Von: Csapó Endre
Gesendet: péntek, 2009. szeptember 11. 12:05
An: Kutasi József
Betreff: Csapó Endre írása, Magyar Élet 2009. Szeptember 10.
Hozzászólást szívesen fogadunk > mecsapo@bigpond.com > antal@jozsef-kutasi.de
Divatos témakör manapság a „Mi a magyar?” Sokan fel- vonulnak e téma kimerítésére. Tegyünk sínre egy másik kérdést: „Hányféle a magyar?” Szűkítsük le arra, hogy: „milyen vonatkozásban?” Egyelőre földrajzi vonatkozásban, azon belül is csak főbb csoportok szerint.
Első természetesen a jelenlegi magyar állam területén élő magyarság. Második a jelenlegi határokon kívül, de a Kárpát-medencében élő magyar nemzetrész. Harmadikként jelölhetjük a Kárpát-medencén kívül élő magyarok összességét. További köröket kíván a távolság, például a hazalátogatás kérdésében, hiszen nagy különbség Bécsből vagy Wellingtonból hazaruccanni. Más az is, hogy Európai Uniós az ország, vagy azon kívüli az új haza. Ennek abban is jelentősége van, hogy mennyire távolodtunk el a magyar kultúra forrásától. De osztódunk még tovább is. Vagyunk (voltunk) emigránsok, kalandvágyból ki szökôk vagy elvándorlók, gazdasági kivándorlók, karrier érdekében kivándorlók, idegenben munkavállalók stb. Megosztódhatunk minden eddigi kategóriában aszerint is, fájt-e a haza elhagyása, vagy „ne is halljak többé magyar szót”. Van még tovább is? Óh, igen. Egy átfedő, de nagyon fontos kategória: a bevándoroltak és a már kint születettek korosztálya. Látni fogjuk, hogy ez nagyon lényeges osztályozó tényező. Talán az sem mellékes, hogy mindezen fentiek jelen valóan tagozódnak országok szerint is: akinek módja van utazni, azt tapasztalja, hogy más a kanadai magyar, más az USA-magyar, más a venezuelai, a brazíliai, az argentínai magyar. És még ezen belül is vannak lépcsők, gondoljunk csak Ausztrálián belül a magyar társas életben megfigyelhető lényeges eltérésekre például Melbourne és Sydney magyar közösségei között. Azután Adelaide is, Perth is, Brisbane–Gold Coast is egymástól eltérő magyar karaktert mutat.
Az említett eltérések helyi hatások, és az adott magyar társadalom vezető személyiségeinek karakterformáló hatása révén alakulnak. Távolról sem rontják a szülőhaza iránti érzést. Inkább csak színezik. Például: egyedül Melbourneben működik több mint ötven éve az Erdélyi Szövetség. Sydneyben (és másutt nem) jött létre a Szent Korona Társaság, és Sydney valósította meg, és tartotta fenn ötven évig az interkontinentális emigrációs nemzetpolitikai kapcsolatot. A példa még sorolható. Tekinthetjük akár munkamegosztásnak is. Alkalmas, és rendkívül tudományos értékű lenne, szociálpszichológiai tanulmány tárgyává tenni a teljesen esetlegesen és egy időben partra tett tízezres létszámú magyar csoportok színes mikro társadalommá szerveződésének mechanizmusát. Regénytéma is lenne ez a csak Ausztráliában előfordulhatott sajátosság, amiatt, hogy egyszerre érkezett ide nagyszámú magyar bevándorló, akik nem találtak itt korábban érkező honfitársakra, tehát egyszerre alakult ki ahány nagyváros, annyi magyar sajátosság. Nyom nélkül fog eltűnni ennek a rendkívüli történelmi epizódnak a lefolyása.
Az amerikai szociológus Nagy Károly egyik könyvének (Szigetmagyarság és szolidaritás) Előszó-jában említi Csoóri Sándor: „Röstellni való tájékozatlanságom oka nem az érdektelenség, nem a közöny, hanem az az egyoldalú szellemi közlekedés, amely a nyugati magyarság és a hazai között az évtizedek során méltatlanul kialakult. A Nyugaton élők jó része szinte mindent tud rólunk. Ismeri helyzetünket, vitáinkat, az ország nehéz lélegzésének szorongásos pillanatait, sőt még életrevaló pletykáinkat is, amelyek, föltehetően a röpködő csészealjak zegzugos útján jutnak el hozzájuk. Mi viszont csak homályos tejüvegen át látunk, láthatunk bele életükbe. A könyveik, az újságjaik rendszertelenül és általában titkos ösvényeken érkeznek haza. Szívdobogásos izgalommal. Ha egyáltalán hazaérkeznek.” Ez persze régen volt, jóval azelőtt, hogy a szovjet kloakát leeresztették az alsó csatornába.
Azt is meglátta Csoóri Sándor, hogy áldozat az emigrációban magyarnak megmaradni: „főként manapság, ami-kor a magyarságra olyan történelmi tennivalók szakadtak rá, amelyeknek jórészét a legszabadabban épp az emigrációs magyarok végezhetik el. Ilyen például a kisebbségi sorban vergődő magyarok érdekképviselete a nemzetközi nyilvánosság előtt, a politikát befolyásoló nemzetek tájékoztatása, és ilyen a hazai ellenzék hangjának fölerősítése, védelme, vagy az 1956-os magyar forradalom történelmi szerepének fönntartása a tudatban, kint a nagyvilágban, s részben Magyarországon is.”
Ez a szerep, az emigrációs felvilágosítás feladata ma – végre, ám jól elkésve – okafogyottá vált. Lehetne talán felkutatni és az emigráció (és a társemigrációk) szorgalmának nyomára lelni abban a nagy társadalmi erőhalmazatban, ami a Szovjetuniót letaszította a neki érdemtelenül juttatott világfelező hatalomból. A háborús szövetség szovjetbarát légkörének feltisztulása Ausztráliában (és másutt is „nyugaton”) az emigrációk érdeme. Ezt akkor itt sokkal jobban értékelték, mint a mai Magyarországon, ahol a mentális tisztulás a kommunizmusból elmaradt. Lépjünk tehát tovább, hiszen ez már csak történelmi kuriózum lesz.
Minket nemcsak az nyugtalanít, hogy a háborús veszteség tetejébe, 1944 és 1957 között, a bolsevizmus miatt eltávozott szülőhazájából egymillió magyar, hanem az is, hogy az elvándorlás a vasfüggöny lebontásával, és az otthoni helyzet következtében, ismét a szétáramlás méreteit ölti, és főleg az, hogy ez Magyarországon szinte senkit nem érdekel.
Nézzük az értékvesztés kérdését. Széles a térség, ahonnan meríthetünk idevágó ismeretet. Egyike ezeknek egy Bécsben kiadott könyv, amelynek hosszú címe van: „A felszívódás veszélye, a fennmaradás esélyei. Magyar szórványok Európában, Amerikában, Ausztráliában”.
A könyv 292 oldalon egy kétnapos tanácskozás anyagát adja közzé, amely az ausztriai Felsőpulyán volt 2008. szeptember 6–7-én, az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége rendezésében. A tanácskozás – mint a cím is utal rá – a magyar szórványok dolgait elemezte, mert a szórványban élő magyarságot veszélyezteti leginkább az asszimiláció. A szórvány szó nem igazán felel meg a világban szétáramlott magyarság megjelölésére. A szórvány szó inkább jelöli a Kárpát-medencében idegenek betelepedésével, elszaporodásával, önmaguk elvándorlásával, asszimilálódásával kisebbségi létbe kerülő magyar szigeteket. A távoli országokba bevándorló, ott tömegesen le nem telepedő magyarok megjelölésére alkalmasabb a diaszpóra kifejezés. Az említett tanácskozáson elhangzott, hogy „a diaszpóra lét még a kettőssé váló identitás körülményei között is tovább folytatható. Különösen akkor, ha a kialakult diaszpórák láncolatai és az óhaza közötti éltető kapcsolatok nem szakadnak meg. Ez lehetőséget nyújt a diaszpórák folyamatos felfrissítésére, sőt érdekeik fokozott érvényesítésére, még abban a társadalomban is, ahol csupán demográfiai töredékként vannak jelen.”
A diaszpóra akkor válik értékké a nemzet egésze részére, ha a szétszórtsága helyzeti előnyeit tudása és pozíciója értékeivel tudja érvényesíteni az összesség javára.
Az említett előadáson Pintér Lajos említette, hogy „a magyarországi egyetemeken végzett közvélemény kutatások alapján az a tragikus kép alakult ki, hogy a megkérdezett fiataloknak az 50–60 százaléka csak külföldön lát elfogadható és biztonságot nyújtó jövőt.” Elmondta, hogy Olaszországba az utóbbi időben a fiatal, főleg értelmiségi réteg érkezett. Feltehetően ugyanez elmondható a más országokba érkezettekről is.
B. Szabó Péter a svájci magyar közösségről számolt be, kifejezte nézetét, mit vár el a mindenkori magyar kormányzattól: „Nekik kell tudniuk, mennyit ér az országnak a »külföldi« magyar! Az emigrációnak/diaszpórának csak egy magyar hazája lehet: a virtuális Magyarország! A mi feladatunk: megmaradni.”
Bihari Szabolcs összegezi a svédországi magyarok sikereit. Mintegy 33–35 ezer magyar él Svédországban. Egyharmaduk a forradalom leverését követően érkezett, ők fektették le a jelenlegi svédországi magyar közösségi élet alapjait. 2003 után jelentősen megnőtt a magyarországi letelepültek száma. „A magyar bevándoroltak iskolázottsága, munkahelyi karrierjük átlaga messze meghaladja a svéd átlagot. Jelenleg több mint 8 ezer műszaki, felsővégzettségű, kb másfélezer orvos, 250 egyetemi, főiskolai előadó és kutató dolgozik Svédországban, de jelentős a magyarok részaránya a tanügyben, valamint a kulturális és a képzőművészeti területeken is. Ez a felmérés az első generációs bevándorlókra irányult. A második illetve a harmadik generáció esetében ez az arány tovább javult, mert azoknak, akik Svédországban születtek és itt tanultak, könnyebb a munkahelyi elhelyezkedés.” Arról panaszkodik, hogy sem a kárpát-medencei, sem a magyarországi magyarságot nem igazán érdekli sorsuk, eredményeik. „Mi svédországi magyarok a magyar nemzet szerves részének tartjuk magunkat. Valljuk, hogy mindazon tapasztalat, tudás és kapcsolat, amelynek az elmúlt évtizedekben birtokosai lettünk, komoly értéket jelent a magyar nemzet számára is. Ezt nem kihasználni, elfecsérelni nemzet és környezet nyelvének ismeretébe. Nincs az a művelt családi környezet, amely lépést tarthatna az iskolában elsajátítható környezeti nyelv műveltségszintű használatának kifejezéskészletével. Itt van a lemaradás első legyőzhetetlen lépcsője. A nagyon tiszteletre méltó hétvégi iskolák erőfeszítése jó esetben is csak a szülői házon belül elsajátított kedves magyar nyelv csiszoltabbá tételét érheti el, ami gyakran a kamaszkorban előálló környezet-azonosulási hajlamban elvész. De ez sem általános tünet, hiszen szép ellenpéldákat mindenki talál a környezetében. De az is igaz, hogy a hétvégi iskolák lehetőségével a szülők kis hányada él csak, főként akik maguk is eljárnak magyar rendezvényekre, mert igénylik a nyelvi környezetet.
Most akkor hogy is állunk? Annyi az eredmény, ami ezekből az erőfeszítésekből előálló magyar nyelvtudás? Mi van azokkal – vigyázat, sokan vannak –, akik felnőtt korukban sajnálják, hogy szüleik nem fogták őket a magyar nyelvre. Itt egy olyan igény jelentkezik, ami a nyelvi kötődésen kívüli egyéb kötődés jelenlétére utal. Sok életből vett példát lehet felsorolni a magyar származás feltörő erejével jelentkező megnyilvánulására. De olyan is van, hogy valakit, egészen idegent, megragad a vágy megismerni azt a valamit, ami csak a magyar kultúra ismeretében rejlik. Nem kellene itt alaposabban foglalkozni a nyelvi követelményt meghaladó kötődések lehetőségeivel?
Az Argentínai Magyar Hírlap és az Új-Zélandban megjelenő Magyar Szó kétnyelvű megjelenésével a második, harmadik korosztályt igyekeznek megtartani a magyar kultúra iránti érdeklődésben. Ezzel kísérleteztünk a Magyar Élet oldalain is, sajnos sikertelenül. Pedig ez lehet az a járható út, amire rá kell térni a nyelvi követelményt nélkülöző nemzeti kultúra megtartásának útjára, mert nem fogadhatjuk el a fentebb említett USA-népszámlálással tudomásunkra jutó megdöbbentően magas, több mint 90 százalékos veszteséget.
Magyarországnak barátokra van szüksége, és ha szerte a nagyvilágban élő magyar származású emberek jelentős számú hányadában fel tudja kelteni a magyar kultúra iránti érdeklődést, arra már lehet építeni gyümölcsöző kapcsolatrendszert. És ami legalább ennyire fontos, a magyar kultúrában való megtartás idegen nyelven gyakorolt módszerével visszanyerhető lenne a Kárpát-medencén belül asszimilációval elveszített magyarok származástudata. Igen, az elveszített nyelvi identitás eseteiben, tehát az általa beszélt nyelven felkeltett magyar származási identitásról van szó.
Az idézett tanácskozáson Gyurgyik László a Felvidék etnikai számszerűségével kezdte előadását: „1921 és 2001 között Szlovákia lakosainak száma 3 millióról 5,38 millióra (79,3 %-kal) növekedett. A magyar nemzetiségűek lélekszáma 651 ezerről 527 ezerre, 20%-kal, Szlovákia lakónépességén belüli részaránya 21,7%-ról 9,7%-ra csökkent”. Következtethető, hogy a többi részeken is hasonló az arány, tehát tekintélyes létszámú egykori magyar származású embert lehet megcélozni a magyar kultúra kincseinek részbeni visszafogadására. Az identitásváltás bonyolultságát jól érzékelteti az idézett kötetben olvasható előadásában Gereben Ferenc. A Kárpát-medencén belüli származási felújulás felmérhetetlen hasznára lehet a szomszédsági békességnek illetve a magyarellenesség leszerelésének.
Ilyen értelemben a Kárpát-medencén kívüli magyar származásúakkal való elgondolásról Csapó Endre dolgozata foglalkozott, amit a felsôpulyai konferencián Bakos István adott elő. Erről már korábban beszámoltunk, itt csak a lényegre utaló idézetre van hely: „Amikor ilyen átfogóan szólunk a Magyarországról eltávozottakról, mellőznünk kell olyan kérdéseket, hogy ezek között mennyi azok száma, akik beszélik a magyar nyelvet, kötődnek-e az országhoz, számon tartják-e magyar származásukat? A kötődés fenntartása vagy újra létrehozása és a számontartás az ország feladata, és itt újabb hangsúly jelentkezik: minderre az országnak és a nemzet összességének van égetően szüksége. ... Ennek a nemzetrésznek a tudásanyaga, tapasztalata, összeköttetése becsatlakoztatható kölcsönös értékrendszerrel az országba és a nemzetbe – csupán magyar származás alapján.”
Kell ezekről a dolgokról a hetilap nyilvánossága előtt is szólni, mert általános értékek megtartásáról, visszaszerzéséről van szó, és jó ha minél többen érezzük a szükségét, és követeljük a nemzetegyesítés ezen módjának felkarolását a nyolc hónap múlva remélhetően megválasztásra kerülő nemzeti elkötelezettségű kormányzattól. (Hozzászólást szívesen fogadunk.) > Endre Csapó [mecsapo@bigpond.com]
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
