Dátum: 2018. március 28. 13:12
Tárgy: SZÍVBE METSZŐ ARCÉL A NAGYHETI EMBER TRAGÉDIÁJÁBAN (1.) - ez a
Címzett:
TISZTELT LEVÉLFOGADÓ HÖLGYEM, URAM!
Ezzel a nagyheti drámát és Megváltó Urunk emberré emelő szenvedéstörténetét, majd győzelmes üdvözítéstörténetét felidéző elmélkedő sorokkal kívánok Kedves Mindnyájuknak Isten Lelkétől áldott, Feltámadott Urunk békességet hirdető és nyújtó Igéje által megszépített ünnepi előkészületet és boldog Húsvétot! Áldás-békességgel, Dr. Békefy Lajos Ph.D.
SZÍVBE METSZŐ ARCÉL A NAGYHETI EMBER TRAGÉDIÁJÁBAN (1.)
JÚDÁS SAJÁT LELKIISMERETE, A FŐPAPOK ÉS A VÉNEK ŐRLŐ MALOMKÖVEI KÖZÖTT
A nagyheti szenvedéstörténetnek, a megváltás nagyhetének egyetlen igazi „főszereplője" Jézus. Általa lett naggyá az a minden korábbitól különböző nagy hét, a pászka előtti pár nap. Azon a héten ugyanis minden lelepleződött, ami földi apokalipszisben, isteni-emberi mélységekben és magasságokban egyáltalán még lehetséges, elviselhető. Az Emberfia halálig elmenő önfeláldozása, önmaga önkéntes áldozati Bárányul adása a szeretet felülmúlhatatlan maximumaként, aminek Urunk nem csak mértékét, de erejét is bemutatta a kereszt szenvedés-liturgiájában. Ami akkor, annak a hétnek, a nagy vagy ahogyan eleink mondták: a sanyarú hétnek az óráiban, vagy egész örökkévalóságnak tűnő gyötrelmes perceiben, amikor megállni látszott az idő minden nyomatékával, egyszer s mindenkorra szembesült egymással az örök istenarc és az elmúlásra ítélt emberarc, az ECCE HOMO, a FILIUS HOMINIS, az EMBERFIA és a FILIUS PERDITIONIS, A KÁRHOZAT FIA, az Isten Országa és az ember véres, cinikus országa, és országlása, a hit mennyei világa és a vallásos vagy a racionális, számító emberi vallásosság alvilága. Az ember tragédiáját nem Madáchunk írta meg először, hanem azon a tavaszon és ott, a Szentföldön rendezte meg a mennyei Főrendező, az örökkévaló Isten. Abban a véres és sötét emberi, és fényes, minden emberi értelmet felülmúló apokalipszisben minden kiderült arról, milyen az Isten, és milyen az ember. Az apokalipszis akkor és ott–ból mi ragadhatja meg figyelmünket Jézus és Júdás, Isten és ember kapcsolatáról a 21. század elején - az itt és most népe javára, tanulságára?
Álmélkodó elmélkedéssel írja: Dr. Békefy Lajos
A bukott ember karakterológiája
Miért, hogy a Hebron szent hegyétől látásnyira fekvő Keriot falvából származó Júdás, akinek neve még a tetejében az Istenhez imádkozásra utal, azóta foglalkoztatja az emberi fantáziát, mióta a nagyheti dráma Krisztusra tekintve győzedelmes folytatást kapott az Atya üdvtörténet írása révén, ami messze több, mint emberi historizmus, történetírás, értelmezés, olykor hamisítás. Bizony, a 19. század eleji református énekíróval együtt "álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed, Ó Isten, ha megvizsgáljuk Kijelentett kegyelmed...". Hiszen a kereszt áldozati Báránya önfeláldozásából, a látszólagos Istentől való elhagyatottság pokoli mélységeiből fordulhatott át az emberi sorstragédia és szenvedéstörténet a Feltámadott üres sírjának, az otthagyott halotti lepel gyolcstisztaságú húsvét hajnalának győzelmi történetévé, az üdvözítés, boldogítás, a világmegváltás földi-kozmikus örömtörténetévé! Mekkora sztori ez! Az idézett ének további szavaival bizony "ezt száj ki nem mondhatja, Nyelv nem magyarázhatja". Az emberiség megváltásának hajnalhasadása derengett fel az üres sír fölött. Miért, hogy a racionalista és számító, de egyes feltételezések szerint a szikáriusok Róma és a megszállás ellen mindenre képes nacionalista csoportjához tartozó lázadó, a Kárhozat Fia (Ján 17,12) az ézsaiási prófécia szerinti "hazug fajzat" (Ézs 56,4) olyan korán Megváltónk mellett az emberi reflexió látóterébe került? Nem a reflexió középpontjába, mert Urunk és Megváltónk centrális helye mind a megváltásban, mind a későbbi egyházi-teológiai reflexióban megkérdőjelezhetetlen, mégis akkor miért ez a közeli helyzet? Alig ér véget az evangéliumi történetek, Jézus életének négy evangélista által megírt örömüzenete papirusz tekercsekre rögzítése, összeszerkesztése, máris előáll a nem kánoni Júdás evangéliuma? Miért foglalkozik vele Papias Töredékeiben? És az egyházatyák mind, meg a zsidó hagyomány is? És a reformátorok, Kálvin, Luther?
Dante Alighieri Isteni színjátéka, a világirodalom legnagyobb filozofikus költeménye Pokoli színjáték részének egyik jelenetében miért szán az alvilág legalsóbb bugyrában, a fagy és a jég világában helyet Júdásnak, ezt üzenve: nem a meztelen és visszataszító pénzsóvárgás, a harminc ezüst káprázata okozta végzetét, hanem valami más. Mégpedig a hideg, számító, szívtelen racionalitás, ami a cselszövésre, árulásra, előre meghozott, de jól leplezett döntésben húzódott meg. Ezért három éven át eljátszotta, hogy a tanítványokhoz tartozik, de ez csak látszat volt, mert a gondolata másutt volt. Érdeklődése a 12 tanítvány közé vitte, érdeke másutt tartotta fogva a lelkét, ha olykor feléledt ez is benne. Isten szeretetével, Jézussal szemben, aki mindent mindig nyíltan szólt és publikusan cselekedett, Júdás az álruhás ember volt a sanyarú hét drámájában. A báránybőrbe bújt farkas. S a legnagyobb szeretet Jézusban azáltal mutatkozott meg, hogy Ő kezdettől tudta, mi lakozik az emberben, így Júdásban is, mégsem küldte el, nem alázta meg, nem leckéztette minduntalan, nem piszkálta előre, hanem engedte, hogy tragikus jelleme megmutassa lényegét. Hogy legyen személyes apokalipszise, önlelepleződés. A hamis, a kétarcú embert ismerte Jézus, tudta, s előre kimondta: egy a 12 közül el fogja árulni Őt. Egyikük ördög, diabolosz, a kárhozat fia (Ján 6,70; Ján 17,12). Ezért mondta a Gecsemáné-kertben elfogatásakor, letartóztatásakor: Amit tenni akarsz, tedd meg hamar! (János 13,27). És hozzátette: Én tudom, kiket választottam ki, de be kell teljesednie az Írásnak (Ján 13,18). Micsoda ismeret és micsoda alázat, önfegyelem!
Júdás a kereszten, nem Jézus - a hazugság folytatódik
Említhetnénk a nagy reflektálók, Júdás-tanulmányozók között Shakespearet is, aki a VIII. Henrik-ben az Isten képét hordozó ember drámájának nevezi az önszeretetet, a júdási jellegzetességet, szemben a jézusi Isten-, és emberszeretet teljességével. Ugyanakkor minden Júdás-történet görbe tükre, és már szinte gúnyirat Barnabás evangéliuma, ami a korai 15. század óta téveszméket terjeszt, hirdetvén: Júdás volt az, akit keresztre feszítettek, nem Jézus! Mi lenne más ez, mint a diabolikus hazudozásnak, történelem hamisításnak az egyik európai csúcsteljesítménye, ami magával Júdással kezdődött el? Hiszen Lukács, a tudós orvos és hű Jézus-tanítvány evangéliumában kategorikusan így fogalmaz: „A Sátán pedig bement Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek" (Luk 22,3). Ugyanakkor festők is ábrázolták a nagy jeleneteket, az árulás éjszakáját a Gecsemánéban, vagy az utolsó vacsorán, amint Júdás a Mester kezéhez hasonlóan az asztalon pihenteti kezét. A reneszánsz valamennyi festőiskolájában születtek ilyen alkotások, Giotto, Caravaggio és mások remekművei után a 19. században James Tissot, a francia hugenotta ősök leszármazottja, aki éveket töltött a Szentföldön, nagy beleérzéssel járva végig a Biblia nyomán Jézus és a választott nép útjait, úgy ábrázolja Júdást, mint aki egész jellemében a számítást testesíti meg. Némi, de jól látható iróniával az egész figurának olyan testtartást ad, kissé kifordult lábfejeinek bemutatásával, ami egész karakterének a sajátos tengelyferdülését sugallja. Még két könyvet említek, amiről nem feledkezhetünk meg. Ebben a részben az egyikről írok röviden.
A nagyszerű angol írónő, a kifinomult gondolkodású és stílusú, rendkívül empatikus képességű Ellen G. White 1898-ban megjelent, 40 millió példányban világszerte olvasott Jézus életrajza vagy 20 nyelven hirdeti Urunk életének csodáját. A korok vágyakozása (The Desire of Ages) című, félezer oldalas nagy regényében egy teljes fejezetet szánt ennek az ellentmondásos vagy éppen nagyon is egyértelmű, "emberalatti" embernek, karakternek, Júdásnak. Annak, akinek a története a végzetesen elhibázott élet története volt, mivel élhetett volna Isten dicsőségére Jézus mellett - írja Ellen White. Ehelyett önkezével vetett véget sorsának, miután rádöbbent: "Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el" (Mát 27,4), s visszavitte a templomba a vérdíjat, a 30 ezüstpénzt. Már nem volt ideje, bátorsága (?), vagy éppen az elrendelt út tartotta fogva, s nem tudta meglépni a tékozló fiú fordulatát, aki a bűnvalló szó kimondása után megtette a bűnbánó zarándoklatot is az elhagyott otthon, az atyai ház felé. Ő a rettenetes lelki teher alatt, mintegy a golgotai kereszt ellensúlyaként eldobta az életét. Nem tette le Jézus elé, ahova tartozott volna a három évi személyes mellette lét után, hanem ment, és felakasztotta magát. Jézus megváltó keresztje árnyékában, az Atya iránti engedelmesség megváltói szenvedésének hátterében, nem messze a Koponya hegyétől ott zajlik le egy öngyilkosság drámája. Az önmaga útját járó, megvezetett ember, a mindenkori diabolikus megragadottságú személy tragédiája. A hazugság, az árulás drámája. Micsoda kontraszt! Jézus kontra Júdás! Júdás útjának csak lejtmenete volt. S ez a legmegrázóbb benne. Jézus útja felfele vezetett egyre inkább, mennyei, örök, kozmikus, megváltói távlatokba. Júdásé a semmibe. A fejjel lefelé esés, a derékban szétszakadt, nem csak kettétört élet, hanem szétszakadt test fizikai gyötrelmében. A diabolikus út vége ez - a szétdobáló démoni lélek végül szét is szaggat, s teszi ezt az ember saját kezével! Micsoda sorsirónia! A bűn észveszejtő paradoxona! Ahogyan Péter apostol később egyik már szinte naturalisztikus, majdnem horrorisztikus stílusban fogalmazott igehirdetésében találóan és megrendítően felvázolta a júdási út, életmód, életfelfogás végét: "Közénk tartozott...Gonosztettének jutalmából mezőt vett, de fejjel lezuhant, kettészakadt derékben, és egész belső része kifordult (ApCsel 1,16). Való igaz: az ember útja Isten-, és ember árulással, önhittséggel: lejtmenet a semmibe. Az ECCE HOMO útja, a hit emberének útja Gecsemáne-kerten, Via Dolorosán, Golgotán, kereszten át felfele menetelés égi magasságokba. Feltámadás, feltámasztás, örök élet, beteljesülés. Az utólag felébredt lelkiismeret vádja elől nem lehet kitérni Júdásnak sem: vagy Isten előtt teszem le bűnömet, vagy bűnöm mond ítéletet fölöttem. Erről szól leginkább Júdás, a Kárhozat Fia, az istenellenes szellemtől megszállott ember tragédiája.
