bors Terézia az előkelő származásukra sokat adó kónyi Borsok leánya volt. Meghadiözvegyülvén ő lett Maglócán a póstás, hírlap- és könyvterjesztő egyszemélyben. Mindenből kapott mintapéldányt. Ennek következtében könyvtárnyi könyvünk gyűlt össze. Maglócán egyébként is sokan és sokat olvastak. A falunak 1900-ban ezer kötetes könyvtára volt, egy cigány mecénás, Pusztai Farkas Márton jóvoltából. Az iskolára is gondja volt. Ebben a jól fölszerelt iskolában kezdtem el tanulmányaimat. A negyedik „elemi” (ma általános) után a csornai „Állami polgári fiúiskolába” iratkoztam. Ez a gimnázium alsó tagozatának felelt meg. Elvégzése után át lehetett lépni a gimnázium 5. osztályába. Ez a Premontreiek csornai gimnáziuma lett volna. Ennek nem is volt alsó tagozata. A polgáriban nem volt latin, csak német nyelvoktatás. Latin helyett gazdasági ismereteket tanítottak. Dr. Bársony Kálmán volt az Igazgató, osztályfőnököm pedig a hadifogságból hazatért Király Iván, a világhírű ornitológus. Később a gimnáziumban is ő lett az osztályfőnököm. A polgári iskola 3. osztálya után megszünt az iskola. Kitalálták az „általános iskolát”. Én, aki hóviharban, esőben, sárban napi 2x9 kilométert kutyagoltam a tudásért Csornára, ott voltam iskolajogilag, mint azok, akik otthon maradva a szamárpadban billegették fülüket. A „polgári” negyediket „általános 8.-ként” Bősárkányban róttam le, mert az csak fele annyi út volt. Utána a Premontreiek államosított gimnáziumában, melyet Latinka Sándorról neveztek el, találkoztam ismét régi osztálytársaimmal, no meg a leány-polgári iskola szépségeivel az „Isteni Megváltó Leányai” nevű apácarend neveltjeivel.
„Minőségeimről”, „mármint hogy mi a kutya füle volnék még, ha nem egy pontra fixálódott szakbarbár”, kell beszélnem. Ezért ehelyütt igyekszem azt leírni magamról, amit más rubrikában nem szükséges ismételnem. Például, hogy a gimnázium mellett, sőt már korábban is, gazdálkodtam. Az én kicsi falumból sokan elestek a háborúban, sokan voltak sokáig hadi-fogságban. Ezért én korán megfogtam a kasza nyelét. Egyébként csínytevésekre hajlamos un. „rossz-gyerek” voltam. Falusi kortársaimtól ha valami megkülönböztetett, az a könyv szeretete és a „tudók” szavainak hallgatása volt, - meg talán az, hogy serdülőként sem fogadtam el az Ország, a Nemzet nyomorúságát természetes állapotnak. Ellenálló, dacoló voltam. Talán ez az oka annak is, hogy egészen az érettségiig részt vettem gimnazistaként is katolikus hitoktatásban.
Megálltam a fölvételit és az ELTE-n kezdtem meg fölsőfokú tanulmányaimat. Részt vettem a forradalomhoz vezető forralásban és forrongásban, majd a forradalomban. Nyugatra menekültem a forralásban és forrongásban szerzett feleségemmel, Darázs Mária festőművésszel. Öt gyerekünk született. Német egyetemeken tanultam tovább, - a nyelv és irodalomtudomány magisztere volnék, de tudok szeget is verni a falba. Kitanultam a villanyszerelő meg fölvonó-szerelő szakmákat. Saját vállalatom volt, a fémipari mellett borászatom, könyvkiadóm és mint író, költő sem szüntem meg létezni. A „Váltás” után, 1993-ban jöttem először haza. Az Antall kormány idején 30 napra szóló, egyszeri be-kiutazásra szóló vízumot kaptam. Máig őrzöm. Később kitüntettek. Először a „Tiszti Kereszttel” -70. születésnapomra, majd a Forradalom évfordulóján a „Szabadság hőse” érdemrenddel. „Tanácsadónak” is meghívtak az Országházba….de mindezekről többet, más összefüggésekben. Még mindig nem sikerült belőlem kigyomlálni Hazám és Nemzetem szeretetét. Talán azért nem, mert nem más bolygóról „születtem LE”, de sokat bolyongtam a világban és tudom mit jelent hazátlannak lenni. Leghazátlanabb pedig az, akit hazájában tesznek hazátlanná, - ez megtörténhet egy egész nemzettel! Ezt a veszélyt elhárítani jöttem haza, - meg egy Asszonyért!
Közéleti szereplő
Közéleti szereplésem négy éves koromban kezdődött. Ez abból következett, hogy sok kis versikét tanultam meg és egyébként sem néma-barátnak születtem. Szűkszavú voltam, de tömör véleményformáló. Mink rendhagyó parasztfajta voltunk. Olvastunk, volt irodalmi, művészeti érdeklődésünk. Ehhez az is hozzájárult, hogy anyáink, öreganyáink néhány évre elmentek - éppúgy, mint a legények is – „szolgálatot keresni”, hogy gyarapíthassák tudásukat. Egyik nagynéném például egy Zsirkay nevű képviselő házvezetője volt. Mikszáth Kálmán bejáratos volt hozzájuk. Lina nénémnek olvasta föl először a „Huszár a teknőben” elbeszélését. Észbéli nyiladozásom korában anyám sokat foglalkozott velem. Képeskönyveket olvastunk versikékkel, mint „Nagy bált adott egyszer a víziló neje…”, „Nyuszinak a róka megmutatta egyszer a madárijesztőt, hogy ilyen az ember” és ezekhez hasonlókat. Mesékben sem volt hiány. Mesélt anyám, öreganyám, apám, meg apám jó barátja „a Rác”. Ő is Imre volt, mint apám meg én. Ezért a faluban, tévedéseket kizárandó csak úgy említettek, hogy a Rác, a Máté, a Kismáté. Apámat én „Apcsá”-nak szólítottam, Rác Imrét, ezt a nagy melák embert pedig „Kisrácsom”-nak. Kisrácsom szóhasználatában gyakran megjelent a „na b…meg”. Ez a népi retorikában nem ritkaság. A népi retorika hatással volt gyerekkori szókincsemre. Nem csak rókákról, nyuszikról tanultam meg versikéket, hanem hazafiasakat is, például a „Talpra magyart”.
1938. március l5.-én a falu iskolájában ünnepeltük a szabadságot. Az „öreg mester” fölállított egy pad tetejére. „Na, Kismáté, el tudod-e szavalni itt is a „Talpra magyart?” „ Megpróbálom, Öregem!” El is kezdtem, de a „rabok legyünk, vagy szabadok” után elakadtam. Körülnéztem, megvakartam a fejemet és megszólaltam: ”na b…meg Kismáté, belesültél!” Nem értettem, miért tapsol olyan lelkesem a hallgatóság.
Közéleti szereplő az, aki a közéletben szerepel. Ilyesfajta szereplésem formát öltött már egyetemista koromban. Mint költő is nyilvánosság elé léptem, mint reformmozgalom mozgolódó alakja méginkább. A „Közélet” minden előnyével és hátrányával az emigrációban nehezedett rám. Nyomban, mihelyt átléptem a határt.
Az osztrákok már a befutó állomásokon osztályozták a menekülteket. A „köznépből” kiszűrték az „elitet”, saját mércéjük szerint. Minket is az „elit”-be soroltak, miután leadtam fegyverzetemet és átnyújtottam Szigethy Attila pöcsétes igazolását mibenlétemről. Kismartonba (Eisenstadt) szállítottak.
Onnan elvitt bennünket a Goldeggi herceg a goldeggi kastélyába. Ott egy cserépkályhával fűtött szobában pótoltuk az elmaradt nászutat. Két hetet töltöttünk Goldeggben. A falu polgármestere megkeresett a forradalom 50. évfordulóján, annyira számon tartották, hogy ennek a világot alakító forradalomnak harcosai valaha vendégeik voltak!
A hercegek egyik lánya Carola, a müncheni BMW igazgató, Kraft von Dellmensingen felesége volt. Ő beszélt rá bennünket, hogy mennénk Münchenbe. Franciaországba mentünk volna szívesebben, de így Münchenben kötöttünk ki. Carola és férje azt tanácsolták, hagyjam az egyetemi pályát a fenébe, menjek a BMW-hez és ők segítenek egy autószalont üzemeltetni. Verseket amellett is írhatnék. Nem fogadtam szót, egyetemi pályán maradtam Münchenben. Itt, mint mindenütt ahol a Habsburgok ott hagyták névjegyüket, papírorientációjú volt a bürokrácia. A logika ismeretlen fogalom ebben a szisztémában. Ezer féle képpen igazolni tudtam, - még diákigazolvánnyal is –hogy az utolsó szemeszterből rántott ki a forradalom. Nekik az „érettségi bizonyítvány” kellett volna. Meguntam a kekecelést, beiratkoztam a göttingeni egyetemre, onnan jöttem át Münchenbe. Így már minden nehézség nélkül, hiszen akkor már egy másik német egyetemről érkeztem!
Sokat tanultam Göttingenben is, Münchenben is. Doktorálhattam volna, de az sok pénzbe meg sok szolgamunkába került volna egy professzor feneke alatt. Akkor, az újjáépítés korszakában egy iparos jobban keresett a tanárnál. Fölcsaptam gyárimunkásnak. „Vegyi-kohásszá” képződtem. Erről bizonyítványt is szereztem. Utána a fémre álltam át. Voltam vasesztergályos, lakatos, marós. Ezek után levizsgáztam mint villanyszerelő, majd mint fölvonószerelő és önállósítottam. Mindemellett írtam, publikáltam mint író, költő is. A „SZER”, (Szabad Európa Rádió) elfogadott külső munkatársnak, és egyaránt sugárzott tőlem gazdasági és kulturális tanulmányokat. Különösen attól kezdve, hogy Ribánszky László került a SZER élére. A rádió méterre fizetett. Jó mellékkereset is volt, de a KÖZÉLETBEN is „nőttem” általa. Főállásomnak a családapaságot tekintettem, minden velejárójával egyben. (5 gyerek, egy kutya és három macska) Utána következett a költészet. Ez már közéleti tényező, de az igazi közéletiség a müncheni „SZÉCHENYI KÖR” alapításával kerekedett ki. Ezt, Dr. Buzády Tibor alapította tizedmagával. Ebből a tízből egyik a feleségem volt, a másik én. (1977.) A Széchenyi kör kulturális és segélyező szervezet egy szuszra. A segélyek Erdélybe, Kárpátaljára irányultak főleg. A mennyiség vagonszázakban mérendő! Kulturális téren pedig ellenzékiek meghívásával támogattuk a VÁLTÁS-hoz vezető utat. Már ezt megelőzően is közéleti voltam, villany- és fölvonószerelő cégem révén, mely az általam alapított ETANA könyvkiadót is fönntartotta. Ösztöndíj alapot is létesítettem magyar íróknak, diákoknak. Hasonló segélyezést végeztünk a PÁNEURÓPA UNIÓ kereteiben is. Onnan Erdélybe küldtünk élelmiszercsomagokat.
A Széchenyi Kör alapításával szinte egy időben vettem át a MIKE (Magyar iparosok, stb. egyesülete) irányítását. Mint „Elnök úr” sikeresen tudtam kopogtatni fontos ajtókon. Például legalizálni tudtam, hogy magyarok, akik turista vízummal érkeztek, munkát tudjanak vállalni. Elláttam őket papírokkal, melyek igazolták, hogy ők tanulmányút keretében szerelnek pl. villanyt, hogy megismerjék a német szakmai termékeket.
A „Találkozás Házában” (Haus der Begegnung), a MIKE székhelyén indítottam egy klubot, „A jó szomszédok klubja” névvel. Hamar híre ment, hogy ott remek borokat lehet inni. Jöttek is a „jó” szomszédok. Csehek, szlovákok, jugók, a Balkán minden szláv nyelvű variánsából, románok, ukránok, de még kazahok is. Ők rokoni alapon. A bor franciaországi tanyánkon termett, melyet Darázs Mária, a festőművész feleségem franciaországi bevételéből vettünk. A különféle nációk asszonyai hozták nemzeti konyháik ritka finomságait. A jó hangulatban fesztelenül meg lehetett beszélni még Trianon problémáját is, közelíteni lehetett a nézőpontokat. A magyar „váltás” után a bajor kormány nem nézte jó szemmel ezt a közeledést, mert egyenként, „oszd meg és urald” alapon akarták vonzókörükbe rántani Közép-európa nemzeteit. Ez sikerült is nekik. Még a magyar-német baráti társaságot is aláfúrták, hogy a többi némettel csak az ő közvetítésükkel bonyolódhasson le minden. Megvonták a támogatást a Találkozás Házától.
Párhuzamosan mindezekkel, mint író, költő is egyre ismertebb lettem. A kulturális, gazdasági, politikai tevékenység együtthatói „közéleti szereplővé” tettek. Olyanná, aki „VALAKI”. Ezért hívtak meg a Boros kormány idején a „Magyarország 2000 tanácskozás”- ba, melynek –miután nem bocsájtottak el,- elméletileg máig tagja vagyok. Magyarország ésszerű beszervezése a NATO-ba, meg az Európai Unióba volt, vagy inkább lett volna a föladatunk. Ilyen tanácsos minőségemben fogalmaztam meg tömören a célkitűzést: „Ne napszámosai, hanem részvényesei legyünk az Európai Uniónak!” Ennek jegyében adtam tanácsokat. Például azt, hogy ne engedjük be a multikat, hanem integráljunk magyar vezetéssel sok kis tőkét. „De a nagyok gondolkodnak helyettünk!”- volt a válasz. Tényleg gondolkodnak. Ennek eredménye Hazánk jelenlegi állapota.
Nyelvész és történész
Észrevettem már kisgyerek koromban, hogy messziről jött emberek másként ejtenek ki szavakat, mint mink a falunkban. Azt is tapasztaltam, hogy a Keszegér túloldalán fekvő falvakban is másként beszélnek, mint MINK. Hát még az osztrák malac-csempészek! Ők németül beszéltek. A német számomra az érthetetlent jelentette. Ebből kifolyólag számomra a pap is németül misézett. Aztán jöttek a vendek, azaz szlovének idénymunkákra. Apám szerződtette őket. Érkezett egyszer a vendekkel egy tíz év körüli leány is. Apám azt mondta, hogy gyereket nem koptatunk cikória meg cukorrépa csirázással. Tereza – ez volt a leányka neve – a Kisimrére ügyel, teljes napszámmal! Ez nagy nyelvi élmény volt! Ragadt rám a szlovén. Valjavec professzor Münchenben sokat derült rajtam. „Három-négy éves gyerek nyelvezete.”mondá, de boldog volt, ha szlovénul, méghozzá vend nyelvjárásban gyerekesen megszólaltam. Ez nyelvész pályám kezdete. Történész pályámé meg mi? Odafigyeltem az öregekre. Tudó mestereim is sokat beszéltek a múltról. Mert csak akkor jutunk hiteles jövőbe, ha hiteles múltra tekinthetünk vissza.
Gimnazista koromban elkezdtem szövegeket gyűjteni. Első sorban az ősi hittel kapcsolatosakat. A szövegeken mélázva föltűnt, hogy a nyugat-magyarországi nyelvjárásnak szabályos eltérései vannak a magyar köznyelvtől. Nekiduráltam magamat és írtam egy tanulmányt a rábaközi nyelvjárásról, 1952-ben. Tanárnőm, Somsich Róza, elküldte a „Magyar Nyelvőr” c. folyóiratnak. Annak főszerkesztője, - később professzorom – Beke Ödön továbbította a MTA Nyelvtudományi Intézetének. Onnan levelet kaptam Lőrincze Lajostól. Fenemód megdicsért és abbéli reményét juttatta kifejezésre, hogy ezirányba folytatom majd egyetemi tanulmányaimat. S úgy lőn! Beiratkoztam, miután a fölvételi vizsgát megálltam, magyar tanári szakra és finn-ugor nyelvészetre Beke Ödön intézetébe. A fölvételin volt egy kis problémám. A bizottság egyik tagja, - gondolom, valami párttitkárféle szóvá tette, hogy hitoktatásban vettem részt. Erre fölkészültem és kivágtam neki „népi demokratikus alkotmányunk” paragráfusait a vallásszabadságról. Megdicsért, hogy tanulmányoztam az alkotmányt, de hozzáfűzte: „Nem a legkorszerűbb világnézet!” „Tanulni, fejlődni jöttem ide.” –válaszoltam – „és az Ön föladata, hogy meggyőzzön, átneveljen. Megeshet ugyan, hogy én nevelem át Önt”- fűztem hozzá. Fölvettek! Alig fél óra múlva összefutottam a vizsgabizottság egyik tagjával. Megszólított. „Remekeltél ifjú barátom! Meghívhatlak egy kávéra?” Terestyényi Ferenc volt, egyetemi docens.
Beke Ödön intézetébe kerültem, a II. Finnugor tanszékre. Az I. F-u. tanszék vezetője Zsirai Miklós volt. Beke elsősorban a volgai ág szakértője volt. A Mari (cseremisz) Mordvin, Udmurt, Komi (zürjén) nyelveké. Kultúrájukat is jól ismerte, a két lovas-katona népét. A mordvinét és cseremiszét különösen. Legeslegjobban a cseremiszhez értett és az összehasonlító nyelvtudományhoz. E tudományt Upsalában, Svédországban kezdte el művelni, ahol az egyetemen tanított néhány évig. Furcsa ember volt, legendásan fukar – és a nyelvészet világába gubódzó szakember, de nem szakbarbár. Csak a világot zárta ki belső szférájából. Az intézetbe ritkán jött be. Íróasztalát én bitoroltam. Ha bejött, megkérdezte, hová ülhet. Többnyire a lakására rendelt, ahol kávézgatva, süteményezve mélyülhettem el a nyelvészet titkaiban. Intézete az egyetemi mozgalmak egyik találkozóhelyévé lett. Bekének nem volt kedve a „botcsinálta nyelvészeket” vizsgáztatni. Akkoriban is, épp úgy mint manapság, sokat és sokszor fuseráltak a politikusok a képzésen. Például 1954-ben kitalálták, hogy az egyszakosoknak föl kell venniük még egy szakot. Nekem lett volna kettő, de két tanár-szakot írtak elő. Fölvettem a történelmet. A nyelvszakosoknak pedig, mint pl. magyar-német, vagy magyar-francia szakosoknak vizsgáznia kellett egy rokon nyelvből. Beke három napon át gyakoroltatta velem az aláírását. „Fiam, te vizsgáztatsz!” Adta az utasítást. Hamarosan híre ment, hogy én irgalmasabb szívű vagyok, mint a Zsirai intézet bármelyik vizsgáztatója. Történelemből pedig nekem kellett kiegyenlítenem az egy év csúszást. Nem baj.
Középkori oklevél és krónikaolvasásból Molnár József vizsgáztatott. Vizsgáztatás közben szervezett be a „Kolhoz”- ba! Beke, az ÖREG, egyébként is arra bíztatott, hogy mélyedjek el más tudományágakban is, mert mint mondá, minden tudományág segédtudománya a többinek. Az összehasonlító nyelvtudomány kedvéért kínai nyelvet is tanultam. Nagyon jól ment. Erre vki. fölfigyelt és megajánlottak nekem egy kínai ösztöndíjat, amit el is fogadtam. Már megvolt a repülőjegyem, amikor ezt Beke megtudta és közbelépett. Akkor elárulta, hogy utódjának szán a katedrán, így maradtam, és részt vehettem a forradalomban.
A kínai nyelv tanulása és tanulmányozása később többrétűen is hasznomra vált. Hasznavehetően részt tudtam venni Hatvany Bertalan Tao Te King fordításában, és mint nyelvész is hasznos fölismerésekre jutottam a magyar nyelv kapcsolatait illetően.
Történészként kerültem László Gyula közelébe is, régészetet és antropológiát tanulván. Vele kapcsolatban maradtam emigrálásom után is, és mint a Széchenyi Kör titkára, meg is hívtam Münchenbe előadást tartani. László Gyula a „kettős honfoglalás” elméletével (és annak tudományos indoklásával!) nagyot kavart. Münchenben én azt mondtam neki: „Nem az-e az igazság, hogy volt egy ŐSHAZA A KÁRPÁTMEDENCÉBEN, melyet kétszer vissza kellett foglalni? Nem honfoglalások voltak, hanem honvisszafoglalások.” Beke Ödön is ezt vallotta. László Gyula azt felelte: „Én ezt nem írhattam le, de te leírhatod!”
Egy egész esztendőn át egyedüli tanítványa voltam Beke Ödönnek. Egy szép napon megjelent ifj. Domokos Pál Péter. Az „Öreg” gondjaimra bízta. A falitérkép előtt álltunk. Ezen a térképen a Szovjetunió piros színben tündökölt. Ezen akartam neki elmagyarázni az uráli meg altáji, „kétágú” atyafiságot. „Látod ezt a ronda, nagy piros foltot? Peti rám nézett, aztán fölordítva a nyakamba borult: „Hát te is így érzel?!” „Úgy” éreztem én is.
Ezerkilencszázötvenhat őszén, pár héttel a forradalom kirobbanását megelőzőleg rendezték meg a II. Finnugor konferenciát Budapesten. Bekének nem volt kedve részt venni. Hurutos is volt, meg mérgelődött is, mert Leningrádban kritizálták cseremisz szöveggyűjteményét, trágár szókincse miatt. Az ÖREG sok szöveget gyűjtött első világháborús hadifoglyoktól. A hadsereg pedig sehol sem Máriakongregáció! Unszolt, hogy mennék el én. Szívesen elmentem, mert akkor fejeztem be diplomamunkámat a cseremisz nyelvjárások többesszámú szerkezeteiről. Reméltem, hogy találkozom ott szakemberrel. A kongresszuson tényleg terítékre került Beke Ödön. Szerebrenyikov, leningrádi professzor nem csak a trágár szövegeket hánytorgatta, hanem szakmailag is birizgálta az én „Öregemet”. Beke ugyanis megkérdőjelezte az uráli, ill. altáji nyelvcsaládok szétválasztását és a magyar nyelv kizárólagos „finnugor” jellegét. Ez Moszkvában nem tetszett. A magyar professzorok egész sora köszönte meg Szerebrenyikovnak az „útmutatást”. Ekkor szót kértem. Először is megkérdeztem, hogy az oroszon kívül, milyen nyelven szólhatok a témához. A magyar nyelvet szavazták meg, de az orosz kolléga kedvéért először finnül válaszoltam a vádakra. A szakmai részt nyugodtan hallgatták, de amikor azt mondtam, hogy „a Szovjetunióban a nyelvtudomány épp úgy gyerekcipőben jár, mint minden más tudomány”, fölhördültek a magyar professzorok, élükön Trencsényi-Waldapfel-lal. „ Elnézést Szerebrenyikov elvtárs, ezer bocsánat, - példásan megbüntetjük a fölszólalót” - ilyesmiket vinnyogtak. Szerebrenyikov megvetően végigmérte őket és elmennydörögte: „Maguk nem büntetnek meg senkit! A fiatal kollégának igaza van.” A forradalom leverése után ő mentette meg Domokos Pétert. Elvitte lektornak Leningrádba. Ott vészelte át a bosszúállás korát.
Én is egyetemet váltottam! A kongresszust követte hamarosan a forradalom. A forradalomban is bebizonyosodott, hogy minden tudás, a legelvontabb is hasznunkra válhat. A cseremisz katona nép. A cárok a cseremiszeket fölmentették a jobbágy szolgáltatások alól. Ehelyett katonáskodtak. Biztosra vettem, hogy Budapest utcáin is van belőlük. Amikor a köd miatt elcsitultak a fegyverek, egy éjjel kiabálni kezdtem cseremiszül. Már nem tudom mit, de nem sokkal a forradalmat követően megírtam a Párizsba emigrált Irodalmi Újságban. Feleltek rá! Hasznosítottuk is a kapcsolatfölvételt. Nem lőttek ránk. Budapesten befejeztem a történelem tanulást 1956- ban, és egyúttal részt vettem a magyar történelem egyik jelentős szakaszának írásában!
Költő, író, irodalmár
Aki költészetemet ismeri, bizonyára megesküdnék, hogy szerelmes verssel kezdtem volna költői pályafutásomat. Politikaival kezdtem, a „Dobol a kisbíró” cíművel.
„Dobol a kisbíró, a dobot döngeti,
rossz kedvében veri.
Férfi, asszony, gyerek kifut az utcára,
hallani, megtudni, mi a parancs mára.
Be köll adni szénát, szalmát,
csigabigát, körtét, almát.
Holnap jönnek árpáért, zabért,
és forralják lassan, de biztosan a vért!”
Tizennégy évesen a beszolgáltatás ihletett meg. Láttam, saját bőrömön is éreztem a rabszolgává „fölszabadított”, kifosztott paraszt nyomorúságát. Gimnazista koromban is írtam politikai tartalmú verseket, meg szerelmes verseket is, de nem áradtak belőlem, mert más dolgok is foglalkoztattak. Többek között a tudók hagyatéka, mendemondák, történetek. Begyűjtöttem egy „Hany Istók” balladát, egy verses elbeszélést pedig magam költöttem erről a furcsa lényről. A sajtóban 1954-ben jelentek meg először verseim. Az ELTE bölcsészettudományi karán kerültem kapcsolatba fiatal írókkal, meg idősebbekkel, „befutottakkal” is. Belecsöppentem az irodalmi hangulatba. Költői fejlődésemben - a formanyelvet illetően és esztétikai vonatkozásban egyaránt, sokat köszönhetek két tanáromnak, Füst Milánnak és Pándi Pálnak, a poétika tanárának. Az írók, költők közül Jékely Zoltán, Eörsi István, Képes Géza és Illyés Gyula vetettek rám ügyet. Illyés Gyula azt is észrevette és szóvá is tette, hogy falusi származásom nem predestinált „népi” íróvá. Rá is kérdezett. Lehet, hogy meg is bántottam válaszommal, mert azt mondtam neki: Én nem majori, nem pusztai vagyok, hanem falusi. Abból is nem a földtúró, hanem az állattenyésztő fajtából, ami ég és föld különbséget jelent mentalitás tekintetében.
Sok szerelmes verset írtam bölcsész koromban. Ezek címzettje „Mari” volt, Sárospatakon, Jakó Mária. Sok szonettet írtam neki.
Mintha a sors a tehetségek színe-javát 1953-56 közé zsúfolta volna, velem egyidőben tanultak az ELTE-n Bölcs István, Gergely Ágnes, Gömöri György, Kabdebó Loránt, Kabdebó Tamás, Ladányi Mihály, Márton László, Papp Árpád, Pomogáts Béla, Román Károly, Sík Csaba – ha csak a pegazust nyergelőket említem. Az Egyetem rektora 1954-ben az „Egyetemi Ifjúság” c. újság irodalmi rovatának vezetésével bízott meg. Innen 1956 nyaráig „kitúrtak”. Ez úgy értendő, hogy más jelent meg a rovatban, mint amit én szerkesztettem. Ezt megelőzőleg az Újságíró Tanszék „Toll” című lapjában lehúztak mint szürrealistát, expresszionista-idealista romantikust, aki nem a szocializmust építi.
Barek elvtárs, egyetemi párttitkár egy ízben magához kéretett és szememre vetette „reakciós” magatartásomat. „Maga egy falusi gyerek, Máté elvtárs, tudja hol lenne maga ha nem szocializmusban élnénk, amit maga ellenségesen kritizál?” „Tudom Barek elvtárs. A Sorbonne-on!”- feleltem bosszúsan. Ő csak lesett. Úgy tűnik, helyesen értelmezte válaszomat. Barek elvtárs egyébként nem ártott senkinek.
Még mielőtt kitúrtak volna az Egyetemi Ifjúság szerkesztőségéből, közkézre került egy versem, a „Szeretnék szél lenni” című. Talán meg is jelent valahol, mert a „Pártot” nagyon fölháborította. Mert bár az IS benne volt, hogy eljátszadoznék a szoknyákkal, de az utolsó két sorában azt nyilatkoztam, hogy „szeretném letépni a hódítók zászlaját!” Ez meleg helyzetet teremtett, mivel egyébként is sok volt a rovásomon. Mentes Vilmos nevű történész évfolyamtársam oldotta föl a feszültséget. Az Egyetemi Ifjúságban kritikát írt költészetemről, kritikusan, ebben-abban elmarasztalón, de idézte ezt a versemet mint annak bizonyítékát, hogy együttérzek az elnyomott gyarmati népekkel. Mivel pedig Magyarország nem gyarmat, hanem fölszabadított boldog ország lett volna, így nem vonatkozhatott zászlótépő szándékom a vörös lobogókra.
1956 szeptemberében I. Tóth Zoltán, a Bölcsészkar dékánja, a „Kolhoz” –kör alapítója (lásd: Máté a forradalmár) úgy vélte, jó, ha az egyetemi reformmozgalom népi szárnyának saját folyóirata van. De nincs, tehát legyen! Ekkor alapítottuk a TISZTA SZÍVVEL c. folyóiratot, melynek én lettem a főszerkesztője. (Többet erről is a Máté a forradalmár c. alatt) Ezzel magyarországi irodalmi szereplésem első szakasza lezárult. Hosszú időre a tiltott szerzők és művek listáján szerepeltem csak évtizedeken át.
Feleségemmel, Darázs Mária festőművésszel, akivel Győrben keltem össze, Münchenben kötöttünk ki. Ott, a „Látóhatár” (később Új Látóhatár) köré csoportosult írók társaságában találtam meg irodalmi otthonomat.
A PEN-klub révén, melynek 1958 óta tagja vagyok, kapcsolatba kerültem a párizsi, londoni magyar írókkal is. A Párizsba menekült „Irodalmi Újságban” is publikáltam. Irodalmi fejlődésem szempontjából nagy jelentősége volt az un. „öreg kultúrzsidók” barátságának, mint Fenyő Miksa, Ignotus Pál, Hatvany Bertalan, Kéri Pál, de minőségem javára váltak a katolikus költő Horváth Béla, vagy Szabó Zoltán, a „Cifra nyomorúság” írója is. Bikich Gábort is formáló erőim közt tartom számon. Jó költő is volt, de még jobb esztéta. Az összefogó erőt expolitikusok képezték, a helyszínen Borbándy Gyula, meg Molnár József, távolról Kovács Imre az Amerikába emigrált paraszt-párti politikus. Münchenben volt szerencsém megismerni Wass Albertet, a müncheni Újváry kiadó telefonján pedig Máray Sándort, aki Délamerikából hívott, hogy gratuláljon „Fölgyújtott farkú rókák” c. versemhez. Ez a Mózsi Ferenc, akkor Kanadában megjelenő, „Szivárvány” c. folyóiratában tétetett közszemlére.
1974-ben elvállaltam a ”Vagyunk” c. folyóirat technikai szerkesztését, melyet a Ledermüller kiadónál Sz. Kanyó Leóna alapított. Ő jugoszláv állampolgár volt és konfliktusba került a rendszerrel. Nem engedték vissza Münchenbe. Ezért vállaltam a szerkesztést, és hozzájárultam a tartalom alakításához is. Népszerű családi folyóirat kerekedett belőle. Wass Albert ennél a kiadónál sokszor megfordult.
A „nyugati” magyar irodalom hosszú ideig külön életet élt, sok jó íróval, kevés igazán művelt olvasóval. Antológiákban adtunk életjelet hazafelé magunkról. Egyszer, a hatvanas években elküldtem egy könyvre való verset a Magvető kiadónak. Minden lapra szamárfület gyűrtek úgy küldték vissza egy levél kíséretében, melyben közölték velem, hogy nem ütöm meg mértéküket. A honi irodalom mértékét máig sem „ütöm meg”. Elsősorban költő vagyok, de író és képzett irodalmár is, a nyelv- és irodalomtudomány magisztere. Mint kritikus függetlenedni tudok magamtól is és körvonalazni tudom költészetemet a magyar- és világirodalomban egyaránt.
Lírám központi témája a szerelem. Szerelmi költészetem egyediségét a kritika csak azután ismerte föl, hogy németül is írtam és publikáltam verseket. Ezekből többet lefordítottak olasz nyelvre is. A magyar „műértő”, a két Kabdebót, Lorántot és Tamást kivéve nem ismert föl azon kívül semmit, minthogy eggyel többen acsarkodnak a kulturkoncon. A német és olasz kritika viszont fölismerte, hogy költészetemben a nő nem mint testi, de nem is mint lelki élvezeti cikk jelenik meg, hanem mint ember, istenasszony szinten, aki az inspiráció kútfeje minden vonatkozásban. Költészetem másik tartóoszlopa a társadalomkritika, a kemény, kevésbé lírai „odamondásoktól” a misztikába hajló aggodalomig, - széles skálán. E téren is behat költészetembe az a tény, hogy a rábaközi tudók neveltje vagyok.
Antológiákban, folyóiratokban publikáltam 1966-ig. Ekkor egy ukrán kiadó, a müncheni „LOGOS” kiadta „Fehér förgeteg” c. verseskötetemet. Ezt követte 1982-ben a „Karneolszemű macska fuvoláján” című, (Saját kiadóm, az ETANA és a HERP kiadó közös kiadása. Ez Buzády Tibor zsebéből táplálkozott.) majd két évre rá, 1984-ben az „Így írtok künn” c. versparódia kötet. (Parabel kiadó) Ebben 51 „nyugati” költőt vettem tollhegyre. Magamat sem kíméltem. Kabdebó Lóri szerint „Nyakizmán Tökül unokája” c. önparódiám a legjobb irodalmi analízis Máté Imréről. Közben szaladtak az évek. Nagy időbéli hézagok! Mással voltam elfoglalva. Többek között mások műveinek kiadásával.
Időközben németül is elkezdtem írni. Először prózát, humoros elbeszéléseket, és kb. két évtizednyi német kultúrközegben élés után verseket is. A buzdító, hajtó erő nem csak az olvasóközönség utáni vágy volt, hanem a szerelem is. A versek címzettje nem tudott magyarul, ezért kénytelen voltam szívét németül megszólítani. Mivel pedig irodalmilag nagyon képzett és igényes volt, rákényszerültem a magas színvonalra. Nyelvileg, tartalmilag, esztétikailag egyaránt. Ennek eredménye a „Licht und Tau”- Fény és harmat c. kötetem 1992 -ben. A „Parabel” kiadó jelentette meg. E kiadó üzemeltetője Balogh Tibor volt, aki egyébként is sokat költött az emigráció kultúrájára. Kötetemet ismertette a „Bayerische Rundfunk”, remek színészek, mint Hilde Linden, bevonásával. Fiatalok százaitól kaptam a leveleket, hogy megerősítettem hitüket a szerelem múlhatatlanságában. Többen egybe is keltek a könyv hatására. A „Szabad Német Alkotók Szövetsége” (FDA) fölkért, hogy lépnék be szervezetükbe. Beléptem. Esztendőre rá beválasztottak a vezetőségbe. Azóta is viselem e tisztséget. Én vagyok a külügyi előadó. Második német nyelvű kötetem a Wiesenburg kiadó gondozásában jelent meg 2002-ben „Der Marder kehrt zurück” –„A nyest visszatér” címmel. Az elmondott fejlemények évtizedeket ölelnek át, beleágyazva életem folyásába. Egyetemi tanulmányok Göttingenben, Münchenben, szakmunkás tevékenység, vállalatok alapítása, mint villany és fölvonó-szerelő cég, könyvkiadó, borpincészet és élénk családi élet, mely öt gyereket eredményezett.
1993-ban a Magyar Írószövetség székházában mutatkoztam be a hazai közönségnek 37 év száműzetés után először. „A nyest visszatér” c. versemet is előadtam. Úgy éreztem, nem értették. Több folyóirat főszerkesztőjének is megajánlottam, hogy bocsátanék rendelkezésére verseket. A „C.E.T.” kapott csak rajtam, - Mezey András, a többi csak hümmögött, hogy majd mérlegelik, megfelelek-e színvonaluknak. A nyestes versről azt mondták, nem értik.
Gondoltam egyet, megírtam németül is és beküldtem a hildesheimi „Stadtlyrik”-nek nevezett nemzetközi irodalmi pályázatra. Erre egy tucatnyi országból futnak be művek. Alkalmanként 1000-1500 is, de csak 7-et díjaznak. Bekerültem a 7 közé! Ez 1999-ben történt. Azóta még három versem futott be Hildesheimben.
Ennek kapcsán fölmerül a kérdés, hogy a kortárs magyar irodalom olyan magasan szárnyal-e a német fölött, hogy ami azoknak élvonalbeli, a magyarnak színvonalon aluli, vagy annyira alatta van a németnek, hogy annak a segge a horizontja. Az igazság valószínűleg az, hogy Magyarországon a szerzőt díjazzák, Németországban-mint minden művelt országban, a művet. ”Hát miért nem szóltál, hogy az a te műved?!” - mondták nekem egyszer magyar zsűritagok, amikor panaszkodtam, hogy megint nem díjaztak.
Irodalmi kitüntetésem csak német van. Az FDA ezüst-kitűzője. Magyar nincsen, csak politikai. Tiszti kereszt, meg „Szabadság hőse” érem, meg Győr-Moson-Sopron megye emlékplakettje. A PEN-Klub több ízben is fölterjesztett Kossuth díjra, - eredménytelenül. Ez kezdetben bántott, de amikor áttanulmányoztam a díjazottak névsorát, rájöttem, hogy a legmagasabb kitüntetés az enyém: nem vagyok köztük!
Egy pályázatot mégis megnyertem Magyarországon is, 2000-ben. A Munkaügyi Minisztérium hirdetett pályázatot a munkaélettel kapcsolatos témára. Megírtam a „Légvár tavernája” c. elbeszélésemet. Tragikomikus elbeszélés a külföldön szerencsét próbáló fiatal magyar szakemberről. Elbeszéléseim többségét németül írtam és kivétel nélkül szatirikus művek. Folyóiratokban, rádióadásokban jutottak el a közönséghez. 2002-ben a pécsi Pannonia Kiadó megjelentetett tőlem egy közel 50 évet átfogó versválogatást „Vállunkon vízözönnel” címmel. Kötet esedékes német és magyar nyelvű verseimnek is, - az újabbaknak. Önéletrajzi visszaemlékezést is tervezek és egy forgatókönyvön is dolgozom –németül, mert egy német filmestársaság meg akarja életemet filmesíteni. Nem szépirodalom ugyan, de irodalmilag sem érdektelen a „Yotengrit”-könyvek négy kötete, melyeknek kiadását 2004-ben indítottam el. Ezekhez kötődik lazábban „Szarvasének” c. könyvem is, amely a magyar totemállat-kultusz földolgozása lírai igénnyel.
Még nem zárult le semmi, ápolom szívemben az örök tavaszt!
Máté a forradalmár
Forradalmár abból lesz, aki az elnyomást nem fogadja el mint természetes állapotot. Már gyerekkoromban lázadó voltam. Makacs, de nem erőszakos. Ezt a két tulajdonságot általában összetévesztik, mert lehet valaki makacsul erőszakos, de lehet ellenállóan makacs is. Sohasem nyifegtem-nyafogtam ha valamire rákívántam. Fölnőttként sem tudtam örülni semminek, amit nem könnyedén, nem szívesen adtak. Viszont már mint kis kölyök sem tűrtem, ha például legszemélyesebb ügyeimbe avatkoztak. Gyereklogikával az orrtörlés is külső, erőszakos beavatkozás, vagy például a kibomlott cipőfűző megkötése. Egy ilyen beavatkozást elhárítandó történt, hogy megfeketedtem a dühtől. Orvost hívtak. „Mérges, akaratos a gyermek.” –állapította meg a doki. Valamit művelt velem, amitől színt kaptam újra. Hamarosan megint megfekedtem a dühtől. „Jaj, hamar orvost a Kisimrének!” Szerencsére éppen ott volt Anna néném, anyám testvére, nekem keresztanyám is. „Nem orvos köll ennek!”- mondá és jól elnadrágolt. Soha többé nem feketedtem meg a dühtől! Mert a macska is odavág a kiscicának, a kutya is belecsíp a kölykébe. Egy nem brutális seggrepacsi, vagy egy füles csodát tehet, de ártani semmiképpen sem árt, ellentétben a pszichológizált ejnyebejnyével. A falusi gyerektársadalomban is vannak konfliktusok. Nem viseltem el az igazságtalanságot, az irigységet, a gyöngébbek bántalmazását, sem a madárfészkek lelketlen szétdúlását, kifosztását. Jómagam soha sem kötöttem bele másik gyerekbe. Vele örültem, ha öröm érte, vigasztaltam, ha bánat, de ha bántani próbált valaki, azt megtépáztam. Egyszer egy nálamnál esztendővel öregebbnek akkorát találtam visszaütni, hogy talicskán köllött hazatolni. Ritkán volt viszály, de ha volt az mindig az irigységre hajlamosakból indult ki. Már gyerekfejjel megtanultam utálni az irigy embert.
A szülői házban sok szó esett a hazáról, a nemzetről, a szabadság eszméjéről. Nem véletlenül. Öregapáim mind két ágon az I. Világháborúban estek el. Apámat minduntalan hadba szólították. Fölvidék, Erdély, Kárpátalja, végül Szovjetunió. Az orosz fronton esett el, 29 évesen. De „köztünk éltek” az 1848-as hős ősök is, akik Laky Döme, a csornai premontrei szerzetes szabadcsapatában jeleskedtek. Száz szónak is egy a vége, mink szabadságszerető „nemzetbül valók” vagyunk. A Moszkvából dirigálást nem nekünk találták föl. Úgy többáttételesen sem, vagy talán még annyira sem, mintha direktben jöttek volna a napiparancsok. Mert a zsarnokság ott a rossznál is rosszabb, ahol meghunyászkodók vazallus láncolatán keresztül nehezedik az elnyomottra. Az oroszokra gyerek fejjel haragudtam, mert orosz golyó ölte meg apámat, de idővel arra a belátásra jutottam, hogy a muszka erről nem tehet. Ő védte a hazáját. Apámtól, aki oda ment, mert odavezényelték! Bizony, a többség nem gondolja máig sem át, hogy a Szovjetunió azért igázott le bennünket, mert mi német szövetségben megtámadtuk, de kivertek bennünket és el is foglalták szép Hazánkat. A bajt tetőzendő rémuralommal fönntartott társadalmi modellt erőltettek ránk. Nem tetszett nekem az a világ! Falumat, Maglócát is elérte. A nyilas vezér letette a különbözeti vizsgát és tanácselnök lett. A párttitkárságot elvállalta közkönyörgésre K. bácsi a bikagondnok és aránylag zavartalanul folyt az élet. Maglócát „Kis-Svájc”-nak mondták, majdnem-függetlensége miatt. Beszolgáltatni azért muszáj volt! Ez zavarta az idillt. Meg az sem tetszett, hogy félni kellett, tartani kellett a szánkat. Az öregebbek jól emlékeztek még a Tanácsköztársaság rémuralmára, de arra is, hogy itt a Rábaközben mozdult meg a nép először, levetni magáról a vörös rabigát. „Ezt megint megtehetnénk!”- gondoltam és már el is kezdtem főleg bősárkányi baráátaimmal szervezkedni.
Barátaimmal, többségükben bősárkányiakkal összeesküdtünk a rendszer megdöntésére. Nagy Ferenc, Németh Alajos, Göncz Zsuzsanna, a csatárimajori Molnár Ferenc, Stift Károly a csikoségeri vadőrtanyáról voltak velem együtt a főkolomposok. Tizennégy évesek voltunk. A hős ősök mellett idolunk volt egy Varga Ernő nevű kortárs betyár, aki disszidálók százait segítette át az osztrák határon. Sokáig körözték, kergetőztek vele, de ő mindig megmajmolta üldözőit. Végül mégiscsak lelőtték. Nekem „legénykeresztapám” volt, mert én igen fiatalon avattatam legénnyé. Egyszer magával vitt fegyvereket rabolni Csatárimajorba. Ott a néhai uradalmi magtárat raktárnak használták a muszkák. Egy szál katona silbakolt az ajtajában. Őt kellet fejbeverni, hogy elaléljon. Elvállaltam a föladatot. Sikerült fegyvereket szereznünk. Nekem nagyon nyomta a lelkemet, hogy fájdalmat okoztam az orosz katonának, ezért meggyóntam Kövér Fidél premontrei szerzetesnek, aki a rend föloszlatása után Maglóca plébánosa lett. „Nagyot vétkeztem?” „Nem fiam. Ez hősies, hazafias tett volt. Az viszont cefet nagy vétek, hogy engemet kihagytatok belőle!”
Az ellenállás, dacolás része volt az is, hogy „csakazért is” jártam hittanra gimnazista koromban is. „Bátor ellenálló” híremet azonban nem kockázatos megjegyzéseimnek, nem is dacoló magatartásomnak köszönhettem, hanem annak, hogy jó helyen, jókor, rosszul adtam össze egy számoszlopot. Nyaranta cséplőgép-ellenőrködtem. Hol kombájn, hol házról-házra vontatott cséplőgép mellett. Hagytam, hogy a gazdák lophassanak a sajátjukból. A farádi állami gazdaságban, ahol kombájn mellett írnokoskodtam, az történt, hogy a tizedespontot rossz helyre tettem, így a tízezrekből ezrek lettek. Az őszi árpatermés holdanként így csak 57 kiló lett, de az állami gazdaságok kókány gazdasági statisztikái között ez nem tűnt föl. Senki nem szólt semmit. Egy szép napon viszont megjelent anyámnál egy teherautó. Leraktak róla 10 zsák gabonát. „Remek fia van. Az Isten áldja meg. Tudunk a ház körül állatokat nevelni. Elhoztuk az ő részesedését is!”- mondák, mert szótlan cinkosságnak minősítették tévedésemet.
Ilyen múlttal kerültem az érettségi után egyetemre. Nem akarom ismételni másutt elmondottaimat, de azt itt is megemlítem, hogy a mindenható Párttal sok konfliktusom volt. Sőt az ÁVH-val is. Néhányszor megesett, hogy finn küldöttségeknek tolmácsoltam. Egy finn kommunista följelentett, hogy gyaláztam volna a népi demokráciát és a szovjet hadsereget is. Beidéztek a Fő-utcára. „Nem tudok perfekt finnül, - valamit félreérthettek!”- így védekeztem. A kihallgatóm körülnézett, közel hajolt hozzám.”Nem értették félre. Magának igaza van, de vigyázzon a szájára!” Megúsztam!
A reformmozgalmak 1955 őszén már erős szárnyon csapongtak. Az ELTE-n két egymással vetélkedő reformista csoport volt. Egy felől az „Urbánusok”, másfelől a „Népiek”. Az urbánusok „emberarcú szocializmust” akartak, mink népiek pedig szabad nemzetet egy olyan társadalmi renddel, melyben mindenkinek saját véleménye lehet. Valójában egy jó értelemben vett liberalizmust. A népi szárny intellektuális magvát képezte a „kolhoz” néven ismert csoportosulás, melyet I. Tóth Zoltán a bölcsészkar dékánja szervezett meg. Molnár József történész tanársegéd, meg Varga János dékán helyettes segítették ebben. A „Kolhozban” Molnár, akit „Latin tanár” néven emlegettünk, mert ő vizsgáztatott középkori szövegolvasásból, engemet hadászati megoldások tanulmányozásával bízott meg. Én lettem a „Tiszta szívvel” folyóirat főszerkesztője is. Ez 1956. október 6.-án jelent meg. Román Károly vállalta a felelős szerkesztő címet. A szerkesztőség további tagjai: ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó Loránt, Szakács Károly, Veress Károly. Rajk újratemetésén, október 6.-án osztogattuk a Hősök terén. Ebben jelent meg „A szent tehenek c. versem, de Harsay György „Eppur si move” című tanulmánya is, melyben kerekperec kimondja, hogy Rákosi Mátyás és Farkas Mihály gyilkosok. Ott, a Rajk temetésén szerveztük meg a Képzőművészeti Főiskolásokkal karöltve a Népköztársaság történetének első tüntetését. Ezt a tüntetést, mely a szovjet követség előtt is elskandálta, hogy „ ruszkik haza!” (Andropov kis híjján bilire roskadt félelmében), ki akarta sajátítani, mint saját hősies akcióját Antall József - akkor tanár, a Váltás után miniszterelnök. Annyi igaz, hogy Rajk temetésére kivezényelte diákjait, de a tüntetéshez csatlakozást megtiltotta nekik! Ebből a történetből érthetjük meg, miért kaptam én Antall országlása idején egyszeri be-kiutazásra 30 napos vízumot! Úgy tűnik, az ÉRDEM-ORZÁS, a zsákmányelragadás intellektuellizált formája gyakoribb, mint gondolnók! Jómagam megéltem Antallal, mostanában meg frissen a Yotengrit Egyház hiénakutyáival. 56 októberében volt egy másik veszélyes akcióm is, de arról „Máté a nyelvész, történész” skatulyában regélek.
A forradalmat kiprovokálták. Egy hónappal a forradalmat megelőzőleg írtam egy verset. Talán publikáltam is, de valahogyan ismerté vált.
„Rozsdásodik az ősz már
vérvörösen.
Itt ott vérfolt csillog
a leveleken.
Ha lehullik a földre
a sok levél,
szomorú lesz az utca
és csupa vér.”
Benke Valéria megkérdezte, hogy „mondja drága Imre, ez olyan költői izé, vagy terveznek valamit?” Őt a professzorom lányának a házibuliján ismertem meg, akinek osztálytársa volt. Nem tudtam kicsoda, micsoda, de tetszett nekem mint nő. Azt hittem, hogy újságíró. Nos, ő figyelmeztetett arra is, hogy a „Kolhozt” figyeltetik, meg arra is, hogy „EZEKNEK” (értsd a Rákosi-Gerő klikket) jól jönne egy leverhető lázadás, mert bizonyíthatnák Moszkva felé, hogy szükség van rájuk.” Értelmileg idézem, de ilyenképpen is hangzott. Meg is csinálták amit akartak, csak nem forradalmacska kerekedett belőle, hanem szabadságharc. A népiek meg az urbánusok vetélkedését nyergelték meg. Mint ismeretes, az urbánusok túl akarták licitálni a népieket, a „kolhozt” és szimpátiatüntetést terveztek a lengyelek javára egy szovjet-lengyel politikai feszültség kapcsán. A Beck/Germuska könyvben („Forradalom a Bölcsészkaron”) az áll ezt illetően, hogy „Gömöri György (urbánus vezéralak) fölvetette a tüntetés gondolatát és Máté Imre egyetértett vele.” Nem értettem egyet, ami majdnem MEFESZ-es mandátumomba került, de végül is beleegyeztem, „az egység kedvéért.” A MEFESZ három fős vezetőségébe választottak, annak dacára, hogy népszerűségem nagyot zuhant, mivel a tüntetés ellen érveltem. (A MEFESZ-triumvirátust Gömöri György, Máté Imre és Wald Pál képezték. IRWING angol történész is így tudja. Azóta mátétlanították a Forradalom történetének ezt a fejezetét is.)
Létezik egy írásom, „A vörös bölcsész” címmel. Ez egy önéletrajzos visszaemlékezés. Vázlat egy könyvhöz, ami a forradalom ötvenedik évfordulójára jelent volna meg, mint jónéhány könyv mások tollából, méghozzá állami támogatással, de az enyémre már nem jutott pénz. Abban élményszerűen emlékezem. Engedtessék meg, hogy ehelyütt szárazabb lehessek. ----A forradalom kirobbant, én fegyvert fogtam. A Nemzetőrség kötelékében irányító szerepem volt. A „parancsnok” szavat nehezen viselem el. Én olyan vezér voltam, aki előrenyomuláskor elöl járt, visszavonuláskor hátul.
Sok és sokféle élményem volt. Szomorú, vidám, félelmetes, mindenféle és sokféle emberi karaktert is megismertem. Olyan harcosokat is, akik ma is szerepet játszanak a közéletben. Köztük Wittner Máriát, Drábik Jánost. Wittner Máriát, ezt a hős asszonyt gyalázta nemrégiben egy fiatal politikus. Nincs igaza, de nem ez a fölháborító, hanem a respekt, a tisztelet hiánya a nemzetért életét kockáztatóval szemben. Ez sajnos általánosítható jelenség a magyar társadalomban. Erre nem magyarázat, hogy az iskolában, mint „ellenforradalomról” tanult 56-ról. Azóta megtanulhatta volna az igazságot és ennek a forradalomnak világot formáló jelentőségét is. Drábikra, Janikára ha emlékezem, 100 kövér lúd jut eszembe. Janika volt a Jogi Karon berendezett hadtáp felelőse. Tudni illik, hogy a forradalom idején a VIDÉK, Isten nevében szállította az élelmet Budapestre. Mink is kaptunk belőle, bölcsészkari lövészek. Egyszer 100 ludat kaptunk, de nem tudtunk velük mit kezdeni. Drábik megoldotta a problémát! Áttörette a falat a teológiai főiskola felé és a kispapokkal részesedés fejében elkészíttette a libasültet.
Mozgalmas idők voltak azok! Kétszer fogságba estem, egyszer szitává lőtték a kalapomat, egyszer csuklón lőttek és megnyilatkozott a rádióban Mindszenty bíboros. „Harmadik csapásnak” neveztem el rádióbeszédét. A másik két csapás volt számomra a Tűzszünet, meg a kilépés a Varsói Szerződésből. Tűzszünetet akkor kötöttek, - máig sem tudom miért éppen akkor - amikor mink voltunk fölényben. Kilépni a katonai szövetségből a lehető legdilettánsabb diplomáciai húzás volt. Azt köllött volna mondanunk, „örök barátság, szövetség, csak menjetek haza!” Mindszenty beszéde pedig egyrészt ürügyet adott a szovjet beavatkozásra, másrészt sok harcosnak kedvét szegte. Nem azért harcoltunk, hogy a kötelező pártszemináriumot kötelező litánia váltsa föl. Nem tartottam magamat a tűzszünethez. Ezért mikor Gömörivel és Wald Pállal nála jártunk a Parlamentben, meg is dorgált Nagy Imre. Én készültem és föl is készültem az orosz támadásra. Kabdebó Tamás, aki regényfigurát (is) csinált belőlem, ezt meg is írta visszaemlékezéseiben.
November 4.-én meg is jött Moszkva válasza a Hercegprímás beszédére és Nagy Imre szerződésbontására egy csomagban. Ekkorra már föladtam a hidak ellenőrzését és a fehérvári úton vártam az orosz páncélosokat. Pedig egy futár levelet hozott „A vörös Bölcsésznek” címezve, hogy „Ez a támadás kivédhetetlen! Vonuljon hadával a Pilisbe!” Aláírás: Dudás. Nem tudtam név-e, ragadvány név-e. A forradalomban ismérvek alapján ragadtak nevek. Pongrátz Gergelyt Bajusz néven említették, engemet „Vörös Bölcsész”-nek tituláltak. Ehhez hajam színe és mellényemé egyaránt hozzájárulhatott. Nem követtem az utasítást. Maléterét sem! A Corvin-köziek sem, a délbudapesti harcok vezéralakja, Oltványi László sem. Nem bíztunk Maléterben, különösen attól kezdve nem, hogy vezérkarába integrált olyan alakokat, mint Kovács István altábornagy a budaörsi Híradóslaktanyából, akinek én is voltam hadifoglya. Maléter pedig őrnaggyá léptetett elő, csak úgy kapásból, mintha csak barackot nyomott volna a fejemre.
Megérkeztek a muszkák! Éktelen csörömpöléssel. Ez a zaj általában megfélemlíti az ellenfelet. A magyarban viszont ellenkező hatást vált ki. „Zeng, dörög az ágyú, csattog a kard, ez lelkesíti csatára a magyart!” Sokan voltak. Ők nem akartak elfogyni, a mi hadi készletünk pedig elfogyott. Elhagytuk a harc mezejét. „Ne ürítsük ki az országot. Ti menjetek haza és kenjetek mindent azokra, akik elestek vagy száműzetésbe kényszerültek. Én most Győrbe megyek, de ha idegenbe kényszerülnék is, visszajövök!”- E szavakkal búcsúztam bajtársaimtól, köztük Papp Árpádtól, akire karabélyom tett mély benyomást. Dióverőnek csúfolta.
Darázs Máriával fölkapaszkodtunk egy Győrbe tartó teherautóra és a reggeli kávét már Szigethy Attila társaságában szürcsöltem. Marika sántított. Láblövése nem volt veszélyes, de fájdalmas.
Szigethy volt a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke. Őt arra vettem rá, hogy mozgósítsunk és alakítsunk ki frontvonalat. A besorozott harcos katona. Nem kezelik lázadónak. Ezt ő jónak találta, csak fegyver is szükséges lett volna hozzá. Az meg nem volt. Szigethy a Németországban állomásozó amerikaiakhoz fordult. Azok azzal mentették ki magukat, hogy nem jöhetnek át a semleges Ausztrián. Ekkor ARTYUK orosz tábornok azt a javaslatot tette az amerikaiaknak, hogy ő látszatbevonulással megsértené a négyhatalmi egyezményt. Ez följogosítaná az amerikaiakat is arra, hogy be- és átvonuljanak. Nem mentek bele, sőt Artyukot föl is adták Moszkvában. Úgy hallottam, kivégezték emiatt. Még nincs róla utca elnevezve Győrben…
Szigethy Attila ekkor ezt mondá nekünk: „Nincs értelme Győrt azért porrá lövetnünk, hogy két héttel tovább tartson a forradalom! Menjetek külföldre, mert a halott hősök nem használnak a nemzetnek!” Összeadott bennünket. Még elmentünk Maglócára, elbucsuzni anyámtól, hugomtól, atyafiságomtól. Mielőtt átléptük volna a határt, zsebembe gyömködtem egy marék rábaközi földet. Acsalag tornyában delet harangoztak, amikor átléptük a határt. November 12.-én, pontosan ma 55 évvel ezelőtt.(2011.nov.12.)
(A kép Darázs Mária festménye Máté Imréről, fél évvel a forradalom után.)
Rendfőnök és egyházfő
A rendfőnökről REND-re, az egyházfőből EGYHÁZ-ra következtethetünk. Így is van. A „Kárókatona (kormorán) Rend” őrizte, ápolta az ősi hagyományt, a BÜ-ÜN vallás (Kilenc bűvölet-et jelent) szellemi kincstárát. Ennek a tan tisztaságán őrködő szerzetesrendnek a főnökét, apátját nevezték FŐBÁCSÁ-nak.
Rábaközi „tudók” neveltjeként tagja voltam a Rendnek. A „künvek” csak szájhagyományként léteztek. Amit lehetett megtanultam és mestereim, Tudós Nagy Ferenc meg Bendes József megtanítottak szellemek hívására, más szóval a szellemidézés tudományára, - többek között a sugallat értelmezésére, fogadására. Erre nagy szükségem is volt, mert a megmaradt hagyományt csak philológiai módszerekkel lehetett rekonstruálni anélkül, hogy értelmében csorbát szenvedjen. Olyan jellegű rekonstrukcióra volt szükség, mint amikor a régész egyetlen, vagy jobb esetben néhány csontból rekonstruál egy egész embert. Bendes József a „hivatalt”, a főbácsai hatalmat és méltóságot testálta rám, Tudós Nagy Ferenc pedig a sugallat fogadásának táltostudományát. Nem véletlenül kerültem Ferenc bátya keze alá.
Születésemet követően napokon át ordítottam, mint a fába szorult féreg. Megmutattak a tudónak. Ő azt mondta, hogy a BOLDOGASSZONY kegyeltje volnék és azért ordítok, mert előző életemben rossz élményem volt. Esetleg erőszakos halált haltam. Megígérte, hogy „gondja lesz rám, ha fölcsöpörödöm”. Igaza volt. Emlékszem korábbi életemre, halálomra és születésemre is. Jó fél ezredév telt el a két élet között, de nekem úgy tűnt, mintha régi halálomat átmenet nélkül követte volna új születésem. Gyerekésszel is úgy véltem, hogy ezt nem mesélhetem fűnek-fának. Két öreganyámnak beszéltem csak erről, meg Feri bácsinak, akitől gyerek - és ifjú éveim során sokat tanultam. Azt is, hogy miként háríthatjuk el a rossz szellemeket, miként fogadjuk a jókat. Meg gyógyászatot is tanultam tőle. Azt is megtanultam, hogy leghatékonyabb orvosság a szeretet. Leghatékonyabb önkárosító szer pedig az irigység. Ő avatott bácsává, mesterré. A főbácsaságban őt Bendes József követte, aki később nekem adta át, mint már leírtam, a hivatalt.
A Kárókatona Rend a Yotengrit eszmerendszer megőrzője, a YOTENGRIT EGYHÁZ megteremtője. Ezért a Kárókatona Rend főbácsája az Egyház feje is. Elődje nevezi ki. A hivatal átruházásának szertartásához hozzá tartozik egy kasza-üllő átadása, melyre az öreg bácsa jeleket vés. A jogszokás értelmében a bácsának 49 éves koráig nem szabad korrigálni a tanokon. Csak ha betöltötte „hetedhét” azaz 49. évét. A Yotengrit-logika értelmében „az örök igazságokat újra köll fogalmazni, ha változik a nyelv és értelmükben módosulnak a szavak”. A bácsa új tanokkal, új fölismerésekkel is csak 49 éves kora után léphet színre.
Az Egyház főbácsája szakrális jogfolytonosság jegyében főbácsa, ezért nem mozdítható el az Egyház éléről szavazással. Hivatalát ő adja tovább utódjának.
A közelmúltban megkísérelte egy ostobának bizonyuló, néhány főből álló banda, melynek fele sem tagja az Egyháznak, hogy engemet, a főbácsát kizárjon saját Egyházamból! Méghozzá bírósági úton. Azzal érveltek, hogy politizálok, ami sérti az Egyház alapszabályát.
A Yotengrit Egyház nem avatkozik bele a pártpolitikába, mert eleve elítéli a pártoskodást, a pártot, mint intézményt is! Természetesen azzal sem értek egyet, hogy egy parlament akarja eldönteni, mi az egyház. A Yotengrit Egyháztól, ha azt várják el, hogy ne avatkozzék a politikába, akkor a politika se avatkozzék az Egyházba! Az államnak joga van nem támogatni, de a vallásszabadságot korlátozni, akadályozni nincs joga! Ha mégis erre vetemedik, az üldözés. Amíg Magyarország az EU tagjaként vegetál, addig az üldözöttség még előnyös státusz is lehet. A Yotengrit eszmeiség terjedését nem tudja semmi sem megakadályozni! Ami valójában aggasztó a nevük említésére még elmarasztalón is méltatlan eszmerablók akciójában, az a politikai rágalmazás. Rákosi Mátyás üdvözletét küldi a pokolból!
forrás:www.yotengrit.hu
