Von: Péteri Attila Árpád [mailto:pa01@interware.hu]
Gesendet: szombat, 2008. április 26 19:23
An: Kutasi József
Betreff: Vona Gábor el nem mondott beszéde!
-----Original Message-----
From: Jobbik Magyarországért Mozgalom
Sent: Saturday, April 26, 2008 1:08 PM
Subject: Vona Gábor el nem hangzott beszéde a nemzetközi cigánykonferencián
Nagy örömemre szolgált, amikor felkértek az április 25-ei "Konfliktus és együttműködés Közép-Európában" című, a budai Várban tartandó konferencián való felszólalásra. Ahogy az várható volt, a meghívottak listáján való jelenlétem sokak számára vörös posztónak bizonyult. Sajnálom, hogy a szervezők valódi demokratikus vita iránti szándékuk miatt ilyen kellemetlen helyzetbe kerültek. Bár a meghívásomat nem mondták vissza, amelyet ezúton is megköszönök, magam döntöttem úgy, hogy a konferencián való felszólalástól eltekintek. Nem kívánok jó szándékú kezdeményezések kisiklatásához hozzájárulni, aljas provokációknak táptalajt adni, mert bennem a probléma megoldására és nem figyelemelterelésre van szándék. Az acsarkodóknak ezúton is megköszönöm azt a publicitást, amelyet segítségükkel újfent megkaptam. Becsületem azt kívánja, hogy a konferencián el nem mondott, de megírt beszédemet sajtóközlemény formájában ismertessem meg a közvéleménnyel.
Budapest, 2008. április 25.
Vona Gábor
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt jelenlévők!
Nagyon köszönöm a meghívást, és azt a számomra igen ritka lehetőséget, hogy
napi szinten lenácizott politikusként végre ne mások mondják el, mit
gondolok én, hanem azt magam tehessem meg.
Azt hiszem, abban - politikai hovatartozástól függetlenül - egyetértünk,
hogy a magyar-cigány együttélés kérdése a magyar társadalom egyik, talán a
legsúlyosabb problémája. A sajátos magyar helyzet azonban az, hogy a
megoldás felé vezető úton az elmúlt 18 évben még az első lépéseket sem
tettük meg, sőt sok szempontból hátrafelé haladtunk. Egy betegség
gyógyítása során az első lépés mindig a megfelelő diagnózis felállítása
lenne, hiszen annak hiánya vagy rossz megválasztása esetén a beteget szinte
biztos, hogy félrekezeljük. Sajnos nálunk ezt az első lépcsőfokot sem
sikerült megmásznunk, a közélet szereplői még a valós diagnózis
felállításával is adósak. Ennek számtalan oka van, engedjék meg, hogy ezek
közül három igen makacs, a helyzet tisztázását akadályozó jelenséget
kiemeljek.
A nehézségek már a legalapvetőbb, a kommunikációs szinten elkezdődnek. A
cigánykérdésről ugyanis sok esetben tilos beszélni, és ha ez valamilyen ok
folytán már nem tartható, akkor pedig az érdemi vita válik teljes mértékben
lehetetlenné. A cigánykérdéshez kritikusan hozzáálló vitapartner homlokára
ugyanis ilyenkor azonnal ráütik a rasszista bélyeget, így az illetővel a
"politikailag korrekt" szereplőknek már szóba sem kell állniuk.
A második, a diagnózis felállítását nehezítő tényező az előzővel szorosan
összefügg. A "rasszistáktól" megtisztított vitapartnerek ugyanis ezután már
boldogan és akadály nélkül folytathatják a cigány-magyar kérdés
rózsaszínűre mázolását. Fonhatják tovább a probléma körül a hazugság egyre
vaskosabb leplét. Ezzel azonban, akaratuk ellenére - egyesek szerint
akaratuk szerint - csak súlyosbítják a helyzetet, hiszen a médiában a hazai
cigányságról rendszeresen megjelenített idillikus kép teljesen
ellentmondásban van a társadalmi tapasztalattal. Itt hagy' jegyezzem meg,
hogy a "main-stream"-et képező szociológusok által felháborodottan
ismételgetett és rendszerint a magyar emberekkel kapcsolatban használt
előítélet szó téves. Nem hinném, hogy a történelme során folyamatosan
idegen népeket befogadó és integráló magyarság társadalmi szinten
előítéletes lenne. Bármennyire is blaszfémia kimondani bizonyos körökben,
de a magyar emberek averziói a cigányság irányába nem előítéletek, hanem -
sok esetben a saját bőrön átélt - tapasztalások következményei.
A diagnózis felállításának harmadik, tabuszerű akadálya, hogy a jelenlegi
politikai elit képtelen az önkritikára, képtelen szembenézni és kimondani a
tényt, hogy a 18 éve folytatott cigánypolitika csődöt mondott. A közélet
szereplői úgy viselkednek, mint az a felszarvazott férj, aki minden este
észrevesz egy szekrényből kilógó szőrös lábat, de nem vesz tudomást róla,
mert hite szerint a felesége és közötte ideális a kapcsolat. Ugyanígy a
hazai politikusok között szinte egyáltalán nem téma a vidéken, különösen
Kelet-Magyarországon eluralkodott terror és agresszió. Szinte naponta
hallják az újabb és újabb brutális bűncselekményekről a híreket, de ők
inkább eltakarják az arcukat mindenféle statisztikákkal teleírt,
valóságidegen papírosokkal. Ez a strucc-politika azonban nemcsak a
diagnózis felállításának áll az útjában, de a politika felelősségét is
súlyosbítja. Az Olaszliszkán leadott ötven ütésből szimbolikus értelemben
legalább kéttucatért az a közélet a felelős, amely tehetetlenül mindent a
szőnyeg alá söpör.
A megfelelő kórkép megrajzolását akadályozó tényezők sora bizonyára
folytatható, számomra ez a három tényező tűnt a legkonokabb akadálynak. Ha
a vitákban részt vehetnének végre a "szkeptikusok", anélkül hogy kiátkozná
őket a neoliberális politikai kánon, ha a cigányság helyzetét a megszólalók
nem akarnák szebbnek és jobbnak feltüntetni, mint amilyen, ha a jelenlegi
parlamenti pártok végre beismernék – még ha nem is Gyurcsány Ferenc hírhedt
szavaival -, hogy csődöt mondtak, akkor talán elkezdhetnénk végre magával a
gyógymóddal is foglalkozni.
De mi is a gyógymód? A probléma összetettsége miatt minden bizonnyal több
szintű és több irányú gyógykezelésre van szükség. A magam részéről a
teljesség igénye nélkül négy, a megoldás felé mutató feladatot szeretnék
külön kiemelni.
Mivel a magyarok idegengyűlöletét bizonygató, koncepciózus kutatásokkal már
tele a padlás, elsőként szükségesnek tartanám, hogy a hazai cigányságról
készüljön egy átfogó és megfelelési kényszerektől mentes felmérés.
Mondhatnám úgyis, ismerjük meg a beteget magát. Sejtéseink vannak, de
pontos ismereteink alig. Jelenleg nem tudjuk, hogy hány cigány ember él
Magyarországon. Nem tudjuk, pontosan mekkora az a demográfiai dinamika,
amellyel lélekszámuk nő. Nem tudjuk, milyen a valós anyagi, szociális
helyzetük. Nem tudjuk, a cigányság milyen szerepet tölt be a
nemzetgazdaságban, mekkora a hozzájárulása és mekkora a fogyasztása. Nem
tudjuk, a cigányság mekkora részét érinti a kriminalizálódás. Nem tudjuk,
milyen érzelmeket táplálnak és viselnek a többségi magyar társadalommal
kapcsolatban. Nem tudjuk, él-e a cigányság egészében őszinte szándék az
integrációra és a normakövető életmódra? A kínzó kérdéseket folytathatnánk,
de ezek megemlítése is elég ahhoz, hogy belássuk, amikor a cigányságról
beszélünk, jobbára a sötétben tapogatózunk.
A vidéken eluralkodott erőszak nem hagyható megfelelő válasz nélkül. Az
államnak kötelessége a polgárok biztonságát megadni. Elszomorító, amikor
emberek nevük elhallgatását kérve arról panaszkodnak, hogy az adójukból
fizetett rendőrség nem védi meg őket. Elszomorító, hogy rendőrök nevük
elhallgatását kérve arról panaszkodnak, hogy nem mernek intézkedni, mert
félnek, hogy a magyar jog őket hurcolja meg. Elszomorító, hogy
polgármesterek nevük elhallgatását kérve levelekben könyörögnek a Magyar
Gárdának, hogy tegyen már végre valamit, mert ő tehetetlen. Lehet vitatni a
cigánybűnözés kifejezés jogosságát, lehet versenyt űzni az
elhatárolódásból, de ettől, úgy tűnik, még nem marad a bicska a zsebekben.
Itt nincs szükség mindenáron a törvények szigorítására, a rettegésben élők
már a jelenlegiek betartatásáért is hálát adnának.
Egy őszinte és valódi megoldási stratégia számára nem kerülhető meg a
jelenlegi szociális támogatás rendszerének újragondolása. Itt különösen a
rendszeres szociális segélyről és a családi pótlékról, mint arról a két
támogatási formáról beszélek, amellyel a cigányság él, illetve visszaél.
Természetes, hogy egy európai, modern társadalom szükségét érzi a szociális
gondoskodásnak, de ez nem jelentheti azt, hogy lyukas hordóba hordjuk a
vizet. Itt viszont erről van szó. A rosszul kitalált és annál is rosszabbul
működtetett segélyezés ugyanis amortizálja a cigányságnak a munkához való
hozzáállását és újratermeli a bűnözést. A Jobbik szerint a rendszeres
szociális segélyt egyrészről közmunka kötelezettséghez kell kötni, másrészt
a segélyt nem készpénzben, hanem alapvető szükségletek kielégítésére
fordítható - élelmiszer, ruha, gyógyszer, iskolai felszerelés stb. -
jegyekben kell folyósítani. A családi pótlék kapcsán pedig meg kell
fontolni, hogy az csak két vagy három gyermekig járjon, afelett pedig
adókedvezmény formájában lehessen igénybe venni. A segélyezés ilyen
átalakítása révén az állam így nem csak fenntartaná szociális
kötelességeinek ellátását, hanem lépéseket tenne a cigányságnak a munka
világába való vezetése felé.
Végül el kell mondani azt is, hogy a megoldás kulcsa valójában nem a
magyarság, hanem a cigányság kezében van. A magyar társadalom véleményem
szerint már mindent megtett a cél érdekében, a labda most a roma térfélen
pattog. A kilátások nem túlságosan jók, mivel a jelenlegi kisebbségi
vezetők képtelenek feladatuk ellátására. A kérdésre a választ, hogy ennek
az alkalmatlanságnak az oka csupán a szükséges képességek hiánya, vagy
esetleg tudatos szándék, mindenki döntse el maga. Mindenesetre sokan vélik
úgy a cigányság soraiból is, hogy az OCÖ jelenlegi vezetőinek igencsak
jövedelmező saját népük nyomora. Minden bizonnyal meglepő, hogy egy
politikus mondja ki, de a romavezetőket ki kellene emelni a politikai
koordináta-rendszerből, mert ha továbbra is közéleti sakkbábuk
tologatásának függvénye marad ez a súlyos társadalmi probléma, félő, hogy
részben egyet kell értenem Kuncze Gáborral. Ő ugye, azt mondta, a cigányok
bűnözése megélhetési bűnözés. Bár ennek általánosságát én tagadom, de az
SZDSZ-es ex-elnök a cigányság vezető rétegét illetően akarata ellenére is
telibe talált. A romavezetők kasztja tehát továbbra is vár a maga
rendszerváltozására, reméljük nem sokáig.
A megoldás ügyében négy teendőt emeltem ki: a cigányság általános
állapotáról készítendő felmérést, a bűnözés visszaszorítását, a segélyezés
újragondolását és a kisebbségi vezetők megtisztulásának szükségességét. A
tőlem, tőlünk rendszeresen elhatárolódókkal ellentétben nem gondolom, hogy
bármelyik általam javasolt elképzelés ne képezhetné vita tárgyát. Sőt, a
magam részéről sürgetem az érdemi párbeszédet és üdvözlöm az érdemi vitát.
Nagy a felelősségünk, mert emberéletek múlnak azon, hogy mi, a közélet
különféle képviselői találunk-e végre megnyugtató megoldást. Az
iskoláztatás, a munkahelyteremtés és az integráció jelszavak üres
mantrázása ugyanis sehová sem vezet, mert a célok ismételgetése még nem ad
felmentést a megoldások rögös útján való végighaladás alól.
Még egyszer köszönöm a lehetőséget, hogy megszólalhattam! Kívánok ennek a
konferenciának sok sikert, a cigányságnak erőt és hiteles vezetőket az
előtte álló feladatok teljesítéséhez, a magyarságnak pedig szebb jövőt!
