From: Lipták Béla > hungarian-lobby@googlegroups.com
Sent: Friday, November 02, 2012 9:15 PM
To: Kutasi József Antal
Subject: Emlékezzünk: 1956 November 1 és 2
Emlékezzünk:
1956
November 1 és 2
Albert Camus
„A világ egyetlen népe sem tett annyit az emberi szabadságért és az igazság győzelméért, mint a láncra vert és leigázott magyar nép. Csak úgy lehetünk hűek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt az eszmét és fel nem adjuk azt az álmot, melyért a magyar hősök az életüket adták!"
1956 November 1, Csütörtök
Csütörtökön, november első napján korán elmentem nemzetőr igazolványomért. Az igazolványra rányomtatták a magyar nemzeti színeket, azonossági száma 8260 volt. Kopácsi Sándor írta alá. Roppant büszke voltam rá.
Amikor a MEFESZ irodába léptem, emelt hangokat hallottam. Heves vita dúlt Nagy Imre miniszterelnök legutóbbi bejelentéseiről, arról hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és arról hogy kinyilvánította az ország semlegességét. Valamennyien tudtuk, milyen döntő lépésekről van szó. Vígh Tibor úgy vélte, ezzel kihívjuk magunk ellen az oroszok támadását. „Nem hagyhatják, hogy egy ilyen precedens sikeres legyen." – mondta.
Marián alezredes ezzel nem értett egyet, és azzal érvelt, hogy a nyugati hatalmaknak jelenleg nincs törvényes alapjuk egy, a Varsói Szerződés tagállamai közötti vitába beleavatkozni, de megvédhetnek egy semleges országot, ha az segítséget kér egy fegyveres agresszió ellen. – Vagyis – mondta –, Nagy Imrének nem volt más választása! Meg kellett tennie ezeket a lépéseket, hogy elháruljanak a jogi akadályok, ha, ne adj Isten, nyugati katonai segítségre szorulunk.
Nem tudtam, kinek van igaza, és nem értettem a nyugati vezetők mentalitását sem, azt azonban tudtam, hogy a magyar közvélemény Nagy Imre mögött áll. Tudtam, hogy egyik katonai tömbhöz sem akarunk tartozni, hogy semlegesek akarunk lenni. A vita folytatása közben a rádió a Párt új vezetőjének, Kádár Jánosnak[1][1] beszédéről tudósított, aki azt mondta: „Dicső, magyar forradalmunk győzött. Szabadságot és függetlenséget vívtunk ki Magyarországnak. Büszke vagyok, hogy a kommunisták az első sorokban harcoltak ebben az igazságos forradalomban. Ha kell, utolsó leheletemig védeni fogom, amit elértünk. Puszta kézzel küzdök érte."
|
|
|
Rákosi Gerőben jobban bízott, mint a „titóista"Kádárban | Kádár 1956-ban | General Ivan Aleksandrovich Serov |
Kádár János szavai a rádióban: „„Dicső, magyar forradalmunk győzött. Szabadságot és függetlenséget vívtunk ki Magyarországnak. Ha kell, utolsó leheletemig védeni fogom, amit elértünk. Puszta kézzel küzdök érte."
Ettől máris jobban éreztem magam – nem azért, mintha bíztam volna ebben az emberben, aki még mindig kommunistának vallotta magát. Dehogy! Hanem azért, mert ha a Kommunista Párt vezetője így beszél, és ha béke, nyugalom honol az országban, akkor nem létezik, hogy az oroszok megtámadjanak. – Ezek után még mindig támadhatnak az oroszok? – kérdeztem Gyurkától. – Egyes számú szabály, hogy sose hidd el, amit egy kommunista mond! Még az ellenkezőjét se. Ez a Kádár, akinek Csermanek az igazi neve és ha nem tudnád volt egy fél tucat egyébe neve is, olyanok, mint Barna meg Lipták (itt felfigyeltem, de nem szóltam, elvégre az én nevemet Gyurka se tudta, neki is csak Öcsi voltam) és azok közül az egyik – éppúgy, ahogy ENSZ képviselőnk neve sem Koós volt, hanem Konduktorov, és ráadásul nem is volt magyar állampolgár -, bármit megtesz vagy mond, amit moszkvai főnökei parancsolnak. Kádár a börtönben megtanulta, hogy tanácsos engedelmeskedni, amikor kommunista elvtársai kihúzkodták a körmeit. Hidd el, nem felejtette el. Ma még velünk van, mert mi most győztünk; holnap hátba támad bennünket, ha Moszkvából arra kap új parancsot. Te csak ne legyél olyan naiv! – oktatott Gyurka.
Pista rendszerint csak megmondta, mi a következő teendőm, de ma reggel megkérdezte, hogy mi is a valódi nevem, aztán pár perc múlva egy gépelt és aláírt hivatalos parancsot nyomott a kezembe. A parancs így szólt: „Ezennel meghatalmazom Lipták Bélát, hogy a Belügyminisztériumban levő fegyvert és lőszert összegyűjtse és a műegyetemre beszállítsa. Budapest, 1956. Nov. 1. Marián István alezredes, Budai Egyetemi Forradalmi Albizottság." Ez volt az első és egyetlen alkalom a forradalom folyamán, amikor a teljes nevem szerepelt egy parancson. Pista azt is mondta, hogy két teherautóval menjünk, és hogy a Belügyminisztérium kulcsát Kopácsi Sándortól fogom megkapni.
A Belügyminisztérium kulcsát megőriztem, a foradalom alatt végig a zsebemben hordtam,majd november végén kihoztam Amerikába is és amikor az amerikai MEFESZ dokumentációt elküldtem Lezsák Sándor lakitelki könyvtárának, akkor azt is mellékeltem a sok egyéb 1956-os dokumentumhoz. Az anyag azóta is ott áll kibontatlanúl egy dobozban, mert Lezsák Sándoréknak nincs pénzük arra, hogy egy könyvtárossal feldolgoztassák a sok összegyült anyagot.
Összeszedtem egy csomó egyetemistát, és amikor a teherautók előálltak, először a rendőr-főkapitányságra hajtottunk a kulcsért. Kopácsi régi barátként üdvözölt. Figyelmeztetett, hogy a Belügyminisztérium az ÁVH tulajdonképpeni központja volt, és eddig még egy szabadságharcos nem lépte át annak küszöbét. Ezért aztán nem lehet tudni, mi vár ott bennünket. Majd átnyújtott egy hatalmas nagy vaskulcsot, amelyet alighanem a 19. században, kézzel készítettek, és hozzátette: – Ha fegyveres ellenállásba ütköztök, forduljatok sarkon, és gyertek vissza.
A Belügyminisztérium legalább hatméteres fakapuját vaspántok és lemezek erősítették, és több tonnát nyomhatott. Én nagyra nőttem ugyan, de a kulcslyuk még így is a szememmel egy magasságban volt, a kilincs pedig még feljebb. Az épület azelőtt valami főúri palota lehetett. Úgy látszik, a múlt arisztokratái azt akarták, hogy az egyszerű ember kicsinek érezze magát, ha belép palotáikba. Bedugtam a negyedkilós kulcsot a zárba[2][2]. Simán megfordult, pici kattanás hallatszott, és már nyithattam is a kaput. A tíztonnás óriás ajtószárny olyan jól volt kiegyensúlyozva, hogy egy ujjal ki tudtam volna nyitni. Még az adott körülmények között is tiszteletet éreztem a mesterember iránt, aki ezt a remekművet alkotta.
Sötét folyosó fogadott a kapu mögött. Az a hátborzongató érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. A villanykapcsolót keresve fémtárgyba botlottam, amelyről kiderült, hogy egy géppuska. A kapu felé nézett a csöve. Mihelyt megtaláltuk a villanykapcsolót, és láttunk, nyilvánvalóvá vált, hogy az ÁVH-s védők az épület felső emeleteire vonultak vissza, mert csak a legnehezebb fegyverek maradtak a földszinten. A többit biztosan magukkal vitték. Emeleti alaprajzunk meg nem volt. Miközben lassan beljebb haladtunk az épületbe, nem tudtam volna megmondani, hogy a léptek, amelyeket hallok, diáktársaimtól, vagy pedig a visszavonuló ávós tisztektől származnak-e.
Nem tudtam, hogy a szabadságharcosok, akik legyőzték az ávósokat, miért nem foglalták el ezt az épületet. Rejtély volt, hogy miként ért véget az ostrom, s ki zárta be a kaput. Kopácsi mindössze annyit mondott, hogy legyünk óvatosak. Hát igyekeztem az lenni. Amikor végigkutattuk a földszintet, szinte mindegyik irodában találtunk fegyvereket. Az ablakok mellett nagy mennyiségű használt töltényhüvelyt láttam, ami arra utalt, hogy jó darabig eltarthatott a harc. A sok hátrahagyott személyes holmi pedig azt sejtette, hogy az ÁVH nagy sebbel-lobbal retirált. Mialatt kollégáim összeszedték és a földszintről a teherautókra hordták a fegyvereket, én felmentem az első emeletre.
A lépcsőház hatalmas és elegáns volt, mint más, hasonló, tizenkilencedik századi épületben Budapesten. A lépcső mellett páternoszter, körforgó, tehát örökmozgó lift működött. Még soha nem utaztam ilyenben. Kissé tétovázva léptem de az egyik fülkébe. Amint a páternosztert beindították, ezek a fülkék végtelenített szalagot alkottak. A bal oldalon felfelé, a jobbon pedig lefelé haladtak megállás nélkül. Most viszont, mivel a páternoszter még állt, könnyen be lehetett lépni a fülkébe.
Megnyomtam a „fel" gombot, és a masinéria egy rándulással elindult. Vitt engem felfelé, a megvilágított lépcsőházból a sötétbe, a biztonságos földszintről az ismeretlenbe. Már közeledett is a sötét első emelet. Ugorjak ki, vagy maradjak veszteg, és menjek feljebb? A sötétség ijesztő volt, de a felsőbb emeletek még ijesztőbbek, így hát az utolsó pillanatban kiugrottam.
Furcsa érzés fogott el. Függőlegesen csupán néhány méternyire voltam lenti barátaimtól, mégis tökéletesen egyedül és elszigetelve. Sötét volt, nem tudtam, hol keressem a villanykapcsolót. Jobbról halk zeneszót hallottam. Egyik kezemet a falon csúsztatva lassan megindultam a zene irányába. Képkeretet, majd egy ajtót tapintottam. Be volt zárva. Mentem tovább, de sehol egy villanykapcsoló, sehol egy ablak. Sötét volt és csönd. A következő ajtó nyitva állt. Jobbommal még mindig a falon, beléptem a helyiségbe. Ekkor bútor állta utamat; nem mehettem tovább a fal mellett.
Kabátfogast, majd egy íróasztalt érintettem. Az utóbbit papírok, könyvek borították, aztán egy telefont talált a kezem, majd végül egy kör alakú fémtárgyat az egyik oldalon. Akár lámpa talpa is lehet, igen ám, de hol a kapcsoló? A talpból állítható szár nyúlt ki, amely csakugyan lámpaernyőben végződött, és az oldalán végre megtaláltam a kapcsolót. Megnyomtam, és a végtelennek érzett sötétség után most megint láttam.
Egy titkárnő szobájában voltam. Nyitott határidőnapló hevert az íróasztalon, nevekkel, telefonszámokkal és jelölésekkel tele. Mind a tegnapi nappal, október 31-ével ért véget. A mai dátumú oldal üresen állt. Az íróasztal mellett naptár lógott a falon. Egy napot pirossal bekarikáztak, és föléje odaírták, hogy „Pista". Az asztal mögött bőrrel bevont ajtót láttam, fölötte pedig a Párt fejeseinek képei lógtak. Még soha életemben nem láttam bőrborítású ajtót. Puha volt, és nem nyikorgott, amikor kinyitottam. Bent a rádióból, egy külföldi állomásról francia sanzon szólt.
Egy szék mellett a földön, tiszti zubbony feküdt rengeteg kitüntetéssel. A bőrdíványon a párna arra vallott, hogy valaki ott aludt. A hatalmas mahagóni íróasztalon álló telefon mellé volt téve, a kagyló a levegőben lógott. A bárszekrény nyitva, az asztalon félig üres francia konyakosüveg állt, poharak azonban sehol. Egy nyitott ajtó mögött iratszekrényeket pillantottam meg, egy fiók kihúzva, a földön papírdossziék hevertek. Ahogy megrúgtam az egyiket, egy okmány csusszant ki belőle. Nagy, piros pecsét virított rajta: „SZIGORÚAN TITKOS."
Az iratszekrények mellett könyvespolc állt, amelyen szemre nagy fotóalbumok sorakoztak. Más-más színű volt mindegyik. Kiválasztottam egy vastag kéket. A címkén ez állt: „X. Y. első osztályú ügynök adatai." (A nevet elfelejtettem.) A kék dossziék sora alatt feketék álltak. Találomra innen is kivettem egyet. A címkére ez volt írva: „Belföldi ügynökök – 7." Fogtam még néhány albumot, és leültem az alacsony üvegasztal előtt álló nagy, hívogató bőrfotelbe, hogy elolvasom őket. Amint leültem, a fotel mellett egy fonott újságtartót vettem észre, amely tele volt színes magazinokkal. Kivettem egyet, és egy szempillantás alatt nemcsak a kémalbumokról feledkeztem meg, hanem arról is, hogy hol vagyok és miért vagyok, mert olyasmiket láttam, amiket még soha.
Holland, francia és amerikai magazinok voltak. Tükörfényes, szép papírra nyomtatták őket és tele voltak éles, színpompás fényképekkel. Címoldalukon hiányosan öltözött gyönyörű nőkkel. Alig hittem a szememnek, amikor kinyitottam őket. A nők elképzelhetetlen dolgokat műveltek. Az egyik egy felhőkarcoló tűzlépcsőjén állt, nem volt rajta más, csak a magas sarkú cipő és egy tollas kalap. Miközben lefelé lépkedett, búcsúcsókot adott egy fiatalembernek a felső ablakban, ám egy másik férfi már simogatta a lenti lépcsőről. Lapozás közben felment a vérnyomásom, szédültem.
Láttam nőket olyan bőrruhában, amely nem bízott semmit a képzeletre; láttam ostort, láncot meg fura szerkezeteket, amilyenekkel addig még soha nem találkoztam. Láttam egy nőt, aki ezüsttálon feküdt egy büféasztalon az előételek között. Mellette egy tál osztriga volt látható. Aztán mindenféle embert láttam, akik hallatlan dolgokat műveltek. Láttam pincérnőket biliárdasztalon, titkárnőket íróasztalon, matrózokat apácakolostorban; láttam német juhászokat, mind a két-, mind pedig a négylábú fajtából, ahogy csinálják. A közelről felvett képekből nem is értettem mindegyiket. Éppen a képeket forgattam erre-arra, amikor távoli kiáltás ütötte meg a fülemet: - Öcsi! Hol vagy?
Mintha álomból ébredtem volna, egy pillanatra elbódultam. Amikor végre magamhoz tértem, megragadtam az ügynökök albumait, és iszonyú zavarban a páternoszterhez rohantam. Miközben fülkém a folyamatosan járó liftben a földszintre ereszkedett, hallottam lentről a diákok izgatott, fojtott hangját. Immár nyugtalan arcukat is láttam. – Mi történt? Hol voltál? – kérdezte Gyurka.
- Csak körülnéztem a fölöttünk levő emeleten. Ha itt végeztetek, mehettek összegyűjteni a fegyvereket onnan is. Én csak kiviszem a teherautóba ezeket az albumokat – feleltem.
Mialatt a diákok az első emeleten serénykedtek, én felmentem a következőre. Már némileg nyugodtabban kerestem a villanykapcsolókat, és kevésbé tört ki a frász, ha vízcsapcsöpögést vagy ajtó-, ablaknyikorgást hallottam. Ekkor a második emelet egy távoli irodájából telefoncsöngés ütötte meg a fülemet. Ahogy a hang felé haladtam az irodák egyre nagyobbak, elegánsabbak lettek. Végül már puha perzsaszőnyegeken álltam meg, hogy felvegyem a hatalmas mahagóni íróasztalon álló, aranyozott telefont.
X. Y. százados vagyok, Kistarcsáról[3][3] jelentkezem – mondta egy mély, katonás hang.
– Én meg Öcsi vagyok a Műszaki Egyetemről – feleltem.
– Új parancsokat kérek alakulatom számára – mondta a tiszt.
– Hallgasson ide, én csak a fegyverekért jöttem ide, azokért amelyeket az ÁVH itt hagyott. Nem adok parancsokat ávós századosoknak.
– A tanácsát azért szeretném hallani, hogy mitévő legyek – felelte a parancsnok.
– Én mindössze annyit tudok, hogy mintegy ötven ávós tisztet tartunk fogva az egyetemen. Ott biztonságban vannak. Ha gondolja, álljon közéjük.
Megköszönte, és kattant a telefon. Csak akkor eszméltem rá, hogy alkalmasint a kistarcsai politikai rabtábor parancsnokával beszéltem.
Mint várható volt, a pornóújságok késleltették a fegyvergyűjtést az első emeleten. Gyurka, aki húszas éveinek vége felé járt, épp ezért tapasztaltabb is volt, mint mi, végül összeszedte a magazinokat, és megígérte, hogy este szétosztja azok között, akik a legtöbb fegyvert gyűjtik össze.
Sötétedett már, mire a negyedik emeleten is elkezdtük összeszedni a fegyvereket. Egy szőke építészhallgató abbeli igyekezetében, hogy teljesítményével az elsők közé jusson, tönkretette a páternosztert. Négy-öt fegyverrel a kezében beugrott a mozgó fülkébe, és lefelé menet az egyik puskacső beszorult a fülke süllyedő mennyezete és az emelet közé. Szerencsére őt sikerült épségben kihalásznunk, de egy biztosíték vagy a motor kiégett. Mindenesetre elromlott a szerkentyű. Lift nélkül maradván a továbbiakban a lépcsőn kellett lecipelnünk a fegyvereket. Nagyon fárasztó művelet volt.
Mire végül felértünk a padlásra, úgy éreztem, gumiból van a lábam. Állni alig tudtam. A félhomályos padláson jól lehetett látni, hogy milyen fejvesztve menekültek az ávósok. A padlót egyenruhák, letépett parolik, fényképüktől megfosztott személyi igazolványok, szemüvegek és egyéb személyes holmik, no meg persze fegyverek és lőszerek borították. Úgy véltem, számukra itt ért véget az út; még egyszer, utoljára itt szálltak szembe az előrenyomuló szabadságharcosokkal. De tévedtem.
A padlás mélyén megtaláltuk azt a másológépet, amellyel új, hamis személyi igazolványt nyomtattak maguknak. A padlón rengeteg eldobott ÁVH-s igazolvány hevert, a közelben pedig kitöltetlen, használatlan, szabályos rendőrigazolványok sorakoztak nagy halomban. Az ávós igazolványokról csak a fénykép hiányzott. Biztosan áttették az új iratokra.
Négykézláb nekiálltam összeszedni valamennyit a régi ávós meg az új és még nem teljesen kész rendőrigazolványokból. Eközben észrevettem egy ajtót a másológép mögött. Egy folyosóra nyílt. A folyosó a szomszédos épület padlására vezetett. Szóval itt menekültek el ezek a piszkos csirkefogók. Ezen keresztül tűntek el a pornóújságok meg az aranyozott telefon gazdái. – Egyenest az orosz főhadiszállásra mentek – mondta Gyurka.
Három teherautót raktunk meg az épületben szerzett fegyverekkel. Este tíz óra volt már, amikor végül bezártam az óriási kaput, és visszamentünk az egyetemre. A teherautón hagytam az albumokat és a hamis személyi igazolványokat, mert útközben Bécs felé akartam átolvasni azokat. A programunk azonban megváltozott. Amikor megérkeztem, hogy jelentést tegyek Marián ezredesnek, a MEFESZ irodában teljes káoszt találtam.
Pista ajtaja csukva volt. Kati sírt. Danner Jancsit sehol sem láttam. – Mi történt? – kérdeztem Katitól.
– Pista idegösszeroppanást kapott. Feleségét névtelenül felhívta valaki. Azt mondta, hogy Pistát fel fogják akasztani. Az asszony idejött, hogy hazavigye. Szörnyű jelenetet rendezett. Azt sikoltozta, hogy visszajönnek az oroszok, jönnek megint a tankok, hogy ő nem akar megözvegyülni, és Pista lesz az ő gyilkosa, ha nem megy haza. Amikor elment, Pista összeomlott. Bezárkózott az irodájába. Nem veszi fel a telefont. Danner Jancsi és Varga Sándor e percben egy tárgyaláson helyettesítik őt a Honvédelmi Minisztériumban. Majoross Imre vitte el őket autóval. Félek. A legrosszabbtól tartok.
– Mit tegyünk hát? Mit segítsek?
– Annyit megtehetnél, hogy a Tétényi úti kórházból hozol Pistának valami gyógyszert, nyugtatót vagy idegcsillapítót.
– Gyurka épp az imént ment el. Látni akarta a családját, mielőtt elindulunk Bécsbe. Úgyhogy gyalogosan kell mennem, pedig az egész napos fegyver begyüjtéstől állani is alig tudok, de hát azért sietek, ahogyan csak tudok.
Alig álltam a lábamon, de azért elindultam a kórházba. Sötét éjszaka volt, én meg rettenetesen fáradt.
1956 November 2, Péntek
Már elmúlt az éjfél, az utcák sötétek, elhagyatottak, lépteim visszhangoztak a macskaköves utcán. Kicsit féltem, kissé lehangolt voltam, de mindenképen halálfáradt. Az a néhány kilométer, amit a kórházig le kellett gyalogolnom, végtelen hosszúnak tűnt. Mikor odaértem, az épületet teljes sötétség borította, s csak hosszas dörömbölés után sikerült bejutnom. Hajnali egy óra is elmúlt, mire visszaindultam az egyetemre.
Úgy vonszoltam magam a Bartók Béla úton, mint egy alvajáró. Lábaim sajogtak az Ávó székházban megmászott sok emelettől, s az éhségtől az ájulás környékezett. Nem is emlékeztem, hogy mikor ettem utoljára, inni is csak azt a konyakot ittam, amit az ávós tábornok szobájában találtam a pornográf magazinok mellett. A géppisztoly igencsak nyomta a vállamat, s megroggyant lábaim még annak terhét is nehezen viselték. Köröskörül mindenütt sötétség és mélységes csend volt.
Mikor elértem a Gellért térre, egyszer csak lövések hangjára lettem figyelmes. Hirtelen magamhoz tértem. A lövöldözés a pesti oldalon történhetett, a Szabadság-híd túloldalánál. Most a hídon két autó tűnt fel, amint nagy sebességgel közeledtek a budai oldal felé: elől egy kis szürke autó, mögötte egy nagy fekete. Az első kocsi olyan sebességgel fordul le a hídról a Bartók Béla útra, hogy jobb oldali kerekei felemelkednek az úttestről. Ebben a pillanatban felismerem az autót: az egyetemi Skoda, négyen ülnek benne. A volánnál Majoross Imre, mellette Danner Jancsi ül. A Skodánk nyomában egy fekete Pobjeda, az ávósok kedvelt gépkocsija.
A következő pillanatban újabb lövések dördülnek. Világosan látom a Pobjeda ablakán kihajló alak géppisztolyának torkolattüzét. Meglep, hogy a tüzelés fülsiketítő hangja mellett a golyók fütyülését is hallottam. Úgy tűnik, mintha a fülem mellett húznának el a lövedékek. Megfagy bennem a vér, s teljesen lebénultan nézem az előttem lezajló jelenetet. Egy pillanat töredéke alatt, mint egy fénykép, rögződik szememben a kép: Imre a volán fölé hajolva, Jancsi egyenesen ül, vállán ott a géppisztoly, még csak le sem vette. A hátsó ülésen levők előrebukva próbálnak fedezéket találni.
A Pobjeda volánjánál egy egyenruhás szőke ávós nő, mellette egy ávós tiszt, a hátsó ülésen egy másik. Mindkét férfi az autó jobboldali ablakaiból tüzelnek. Ezután a Bartók Béla úton a Körtér felé rohanva eltünik szemem elől a két kocsi és én szaladni kezdek a Műegyetem főkapuja felé, hogy riasszam az alvó nemzetőröket. Még oda sem értem amikor a Petőfi híd irányából újra feltűnik a Skodánk, és megette vagy 100 méterrel a rohanó Pobjeda. Imre a Skodával olyan hirtelen fordul be a főkapu jobb oldalára, hogy a lendülettől felborúl a kocsi. A Pobjeda úgy fékez, hogy az éjjeli sötétben is látom gumikerekeinek füstölését.
A Műegyetemnek a Dunára néző főépülete.
A Skoda a jobb oldalon az első fa elé fordult be hirtelen kanyarral és ott borult fel, én a második fa mögött álltam, mikor az ÁVH-sok tüzet nyitottak.
(A Műegyetemet[4][4] 1782-ben alapították, ma 22,000 hallgatót 1,160 professzor tanít ott)
Néhány másodpercre gyökeret vert a lábam, képtelen vagyok mozdulni. Aztán újabb lövöldözést hallok a főbejárat felől, s ekkor teljes erőből futni kezdek a főkapu irányába. Futás közben átgondolom, hogy mit is kell tennem. Legfontosabb volt a lábam elé nézni, nehogy elessek a sötétben. A főbejárat 100-200 méterre van; 20 másodperc alatt elérhetem. Ösztönösen leveszem a vállamról a géppisztolyt, s anélkül, hogy tudám, mit fogok tenni, a fegyvert magam előtt tartva futok teljes erőmből.
Ahogy a bejárathoz érek, a sötétséghez szokott szemeim előtt kirajzolódik a felborult Skoda körvonala. A kocsi a jobb oldalán hever. Imre felül, Jancsi alúl. Imre próbál kimászni a kocsi felülre került bal ajtaján, mely most az ég felé néz. Jancsi mozdulatlan. Most a Pobjeda megfordul és elszáguld vissza a Petőfi-híd felé.
Valami folyadék csöpögését és valami nyögést is hallok a Skoda irányából. Odarohanok, de közben egy nagy sebességgel közeledő autó hangjára leszek figyelmes. A Pobjeda volt. Úgy látszik, visszafordult a kocsi a Petőfi hídtól.
Beugrok az ott álló gesztenyefa vastag törzse mögé, s látom, amint a hirtelen lefékező Pobjedából kiugranak az ávósok és további sorozatokat adnak le a Skodára. Géppisztolyaik torkolattüzénél jól ki lehetett venni az arcvonásaikat. Olyan közel vannak, hogy jóformán látni tudom a szemük fehérjét. Fölemelem a géppisztolyomat, megtámasztom a fa törzséhez és célozok. De amikor meg akarom húzni a ravaszt, nem tudom. Pedig látom, hogy lövik a Skodát, érzem, hogy most meg tudnám menteni Jancsi életét, de egyszerűen képtelen vagyok meghúzni azt az átkozott ravaszt! Ránézek a biztonsági zárra. Ki van kapcsolva, tehát a fegyver használható, a baj bennem van!
Volt bennem valami, valami gyűlölnivaló, szörnyű gyengeség, ami lehetetlenné tette, hogy a barátomat megvédjem, hogy megállítsam ezeket a bestiákat. Mindez egyetlen, szörnyű pillanat alatt játszódott le. Ez volt az a pillanat, amikor az ember felfedez magában valamit, ez volt az a pillanat, amelyre egész életében szégyenkezve gondol majd vissza. Ez az a pillanat mely évtizedekkel később is lelkiismeretfurdalást okoz, amelyet csak álmában tehet jóvá az ember. Olyan álmokban, amelyekben férfi módjára viselkedik, s teszi azt, ami egy becsületes és bátor embernek tennie kell… Aztán az álom után kimerülten és átizzadva ébred és lassan kijózanítja a valóság hideg zuhanya, az hogy mindez csak álom volt, s a pillanat, amikor azt a ravaszt meg kellett volna húzni, az a pillanat régen elmúlt és soha többé nem tér vissza.
Most a gyilkosok engem is észrevesznek és golyóik jégeső módjára záporoznak, verik a kövezetet a gesztenyefa-fedezékem körül. Ahogy a golyók a macskakövekre csapódnak, kis füstfelhők képződnek fölöttük. A félelem elszorítja a torkomat, agyam bénult. Szinte magamon kívülről figyelem testem mozgását, amint az átrepül a magas vaskerítés felett – csizmástól, géppisztolyostól -- és aztán lebukik a kerítés tégla lábazata mögé. Ilyen magasra még talán versenyen sem ugrottam soha. Kilesek a téglafal mögül s látom, hogy az ávósok most kézigránátokat dobálnak az egyetem bejáratára. Valahányszor kihúzzák a gránát biztosítékát, a gyújtószikra fénye alulról megvilágítja a gyűlölettől eltorzult, szinte már nem is emberi arcukat.
Egy örökkévalóságnak tűnő pár perc után a Pobjeda elhajtott. Én még mindig egész testemben reszkettem. Közben az épületekben alvó diákok is felébredtek és egymás után világosodtak meg az ablakok. Hirtelen óriási zajt hallok: mintha bádog szemeteskannák százai gurulnának felém. Ahogy átmásztam a kerítésen, láttam, hogy egy sor tank közeledett felém a Gellért térről, a kémia tanszék irányából. A föld rengett alattuk. Az első tank előtt egy tiszt gyalogolt és torkaszakadtából kiabált: – Állj vagy lövünk! Fogalmam sem volt, kinek szólt a felszólítás, de megkönnyebbülve konstatáltam, hogy magyarul kiabál, tehát a mi tankjaink lehetnek ezek. Ekkor két katona rohant felém, megfogtak és közölték velem, hogy le vagyok tartóztatva. Pár percbe tartott amíg elmagyaráztam nekik, hogy ki vagyok, mit csinálok, s akkor persze elengedtek.
A katonák körülvették a Skodát, de én nem akartam látni. Inkább bevittem a nyugtatót Pistának. Irodájának ajtaja nyitva volt, ő éppen valami írással volt elfoglalva. Mikor átadtam a nyugtatót, hosszan rám nézett, majd lassan mondta: – Engem akartak elintézni! Jancsi helyettem halt meg. Nekem kellett volna az autóban lennem! Nem válaszoltam, de azért én tudtam és egy életre nem felejtem, hogy nincs igaza, tudtam, hogy Jancsi azért halt meg, mert én képtelen voltam meghúzni azt a ravaszt......
|
|
Szegeden | A Műegyetem Aulája falán |
|
|
Meloccó Miklós "szálljon fel a szabadság lepkéje!" nevű szobra. (Elöl Jancsi, az egyetlen látható arc az enyém, Miklósnak másról nem volt fényképe[5][5] ) | Sok évvel később, Jancsi sírjánál akkori menyasszonya, Dr. Somkuti Gabriella |
Danner Jánosnak, a Műegyetem első hősi halottjának emlékei
Úgy éreztem, el kell búcsúznom Jancsitól, mielőtt Bécsbe indulunk. Ő az aulában volt kiterítve. Arca kisimult, nyugodt. Az elkerülhetetlen pillanat, amiről annyit beszélt, ami minden hős életében eljön, az elérkezett. Ez a magas, szőke, szegedi sváb gyerek jól játszotta a rá kiosztott szerepet. Kék szemei örökre lezárultak. Többé nem fog velem őrjáratra menni, többé nem fogja magyarázni, hogy milyen is kell legyen unokáink társadalma. A szerepnek, az ő szerepének vége, de a drámának folytatódnia kell.
Menyasszonya, Gabi[6][6] még nem tudta, mi történt. Jobb is, hogy nem látta ilyen állapotban. Huszonhét sebet számoltunk meg a testén. Majoross Imre szerint az ávósok már a Honvédelmi Minisztérium óta követték őket. Soha nem fogjuk megtudni, hogy Jancsi milyen parancsot, üzenetet hozott nemzetőr hadosztályunk számára.
Nekiálltunk, hogy Jancsinak ravatalt készítsünk. November 2-án, pénteken reggel hét óra lehetett, amikor egy hosszú asztalt vittünk be az aulába. Itt, ebben az aulában kezdődött a Forradalom. Itt hallottam először Jancsi hangját, amint követelte, hogy hagyják beszélni a MEFESZ szegedi küldöttét. Azt a percet soha nem fogom elfelejteni. Eszembe jutott a dermedt csend, a bennünk ülő félelem, a DISZ pingvinek arroganciája, s a magányos kiáltás, ami mindent megváltoztatott, a remegő hang, amely ki merte mondani: „Hagyják beszélni!"
Ahogy vittük a rögtönzött ravatalra, Jancsi közel kétméteres teste már merev volt, de én még mindig nem tudtam, nem akartam elhinni, elfogadni, hogy meghalt. Imre és Gyurka fogták vállnál, Varga Sándor és én a lábánál. Ahogy vittük, az egyik óriási cipője lecsúszott a lábáról. Megpróbáltam visszatenni, de a láb merev volt, nem tudtam a cipőt sehogyan sem visszaerőszakolni. És ekkor valahogy belémdöbben a szörnyűség. Az, hogy most már minden hiába; szembe kell néznem a valósággal, Jancsi teste merev, Jancsi meghalt.
Kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, hogy a cipőt visszaerőszakoljam Jancsi lábára. Valahogy az volt az érzésem, hogy ha ez sikerülne, akkor minden rendbe jönne. Ha vissza tudnám tenni a cipőjét, akkor a teste sem lenne olyan merev, akkor felülne és elmesélné, hogyan is zajlott a tárgyalás a minisztériumban és elmondaná, hogy van remény, hogy nincs minden veszve. De a láb nem engedett, a cipő nem került vissza a helyére és a ravatalt beboritó hatalmas nemzetiszínű zászló alatt, Jancsi holtan feküdt és cipő nélkül feküdt, lábán csak egy szakadt zoknival.
Biztosan dideregtem, mert Gyurka elhozta a fekete tiszti esőköpenyt, amit a MEFESZ irodában hagytam és rám terítette. Kábultságomból akkor ocsúdtam fel, amikor megrázott és megkérdezte, megvan-e a meghatalmazásom. Aztán átkarolt és vezetett a teherautóhoz.
A fővárosból eltűnt az ÁVH, eltűntek az oroszok és a sztrájk is véget ért. Az emberek hozzáláttak a romok eltakarításához, készen álltak, hogy hétfőn felvegyék a munkát. Az utcákat fegyveres szabadságharcos járőrök ellenőrizték és irányították a falvakból érkező élelmiszerszállítmányok elosztását. A felszabadult főváros utcáin megjelentek a szabad sajtó első termékei. Ezek voltak a szabadság és demokrácia tavaszának első fecskéi. Mégsem tudtam mindennek maradéktalanul örülni. Bár szívem mélyén tudtam, hogy Jancsi halála nem volt hiábavaló, nehezen tudtam ezt elhitetni magammal.
Gyurka mindent elkövetett, hogy felvidítson. Bekapcsolta a rádiót, ahol bemondták, hogy a Szovjetunió hajlandó kivonni csapatait az országból. Emiatt az ENSZ biztonsági tanácsa hétfőre, 5-ére halasztotta a magyar kérdés tárgyalását[7][7].
– Látod, minden jó irányban halad, az oroszok indulnak kifelé – mondta Gyurka.
Mikor látta, hogy – szokásommal ellentétben – szótlan maradok, másra terelte a szót. Azt mondta, hogy ő sem tudna emberre lőni, mi több, a háborúban a katonák 90 százaléka csak a levegőbe lő. Minél többet beszélt, annál biztosabb voltam, hogy ha ő lett volna a helyemben, Jancsi most élne. Akkor az ávós gyilkosok nem árthatnának már többet senkinek. Gyurka idővel abbahagyta a beszélgetést és azt ajánlotta, hogy nézzem át az ügynök-dossziékat, amelyeket a Belügyminisztériumból hoztam, s én elkezdtem lapozni azokat.
Az albumok abc-rendbe szedve tartalmazták az ügynökök adatait. Találomra felemeltem azt az albumot, amelyikben C-től F-ig szerepeltek az ÁVH besúgói. Két-háromszáz fénykép sorakozott benne, mindegyik fénykép alatt egy betű és egy négytagú szám, aztán ott sorakoznak az ügynök személyes adatai, valamint az általa szolgáltatott jelentések kategóriái. Néhány név alá is volt húzva, s olyan bejegyzésekkel volt tarkítva, mint „hamis tanúzásra alkalmas". Volt a besúgók között homoszexuális, osztályidegen, voltak alkoholisták, hazárdjátékosok, korábbi nyilasok, de meglepően sokan voltak olyanok is, akikről semmi kompromittáló adat nem állt az ÁVH rendelkezésére, akik talán csak gyengeségből vagy félelemből kooperáltak a hatalommal. Gyorsan végigmentem a névsoron[8][8] és megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy nem találtam köztük se barátot, se rokont. Utólag szégyeltem magam, hogy ilyet egyáltalán feltételezhettem.
Olvasás közben fél füllel hallottam, amint a Szabad Európa rádió bemondta, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéből Kós Pétert, Magyarország ENSZ képviselőjét, akiről kiderült, hogy szovjet állampolgár és igazi neve Konduktorov. Azt is jelentették, hogy Nagy Imre felkérte az ENSZ-t és a nagyhatalmakat, hogy garantálják Magyarország semlegességét. Ennek a hírnek Gyurka nagyon megörült, ugyan én bizony jobban örültem volna, ha azonnal összeül a Biztonsági Tanács, nem vár hétfőig, elvégre ki tudja mi történhet még a hétvége folyamán?.
– Ezen a jogcímen segítette meg az ENSZ Dél-Koreát – magyarázta Gyurka. – Ez a semlegesség lesz a biztosítékunk az újabb szovjet támadás ellen.
Alig hogy befejezte, az úton szovjet harckocsikat pillantottunk meg. Megálltunk. A szovjetek mellett tolmácsként működő ávós tiszt hosszasan tanulmányozta a nyílt parancsot, amelyet Kopácsi Sándor budapesti rendőrkapitány állított ki. Talán nem volt tisztában azzal, hogy Kopácsi már átállott a forradalom oldalára, mert minden további nélkül tovább engedett azzal, hogy nem biztos, hogy a következő ellenőrző ponton, Budaörsön is át fognak majd engedni.
Igaza lett. Budaörsön szintén szovjet-ávós ellenőrzés volt. Amerre néztünk, mindenütt szovjet tankok álltak az úton és az út mellett is. Az ávósok úgy legyeskedtek a szovjet tisztek körül, mint kutyák a gazdájuk körül. Egyikük, aki a papírjainkat ellenőrizte, különösen igyekezett szovjet gazdájának kedvében járni, s csevegni próbált vele[9][9]. Az orosz csak köpött egyet és nem válaszolt. A tiszt a többieknél idősebbnek látszott; lehet, hogy az ávós igyekezete saját árulóikat juttatta az eszébe, akik a világháborúban a németek oldalára álltak.
Annyira elfogott az undor, hogy a félelmemet is elfelejtettem. Nem úgy Gyurka. Mikor végre tovább engedtek, láttam, hogy égő cigarettával a szájában elővett egy másikat és megpróbált rágyújtani. Ez lehetett az egyetlen eset azon a szomorú pénteken, hogy elnevettem magam.
Az országút üres volt. Már Tatabányánál jártunk, amikor szembetalálkoztunk egy autóbusszal. Megálltunk és szóba elegyedtünk velük. Győrből[10][10] jöttek, az ottani forradalmi tanácstól, Nagy Imréhez igyekeztek. Meglepte őket, amikor mondták, hogy két darab, ÁVH-soktól hemzsegő szovjet gyűrűn kell keresztülmenniük, hogy Pestre jussanak. Rövid tanakodás után elhatározták, hogy a várható nehézségek ellenére folytatják útjukat.
Győr előtt újabb igazoltatás következett, ezúttal magyar szabadságharcosok ellenőrizték az utat. Nemzetiszínű karszalagom, nemzetőr igazolványom, Kopácsi és Marián által kiállított nyílt parancsom felkeltette érdeklődésüket. Mi lehettünk az elsők, akik egyenesen Budapestről érkeztek. Részletesen beszámoltunk nekik mindenről ami az utóbbi napokban történt. Azt tanácsolták, hogy jelentkezzünk a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökénél, Szigethy Attilánál.
Dél lehetett, amikor beértünk a győri városháza elé. A téren rengeteg autó, köztük számos külföldi rendszámú. Az épületben nagy sürgés-forgás fogadott minket. A zsúfolt folyosókon nyugati hírügynökségek riporterei, delegációk és kíváncsi városiak között kellett elhaladnunk Szigethy irodája felé.
A zsúfolt helyiségben egy hosszú asztal, rajta számtalan üres kávéscsésze és teli hamutartó. A tömegben nem volt nehéz felismerni Szigethy Attilát. Akár csak Marián a Műegyetemen, itt is ő volt a központ, aki körül ott keringett a delegátusok, küldöncök, asszisztensek hada. Fejjel kimagaslott a körülötte állók közül, egész lénye nyugalmat, higgadtságot árasztott.
Miután bemutatkoztunk, a belső irodahelyiségbe vezetett, ahol átnézte papírjainkat, feljegyezte nevünket és kikérdezett a budapesti helyzetről. Főleg a szovjet útzárak iránt érdeklődött, a látott tankok számáról és típusáról kérdezett. Érdekelte, hogy régi típusú tankokat láttunk-e, amilyenek a Magyarországon állomásozó csapatoknál voltak használatban, vagy újabbakat, amiket esetleg az utóbbi napokban hoztak be keletről. Elmondtuk, amit láttunk, hogy a tankok között voltak feltűnően tiszták, rozsdamentesek és újabb típusúak is a régiek mellett. Egy darab papírra leírta nekünk a telefonszámát és kért, hogy Bécsből hazajövet megint jelentkezzünk nála.
Szigethy Attila öngyilkos lett 1957-ben
Győrt elhagyva elővettem az ávós központból elhozott kék albumot, azt amelyben egy brit katonai attasénak dokumentumai voltak. Az illető 1949-ben került Budapestre de gyakran utazott külföldre. Beszervezése egy magyar arisztokrata segítségével történt. Az attasé sznobságának hízelgett az előkelő barátság. Kezdetben ártatlan tarokkpartikra korlátozódott a kapcsolatuk, később az arisztokrata beszélgetés közben elejtette, hogy elvesztette kedves svájci karóráját, s Magyarországon lehetetlen hasonlóhoz hozzájutni. Az attasé felajánlotta, hogy következő külföldi útján beszerzi neki a kívánt órát. Az ügynök diszkréten a diplomata zsebébe csúsztatott egy borítékot az óra árának kétszeresével.
Néhány hónappal később egy másik kártyapartner (szintén ávós ügynök) már két órát kért, egyet magának, egyet a feleségének. A leírás mellett ott sorakoztak az órák és a borítékok fényképei is az albumban.
A szöveg szerint 1951-re a diplomata már nagy tételekben szállította az órákat, s többet keresett rajtuk, mint az akkori fizetése volt. Ekkor egy új tarokkpartner jelent meg, aki finoman tudtára adta, hogy a hatóságok előtt nem maradt titokban csempészeti tevékenysége. A kártyatársaság felbomlott. Az ÁVH tovább figyelte az őrnagyot, mert kíváncsiak voltak, hogy jelenti-e az esetet feletteseinek, vagy valami végzetes elhatározásra jut? A megfigyelők nem észleltek semmi különöset viselkedésén kivéve némi depressziót és felfokozott alkoholfogyasztást.
1952-ben aztán az eredeti kártyapartnere rábeszélte, hogy szobalányként alkalmazza unokahúgát. Az őrnagynak nem voltak többé illúziói, de elfogadta az ajánlatot és belekeveredett egy, az ÁVH által alaposan dokumentált szerelmi viszonyba az illetővel, akinek bőven nyílt alkalma átnézni és lefényképezni az attasé íróasztalában található iratokat.
1956-ra már nem volt szükség további színjátékra. Az „arisztokrata" eltűnt a színről, az „unokahúg" pedig nyíltan zsarolta az őrnagyot kémfeladatainak végrehajtására. Az őrnagy mély depresszióba esett, erősen inni kezdett és öngyilkossággal fenyegetőzött. Valahányszor közel járt az idegösszeroppanáshoz, mindig békén hagyták pár hétre. Az utolsó bejegyzések kezdtek egy pszichiáter jelentéseire hasonlítani. Az ÁVH állandóan figyelte az őrnagy lelkiállapotát és mérlegelte az esetleges öngyilkosság következményeit az általa szolgáltatott információk értékével szemben. Az utolsó bejegyzés szerint állapota annyira aggasztó volt, hogy a „cselédlányt" utasították, hogy személyesen gyógykezelje.
(Sok évvel később, amikor a Duna elterelését igyakeztem megekadályozni, illetve amikor Nagy bImre sírját kerestem, én is megismertem az ÁVH módszereit. 1989 után másolatot is kaptam 103 darab ilyen ÁVH-s jelentésről és parancsról. Az alább mellékelt parancsban a „kompromittálására kombinációs terv.." kidolgozása, engem kórházba is juttatott.)
Hirtelen fékezésre lettem figyelmes. Két rendőr integetett az út közepéről. Egyenruhájuk gyűrött volt, rosszul szabott és nem is nagyon illett rájuk. Ők maguk kissé elbizonytalanodottnak látszottak. Mikor megtudták, hova megyünk, elmondták, hogy Budapestről indultak és Mosonmagyaróvárra igyekeznek rokonaikhoz. Gyuri intett nekik, hogy ugorjanak föl a teherautó hátsó peronjára és máris mentünk tovább.
Magyaróvár határában az útzárnál rendkívül ideges felkelők igazoltattak. Megtudtuk tőlük, hogy napokkal korábban az ávós határőrök a békés tűntetők közé lőttek, s a vérengzésnek több mint száz halálos áldozata volt, köztük asszonyok és gyermekek[11][11]. Elvezettek a Mezőgazdasági Főiskolához és megmutatták az ott kiterített halottakat. Gyurka és én bementünk, a két rendőr a teherautó platóján maradt. Szívszorító látvány volt a golyók és kézigránátok okozta sebeket látni. A helyi Forradalmi Bizottság feje, egy bajuszos tanárember volt. Szemei véraláfutásosak, a nikotintól barna ujjai reszkettek a felindultságtól. Elmondtuk neki, mi járatban vagyunk, de talán nem is hallotta, egyre az ávós gyilkosokról beszélt, akik elmenekültek a tömeg haragja elől. Amikor tovább indultunk, a magyaróvári szabadságharcosok felírták teherautónk rendszámát és az utasok létszámát is.
Ma már az unokák koszorúzzák a sírokat
Késő délután érkeztünk meg Hegyeshalomra. A magyar oldalt nem őrizte senki, a vámépület üresen állt. A határ túloldalán az osztrák határőröknek megmutattam a megbízólevelemet. A csendőr szalutált, majd tolmácsot hívatott és felhívta a felettesét. Kiderült, hogy az osztrákok határzárt rendeltek el, de a Vöröskereszt értesítette őket jövetelünkről, s ezért velünk kivételt tehettek. Rövidesen megjelent egy tiszt és kiadott egy ideiglenes beutazási engedélyt, valamint egy térképet, amelyen bejelölte a kórházat, ahol a vért átvehetjük.
Ausztriába belépve furcsa érzés fogott el: Idegen országban vagyok! Életemben először elhagytam szülőhazámat, ha csak néhány órára is.
Ahogy elhagytuk a határállomást, szokatlan látvány tárult elénk. Emberek és járművek százai nyüzsögtek a lezárt határ nyugati oldalának közelében. Olyan volt az egész, mint egy hetivásár. Teherautók, autók, buszok álltak nemcsak az út szélén, de az útmenti szántóföldeken is. Körülöttük emberek: cserkészek, papok, apácák, riporterek, mentősök és kíváncsiskodók nyüzsögtek az élelemmel és gyógyszerrel megrakott teherautók között.
Mikor megtudták, hogy Budapestről jövünk, úgy körülvettek, hogy mozdulni sem tudtunk. Naranccsal és csokoládéval akarták megrakni a teherautónkat. Egy csoport holland diák pedig velünk akart jönni, hogy segítsenek megvédeni Budapestet. Nem tudták megérteni, hogy ez a mi harcunk, amit csak mi vívhatunk meg. Nem értették, hogy a magyar szabadságot megteremteni a mi dolgunk, ebben nem segíthetnek mások.
Egy erdésznek kinéző tiroli kalapos nagydarab, pocakos ember kokárdámra mutogatva valami olyasmit ismételt, hogy „Geschenk". Értetlenül néztem rá, mire ő lecsavart egyet a vadászkabátját díszítő kézzel faragott csontgombok közül és a kezembe nyomta. Most már megértettem, s átnyújtottam neki a kokárdát. Hirtelen csend támadt a tömegben, amint a meghatott osztrák tiszteletteljes mozdulattal mellére tűzte a magyar trikolort.
Eltartott egy ideig, míg megtaláltuk a kórházat. Ott már vártak ránk és érkezésünkkor megállt minden más aktivitás. Orvosok, ápolónők, liftkezelők, még járóbetegek is segítettek megrakni a teherautót, amit nagy tömeg vett körül. Idegenek veregették vállunkat, öleltek, bíztattak. Már nem éreztem magam idegen földön; otthon éreztem magam barátok, rokonok között.
Mikor visszaérkeztünk a határra, megint körülvettek az emberek. A teherautó maradék rakterületét megrakták mindenféle édességgel meg olyan gyümölccsel, amilyent én még ritkán vagy sohasem láttam. Csokoládét, cukorkát, mindenféle konzervet halmoztak a platóra, amíg végül már úgy nézett ki a teherautónk, mint egy mozgó csemegebolt. Induláskor odajött egy riporter a Time magazintól és megkért, hogy vigyük el Budapestre. Vele együtt indultunk el a tömeg lelkes búcsúztatása mellett. Aztán lassan eltűntek a lobogó zsebkendők, a határon a tiszt feszes vigyázban tisztelgett, amint átrobogtunk Magyarországra. Hazaérkeztünk.
[1][1] Kádár János 1912. május 25-én, Fiumében született Czermanik János József, aki a vezetéknevét anyja (Czermanik Borbála) után kapta, apja, Kressinger János pusztaszemesi kisbirtokos volt, aki rangon alulinak tartotta, hogy egy cselédlányt vegyen feleségül, viszont gyerektartást fizetett, anyjának, Borbálának. Czermanik János József, -a szovjet elvtársakat kopírozva-, gyakran változtatta a nevét. Elhagyta a József keresztnevet, felvette a Barna, Lipták, Csermanek és a Kádár neveket, csupán a János maradt intakt számára. 1951-ben Tito-barát tendenciák miatt letartóztatták, és 1954-ig börtönben ült. Az 1956-os forradalom alatt először Nagy Imre kormányának lett tagja, később azonban árulóvá vált, és szovjet támogatással ellenkormányt alakított. 1958-ban bíróság elé állíttatta és kivégeztette Nagy Imrét, majd 1968-ban segítette Csehszlovákia szovjet megszállását. 1988-ban, Kádárt eltávolitották és 1989-en 77 éves korában meghalt.
[2][2] A forradalom alatt végig a zsebemben hordtam ezt a kulcsot, és a szovjet birodalom összeomlásáig a többi emléktárgyammal együtt őriztem. Ma ez a kulcs, a fegyverek elhozatalára szóló eredeti parancsommal és egyéb dokumentumokkal együtt a Lezsák Sándor által alapított a lakiteleki 1956-os könyvtárban fekszik, egyenlőre még feldolgozatlanúl.
[3][3] A politikai börtönök közül a kistarcsai esett legközelebb Budapesthez. Lakóhelyünk, Kerepes melletti falu központjában állt. A börtön szomszédságában volt a piac. Én ott árultam az erdőben szedett gombát, meg a kertünkben termelt juliska babot, mert a nyitott piac közvetlenül a börtön magas falai alatt működött. Évtizedekkel később azt is megtudtam, hogy míg én babot árultam a börtön falának egyik oldalán, későbbi jó barátom, Ziegler Géza rabként szemlélte a fal másik oldalát.
[4][4] Itt végzett Bánki Donát (a karburátor feltalálója aki nélkül nincs gépkocsi), Gábor Dénes, Nóbel díjas (a holgráfia feltalálója, melynek köszönhetjük, hogy kis vonalkák leolvasásával vásárolhatunk), Kandó Kálmán (a villanymotor és villany vonat feltalálója), Kármán Tódor (Vortex elmélet atyja ami nélkül nincs rakéta vagy ürkutatás), Kós Károly, Lechner Ödön, Makovecz Imre, Schulek Frigyes (építészek), Mihály Dénes (a televízió egyik feltalálója, Oláh György (Nóbel díjan akinek a plasztik műanyagokat köszönhetjük), Rubik Ernő, Szilárd Leó (az első atomreaktor szabadalmánk tulajdonosa), Teller Ede (a fúziós atomreakció felfedezője) és Wigner bJenő (aki Nóbel díját az atommag fizikai munkájáért kapta és jó barátja volt Neumann Jánosnak, a számítógép feltalálójának).
[5][5] Meloccó Miklós Édesapját, családi jó barátunkat, Meloccó Jánost felakasztották, mert mint ujságíró kikutatta Mindszenty "bíboros vallomásának" körülményeit, beleértve a kábítószereket amiket az ÁVH használt. Nem értesítettek a "perről" senkit, csak egy Dóra néninek címzett csomagot hozott egy nap a pósta, benne János bácsi ruhája, s egy cédula: "Ha szereti gyermekeit, erről senkinek se szóljon!".
[6][6] A forradalom után dr. Somkuty Gabriella nem ment férjhez, és kulcsszerepet játszott abban, hogy Jancsi emléke elevenen fenntmaradjon. Részben az ő fáradozásainak eredménye, hogy mind a budapesti Műszaki Egyetem, mind pedig Szeged városa emléktáblát állított Jancsinak.
[7][7] Most, így évtizedek távlatából már világos, hogy miért kellett hétfőre halasztani a Biztonsági Tanács ülését. Most már világos, hogy az akkori mocskos történelmét formáló nagyhatalmaknak, mire is kellett ez a hétvége. A soha ki nem mondott "Szuez-t Magyarországért" paktum összekacsintásainak láncszemei azt mutatják, hogy az angolok és franciák tudták, hogy a szovjetek november 4-re, vasárnapra tervezik a második támadást Budapest ellen, és ennek megindulására vártak, hogy aztán amint megindultak a szovjet tankok, akkor másnap, hétfőn, november 5-én végrehajtsák a közös "légi-csapásukat" a Szuez Kanálisnál, Port Said ellen. Ezt az "összekacsintást" az tette lehetővé, hogy Amerikában kedden, November 6-án volt a választás és ilyenkor a kormány képtelen a közbelépésre.
[8][8] E sorok írásáig, tehát 2003-ig nem került az ország nyilvánossága elé ilyen jellegű információ. Sem a besúgók névsora, sem pedig az ő általuk az ÁVH vezetőinek tett jelentések nem kerültek nyilvánosságra. Ez éles ellentétben áll a második világháborút követő „tisztogatási folyamat"-tal, mely a náci kollaboránsok tetteit tárta föl. Valamilyen okból a kommunista titkos rendőrség tevékenységét a mai napig leplezik. Egyesek azt állítják, hogy ez Reagan és Gorbacsov közötti titkos megállapodás miatt van így. Azt állítják, hogy e megegyezésnek a megtorlás elkerülése volt a célja. Én a magam szemszögéből csak annyit láttam, hogy amikor megkaptam a magam titkos rendőrségi aktáját, azt láttam, hogy az abban található 103 darab kémjelentés mind 1980 utánról van keltezve; korábbi időpontból nincs semmi. Ezen kívül azt is láttam, hogy az aktában levő jelentésekről eltávolították azoknak a neveit, akik az információt szolgáltatták. Ez a magyar gyakorlat eltér a németekétől, akik mind a náci Gestapo, mind a kommunista Stasi kémjelentéseit nyilvánosságra hozták, és a besúgókat azonosították. A németek elvárták a besúgóktól, hogy tetteikért bocsánatot kérjenek abban az esetben, ha állami állásra jelentkeznek. Magyarországon tudtommal, volt besúgók is vannak állami állásban és mind ez ideig egy bocsánatkérés sem hangzott el.
[9][9] A még e sorok írásakor is fentálló magyar politikai helyzetnek furcsa jelensége, hogy az MSZP-nek, a Kommunista Párt utódpártjának egyik vezetője, Horn Gyula, 1956-ban pufajkás volt. Az is sokatmondó, hogy az átlagmagyar abban a hiszemben él, hogy Horn azért lett pufajkás, mert a szabadságharcosok megölték Géza öccsét. A tényeket felülvizsgálva kiderül, hogy Horn testvére jóval a második szovjet támadás után és autóbalesetben halt meg 1956 decemberének vége felé. A kommunisták mégis el tudtak terjeszteni ilyen és ehhez hasonló álhíreket, amelyeket sokan tényként elfogadtak.
[10][10] Győr, Budapest és Bécs között félúton fekszik a Rába és a Duna egybetorkollásánál a szlovák határon. Ipari város, vasúti gócpont és folyami kikötő, több mint 100.000 lakossal. Szigethy Attila a Győrött ülésező dunántúli Nemzeti Tanácsnak volt a vezetője, korábban a Nemzeti Parasztpárt képviselője. Pipájával foglalatoskodva hasonlított a lengyel Lach Walensához. 1957-ben elfogták, és a börtönben öngyilkos lett. Én tőle hallottam először azt a mondást, hogy: „A fáklya másokat szolgál, de magát emészti el."
[11][11] Amikor mi Magyaróvárott megálltunk, ötvennél több holttestet láttunk. Később ez a szám nőtt. A vérengzés után negyvenhárom évbe telt amíg per indult Dudás István, az ÁVH határőrparancsnoka ellen, aki 1956. október 26-án csapatainak kiadta a tűzparancsot, s azok golyózáport küldtek a több mint ezerfőnyi tüntető közé. A per során Dudás azt állította, „nem volt elég ereje, hogy kérdésekre válaszoljon." A sokáig elhúzódó perben tudomásom szerint Dudás azzal védekezett, hogy parancsot teljesített és ezért megúszta pár évnyi börtönnel.
Az is érdekes, hogy habár a magyar náci kollaboránsokat a második világháború után azonnal megbüntették, vagy legalábbis nem vállalhattak állami állást, addig a kommunizmus bukása után a bűnösök túlnyomó többsége megtartotta kiváltságos állását, és kihasználhatta kapcsolatait a „privatizációs" folyamatban, hogy azon meggazdagodjék. Ma a sajtó, a rádiók és a média nagy hányadában még mindig befolyással rendelkeynek a volt kommunisták, és pártjuk, az MSZP ingatlanvagyonának értéke valami hússzorosa a másik öt parlamenti párt összvagyona együttes értékének. Ráadásul sokáig egy fillér ingatlanadót sem fizettek.
