Von: Siklósi András
Gesendet: szerda, 2009. szeptember 16. 04:39
An: Kutasi József
Betreff: Új cikk
Kedves Jóska bátyám! Küldöm a legújabb írásomat honlapodra. Baráti üdvözlettel András
Siklósi András
(a HunHír.Hu munkatársa)
Gondolatok közéletünk kapcsán
1.) A liberalizmusról és a sajtószabadságról
Ismereteim felfrissítése végett föllapoztam a lexikont és az idegen szavak szótárát, s ezekben az alábbiakat találtam a liberalizmus jelentéséről (tömörítve!):
1. Szabadelvűség; a hűbéri kötöttségektől szabadulni kívánó polgárság (és a XVIII-XIX. században feljövő burzsoázia) ideológiája, világnézete; lényege: a polgári szabadságjogok, a szabadversenyes kapitalizmus követelése.
2. Elvszerűtlenség, túlzott engedékenység, elnézés, lakájszellem.
3. „Nagyvonalúság”, „bőkezűség” (régies vagy gúnyos szóhasználatban).
Eredeti XVIII. századi értelmében tehát egy pozitív, toleráns eszme, de már a föntiekből is látszik, hogy lehetségesek bizonyos elfajzásai. Szeretném most néhány történelmi példával bizonyítani, hogy a fogalom jóval korábbi, mint a köztudatban elterjedt megnevezése. Rögtön megemlíthetem első szentté avatott királyunkat, Istvánt, aki a maga korában igen liberális államférfi volt. Gondoljunk csak az idegen-ajkúak behívására és pártolására, vagy Szent Imréhez intézett Intelmeire. (Az igazság kedvéért azért meg kell jegyeznem, hogy a „kereszténység” tűzzel-vassal való terjesztése s a külföldiek vezető pozíciókba helyezése már kevésbé volt liberális magatartás.) Igen bátor szabadgondolkodó volt Könyves Kálmán is, aki az országban megtiltotta a boszorkányüldözést. Nagy reneszánsz uralkodónk, Mátyás sem nevezhető vad nacionalistának; hiszen minden külföldi kulturális és gazdasági eredményt igyekezett nálunk is meghonosítani. Bethlen Gábor pedig messze vidéken híres volt nyelvi, nemzetiségi és vallási türelméről. Végül megemlítem még Széchenyit és Kossuthot, akik – bár különböző módon – mindketten a polgárosodást, népeink felemelkedését, szabadságuk és jogaik kiteljesedését szolgálták. Külföldi példákat is sorolhatnék, de legyen elég kettő. A filozófus Voltaire egész életműve egy felvilágosult és liberális szellemre vall; idézem egy gyönyörű gondolatát: „Egy szavával sem értek egyet, de életem árán is küzdök azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa”. Az író Tolsztoj gróf is messze megelőzte korát, nemcsak műveivel, hanem azzal is, hogy birtokán a jobbágyait felszabadította.
Mindegyikük közös vonása, hogy úgy voltak liberálisok, hogy nemzeti alapokon álltak. Vagyis a tolerancia soha nem feledtette velük: kik ők, honnan jöttek, mi a kötelességük fajtájukkal, népükkel, hazájukkal szemben. Ez a liberalizmus dicséretes emberi tulajdonság, felemelő és követendő példa, nincs is vele semmi baj. Ám a mai „liberalizmus” távolról sem ilyen. Azt mondhatnám, a réginek csupán az eltorzult mása, ami nyomokban sem emlékeztet az eredetire. Mit is hirdetnek korunk liberális „vitézei” s az őket megjelenítő pártok (SZDSZ, FIDESZ, MSZP stb.)? Le kell szögeznem, hogy „szabadelvűségük” a bolsevizmus egyenes következménye és folytatása. Tehát egyfajta csordaszellemet képviselnek, oktalanul a Nyugatot majmolják (előzőleg persze a Szovjetuniót!), megtagadnak mindent, ami magyar és nemzeti, sőt durván nacionalistának, sovinisztának, szélsőségesnek és antiszemitának bélyegzik azokat, akik másként gondolkodnak. Valami felsőbb páholyból nézik a világot, ahol a mi emberi fogalmaink értelmüket vesztik. Nyoma sincs bennük a megértésnek, az egyszerű nép iránti vonzódásnak, a felebaráti s az Istenhez forduló szeretetnek. Közös vonásuk viszont a gazdasági és politikai hatalomátmentés, a felelőtlen harácsolás és önzés, a gőg, a megvetés és – nem meglepően – a föltétlen „bűnbocsánat” hirdetése, vagyis a cinkos bűnpártolás. Örömmel segítik a cionista, kozmopolita rablótőke hazai garázdálkodását, az internacionalista maffiák terjeszkedését, az ország kiárusítását és gyarmattá süllyesztését, az idegenek beözönlését, határaink „légiesítését”, öntudatunk és életkedvünk rombolását, a kultúrszenny terjesztését, a magzatok szétvagdalását; szóval totális elnemzetlenítésünket, kifosztásunkat és elpusztításunkat.
Bármennyire is megtűrjük tehát a valódi, korai szabadelvűséget, ez a sötét álliberalizmus gyökeresen elvetendő, mert csak kárunkra lehet. Manapság a (neo)liberalizmus olyannyira kiüresedett, lejáratódott, hogy a fogalom kapcsán csupán negatív, elmarasztaló érzéseink támadhatnak. (Megemlítem, hogy a „hivatalos” véleményformálókkal szemben a „megbocsátásról” is egész más az álláspontunk. Ehhez ugyanis nélkülözhetetlen, hogy a bűnös bevallja és megbánja bűneit, visszaadja rablott vagyonát, megszaggassa ruháit, és hamut hintsen a fejére. Ám nekik kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Mi azonban – ha alkalmasint meg is bocsátanánk – követeljük törvény előtti elszámoltatásukat. De mindenképpen tűrhetetlennek tartjuk, hogy továbbra is ők uralkodjanak rajtunk, s még a levegőt is elszívják előlünk.)
Hazánkban több mint 60 éve nincs valódi és teljes sajtószabadság. Pontosabban soha nem is volt. A tájékoztatást zömmel mindig a nemzetidegen (gyakran förtelmesen galád) érdekek irányították. De olykor azért a magyarság is hallathatta hangját. Néha megfogalmazódhattak olyan gondolatok is, amelyek a Kárpát-medence őslakóinak tényleges sorsáról, vágyairól, küzdelmeiről, dicsőségéről vagy kudarcairól tudósítottak. Ferdítések, negatív elfogultságok, elhallgatások és gúnyos felhangok nélkül. Voltak idők, amikor senki sem mert bennünket nyíltan gyalázni és szembeköpni, vagy röhögve megfosztani a szólás, a védekezés, a válaszadás, a szolidaritás jogától. Sajnos, jelenleg nem ilyen korban élünk.
Az új „liberálisok” „áldásos” tevékenységükhöz kitűnő partnert találtak a „függetlenségét” foggal-körömmel őrző tömegkommunikációban. Mivel nálunk a sajtószabadság jószerivel definiálva sincs, talán nem érdektelen, ha megpróbálom kifejteni, valójában mit is értsünk alatta. A sajtószabadság (ide számítva a rádiót és a televíziót is!) távolról sem azonos a szerkesztők önkényével és/vagy cenzúrájával. Alapelemei: a színesség, a sokoldalúság, az ügy iránti mélységes alázat (nem megalázkodás!), az eltérő vélemények méltányolása és közreadása, a tárgyilagosság, az igazmondás, a józan megfontoltság, a becsületes bírálat, a bátor tényfeltárás stb.
Másképpen szólva: a sajtó csupán tájékoztató hatalom, vagyis legfőbb célja az információk megszerzése és továbbadása, s természetesen (lehetőleg) a nemzet kulturális színvonalának emelése. Nem birtokolhatja azonban a politikai hatalmat, nem irányíthatja a gazdaságot, nem manipulálhatja a közvéleményt, nem lehet szócsöve sem a kormányzó erőknek, sem azok ellenzékének, sem bármilyen egyéb csoport(osulás)nak, (kivétel a pártsajtó!). Ebbe a kategóriába tartoznak a közszolgálati rádiók és televíziók, a központi és a megyei lapok. Megengedhetetlen tehát azok eladása, pláne külföldi kézbe kerülése; fenntartásukat mindenkor az állami (megyei) költségvetésből kell fedezni, vagyis nemzeti (s nem kormányzati!) tulajdonban kell maradniuk.
Hogyan áll ezzel szemben a mai tömegtájékoztatás? Gyakorlatilag a föntieknek mindenben az ellenkezője valósul meg. A kommunizmus alatt szó sem lehetett sajtószabadságról, a sajtó egyetlen dolga a diktatúra elvtelen kiszolgálása volt. Ehhez összegyűjtötték a megfelelő „írástudókat”; az olajozott gépezetbe porszem sem kerülhetett. Az „új rendszer” örökölte, és kritikátlanul átvette ezeket a bértollnokokat s az általuk létrehozott struktúrát is. Aztán karba tett kézzel várta, hogy önmaguktól megváltozzanak, majd a demokrácia szószólói, a nemzet őszinte hívei legyenek.
Hát nem! Ki kell mondanom: az Antall- és Orbán-féle álnemzeti vezetések súlyos, sőt végzetes hibája volt, hogy a (minden téren elmulasztott) felelősségre vonást, a „nagytakarítást” nem a sajtóban kezdték. Így nem csoda, hogy rossz volt a viszonyuk a bolseviki (pardon: liberális!) sajtóval, mivel az okkal-ok nélkül támadta őket; s állandó fanyalgásával, gátlástalan ferdítéseivel, hamisításaival, alpári hangnemével, ádáz hangulatkeltésével jóformán a működésüket is lehetetlenné tette. Hangsúlyozom: nem az a baj, hogy a sajtó alig titkoltan a „balliberális” pártokat támogatja, hanem az, hogy magyargyűlölő és nemzetellenes. Tehát fertőzi önbecsülésünket, megrontja erkölcseinket, tönkreteszi hagyományainkat és kultúránkat, elkedvetleníti és apátiába taszítja a tömegeket. Azaz véleményem szerint: törékeny államrendünkben az első számú közellenség!
Külön szólnom kell az Internetről, mint egy olyan olcsó és széles körű kommunikációs formáról, ahol még viszonylagos közlési szabadságot és cenzúramentességet élvezhetünk. Ennek persze egyszerre áldásai és átkai is jócskán akadnak. Hozzájuthatunk olyan (tiltott) információkhoz is, melyek másutt elérhetetlenek, ugyanakkor rengeteg időrabló szemét és veszélyes romboló anyag is ránk zúdul, ha óvatlanul bolyongunk a különböző honlapok között, ill. élünk azokkal az interaktív lehetőségekkel, amiket a netezés felkínál. Nyilván a globalizáló hatalom is rájött arra, hogy itt (egyelőre még) kevesebb beleszólása van a dolgokba, ezért minden törvényes és törvénytelen eszközt bevet avégett, hogy e téren is kiterjessze ellenőrző tevékenységét, hiszen neki agyatlan rabszolgákra, öntudatuktól megfosztott fogyasztókra van szüksége, ami nem tűr semmilyen felvilágosult önállóságot. Változatos módokon igyekszik meggyengíteni vagy ellehetetleníteni azokat a weblapokat (pl. vírusokkal, feltöréssel, forgalmuk lelassításával stb.), amelyek „kilógnak a sorból”, s persze az emberek magánlevelezésére, Skype-on történő beszélgetésére is fokozottan kíváncsi. Olyan feltételeket, korlátozó szabályokat, „elérési csomagokat” óhajt bevezetni, ill. eddig ingyenes helyeket fizetőssé tenni, hogy az igénybe vehető szolgáltatások spektruma csökkenjen. Tehát végső soron durván belerondít a sajtószabadságba és alapvető emberi jogainkba. Nem tűrhetjük ezt a körmönfont manipulációt, szervezetten és hatékonyan tiltakoznunk kell ellene!
Jobb későn, mint soha, levonni a szükséges tanulságokat. Nem kell törődnünk a „mértékadó közvélemény-formálók” lázas tiltakozásaival, műfelháborodásaival, sem azzal, ha a „sajtószabadság” durva megtiprásával vádolnak bennünket, sem azzal, ha sztrájkokkal fenyegetőznek. A nemzet érdekében keményen és kíméletlenül be kell avatkoznunk a sajtóügyekbe; el kell távolítani korrupt, százkulacsos hangadóit, államosítani kell a már eladott lapokat, s az egész tömegkommunikációt nemzeti (ill. önkormányzati) felügyelet alá kell helyezni. Később, ha már valódi szabadság és tisztesség lesz hazánkban, s létrejönnek a népakarat zavartalan működésének intézményei, majd lehetőség nyílik a szigorú ellenőrzés fokozatos leépítésére, s az igazi sajtószabadság megvalósítására. Ha nem így cselekszünk, a magyarságért vívott minden további küzdelmünk értelmét veszti…
2.) Az ügynökbotrányokról
A sokszorosan kártékony, időnként előrángatott ügynökügyek tisztázása, a hiteles listák közzététele, s az egész alvilági gépezet működésének leleplezése tényleg fontos lenne; persze ha se a kormányoldalnak, sem az ellenzéknek eszében sincs fülön csípni a bűnösöket, akkor az egész nem több, mint cirkuszi bohóctréfa. Szándékosan manipulált, hamisított listák bukkannak fel nap mint nap, amiken jót csámcsog a bulvársajtó; hírbe hozva ártatlan (esetleg a jelenlegi hatalomra valamiért veszélyes) személyeket, beáldozva néhány huszadrangú kishalat, de soha fel nem fedve az érinthetetlen nagykutyákat.
Már 20 éve folyamatosan amellett érvelek, hogy a rendszerváltást egy mindenre kiterjedő felderítéssel s egy hajszálpontos leltározással kellett volna kezdeni: vagyis a kommunizmusban kik voltak a legkártékonyabb főnökök, kik az apparátus (a nomenklatúra) mozgató emberei és beosztottjai, és milyen bűnöket követtek el, a legfelső polcoktól a legalsókig. Teljes nyilvánosság mellett kellett volna előbányászni, hogy kiknek köszönhetjük az ország legatyásítását s a kiszolgáltatott lakosság megnyomorítását, ill. üldözését. A feltárásnak nemcsak papíron kellett volna végbemennie, hanem jogi következményekkel együtt: a legsötétebb figurákat megérdemelt börtönbüntetésekkel kellett volna sújtani, de a kevésbé véreskezű kiszolgálókat is hosszabb időre ki kellett volna ebrudalni a közéletből s a vezető pozíciókból valamennyi területen (gazdaság, pénzügyek, sajtó, oktatás, kultúra, törvénykezés, rendőrség, katonaság stb.). Ugye érezhető, hogy ez mennyivel több, mint holmi besúgók álszent „kivesézése”? Mondanom se szükséges, hogy a tervezett (?) igazságtételből s a nagy söprögetésből semmi sem lett, ezért a mélyreható változások sem következhettek be, csupán az ismert „damaszkuszi szemfényvesztések” (Saulból Pál, bolsiból nagytőkés) és cégtáblacserék. Senkinek a haja szála sem görbült meg, sőt megőrizhette rablott vagyonát, s most is rangos tisztség(ek)et tölt be valahol. Azonban az eltiportak, a lenullázott egzisztenciák még erkölcsi jóvátételt sem kaptak, s ma is koldusként tengődnek az élet perifériáján. Ez bizony tűrhetetlen, ezért a kérdés tisztességes rendbetétele sohasem késő, bár egyre nehezebb. De végre-valahára el kellene már kezdenie valamelyik kormánynak!
Ha legalább az ügynökügyről világos képet akarunk kapni, néhány kérdést alaposan át kell gondolnunk. Például: kik és miért engedték meg a gengszterváltás után a közérdekű iratok (adatok) titkosítását, azok nyilvánosságra hozatala helyett; egyes kiváltságosok miért juthattak hozzá a másoktól elzárt bizonyítékokhoz, hogyan tudták azokat megsemmisíteni, vagy egyszerűen elsikkasztani, és ma is zsarolásra, ill. a tömegek átvágására felhasználni; miképpen épült fel a hálózat, hogyan működött, kik irányították, kiknek dolgozott, ténykedésével mekkora károkat okozott a nemzetnek, kik voltak az áldozatai; valóban megszűnt-e már, vagy még mindig aktív, s részesedik-e a „demokratikus” hatalomból; milyen külső erőkkel áll(t) kapcsolatban (KGB, Moszad, CIA s egyebek), s az idegen hálózatok mennyire épültek be a hazai titkosszolgálatba, stb. stb. Ezekhez képest jelentéktelen, hogy időről időre felelőtlenül (következmények nélkül) meglobogtatnak egy-egy hamisított besúgólistát; s nem tudható, hogy a rajta szereplők közül valaki spicli volt-e, vagy nem; aláírta-e beszervezését, vagy nem, s ha igen, akkor kényszer hatására-e, vagy önként; a beszervezett jelentett-e, vagy nem, s ha igen, akkor mit és mi módon. Szóval undorító az egész, mint egy bűzlő trágyadomb! Nem is érdekel komolyan senkit. Nem más ez így, mint tervszerű figyelemelterelés, politikai méregkeverés, kicsinyes bosszúállás, ócska emberek hatalmi marakodása egy nyakig érő szarfolyóban. Ezzel szemben a volt NDK-ban, a cseheknél, szlovákoknál és a lengyeleknél régen közzétették a spicli-hálózatok névsorát; miáltal az érdeklődők tudomást szerezhettek tartalmukról, azaz tovább már senki sem zsarolható, az érintettek pedig tisztázhatják magukat, ha tudják. Mennyivel becsületesebb eljárás ez, mint ami nálunk folyik. Sajnos, itt a ködösítésben az összes parlamenti párt érdekelt, hiszen mindegyik tele van a bukott (?) rendszer ejtőernyőseivel, szóval korrupt és aljas az egész társaság. Ránk férne már egy sürgős féregtelenítés!
Ha lesz még itt valaha egy tiszta szándékú, nemzetét szolgáló vezérkar, akkor az ügynöküggyel kapcsolatban nem mulaszthatja el a következő lépések megtételét. Egy megfelelő létszámú, levéltári és elemző munkában járatos, feddhetetlen előéletű (fizetett) önkéntesekből álló csapat megszervezése, amelynek tagjai büntetőjogilag felelnek az általuk végzendő vizsgálatok nyomán összeálló listák korrektségéért (senkit sem lehet ártatlanul megvádolni, ugyanakkor tilos a vétkesek nevének bármilyen címen történő elhallgatása). A listák (melyeket a tömegtájékoztatás köteles az állampolgárok elé tárni) a következő sorrendben hozandók nyilvánosságra: az MSZMP-s politikai elit, ill. az apparátus ragadozói, mint a legfőbb felelősség viselői s a titkosszolgálati hálózatok haszonélvezői, irányítói és fenntartói; a belügyminisztériumi hivatalok, a III-as csoportfőnökségek (III/1, III/2, III/3 stb.) vezetői, helyettesei és beosztottjai; az szt-s (szigorúan titkos) tisztek, a tartótisztek, a beszervezők s az ügynökök nevei; a „mezei” besúgók névsora; végül a hálózaton kívüli „üzemi, vállalati spiclik” listája. Természetesen nem csupán a nevek (és fedőnevek) közlendők, hanem a tömör bűnlajstrom is (kiket figyeltek-figyeltettek meg, mit jelentettek, mire használták fel, s a kárvallottak milyen megtorlásban részesültek).
Továbbá elkerülhetetlen a főkolomposok törvényes felelősségre vonása, valamint kivétel nélkül minden érintett eltávolítása a közéletből (a képernyőről se vicsorogjanak ránk!) s a vezető pozíciókból, ill. ezzel párhuzamosan a szerencsétlen meghurcoltak (vagy leszármazottaik) méltányos anyagi és erkölcsi rehabilitációja (sajnos a megcsonkított életek egyebekben már nem gyógyíthatók). A megbánás, bocsánatkérés és megbocsátás külön lelkiismereti kategória, azaz senkit nem mentesíthet az elszámoltatás alól, ill. nem jelenthet enyhítő körülményt. Lám milyen egyszerű a dolog, a kellő vitalitással 1-2 év alatt eredményesen végrehajtható. (Az álliberális-posztkommunista democsokráciáknak 20 év is kevés volt hozzá!) Az ugye vitathatatlan, hogy a vizsgálatot nem csupán 1990-ig szükséges elvégezni, hanem egészen máig, mert megfigyelés, lehallgatás, az egyházak és más célcsoportok fenyegetése most is zajlik, s ez a rezsim semmivel sem különb szörnyűséges elődjénél.
--------------------------------------------------
