Von: Bahnisch Agnes
Gesendet: hétfő, 2010. február 15. 11:34
An: antal@jozsef-kutasi.de
Betreff: 2010.02.07. Keresztény Élet cikk HIMNUSZ
Kósa Csaba: (HIMNUSZ ) Grosics Gyula többször elmesélte már,/…
Január második felében futballmérkőzéseket nézek a televízióban.
Rekkenő nyár, verítékes labdarugók, félmeztelen, ünneplő tömeg a lelátókon. Az afrikai csapatok játszanak a földrész kupájáért – Angola, Nigéria, Kamerun, Egyiptom, Algéria, Ghána, Elefántcsontpart és így tovább.
Tizenhat válogatott. És a mérkőzések kezdetén mind a tizenhat játékosai mély beleéléssel, hangosan éneklik a hazájuk himnuszát. Az arcokat áhítat hatja át a szemek ragyognak. Vannak néhányan, akik nem énekelnek. Ők a szívükre emelik kezüket, átszellemülten az égre emelik a tekintetüket.
Hatalmas termetű, izmos, fekete fiú mind, hosszú göndör hajjal vagy kopaszon, széles vállal. A himnusz, a saját himnuszuk szinte felemeli őket a földről.
Nem tehetek róla, eszembe jutnak a mi focistáink. A válogatottak. A felnőttek. Végigkínlódtam velük a világbajnoki selejtezőket, magamat büntetve odaültem a képernyő elé. Nem láttam egyetlen mérkőzésüket sem, amely előtt együtt, a helyzetüket átélve énekelték volna Kölcsey Ferenc imáját. Igaz, némelyikük tátogott kicsit, belekapott egy-egy szófoszlányba, de a többség csak bámult maga elé, unottan, üveges tekintettel. Unták, unták nagyon ezt a számukra kellemetlen előjátékot, mert nem értették, hogy miért erőltetik még mindig az ilyesmit.
Ahogyan néztem őket, tudtam, hogy ezek nem győznek. Nem tudnak, alighanem nem is akarnak győzni. Nem tudják, hogy kihez és kiknek tartoznak, ha már egyszer tudással nem is, legalább szívvel, lelkesedéssel. Régebben feltettem magamnak a kérdést: látták ezek a labdát rugók valaha a többszörös világbajnok olaszokat, akik egymást átkarolva zengik el a himnuszukat? A brazilokat, az argentinokat, a görögöket, akik hasonlóképp indulnak csatába?
Grosics Gyula többször elmesélte már, hogy 1953-ban, amikor az autóbusz kivitte őket a Wembley stadionba, a hat-hármas mérkőzésre, szorongtak, tartottak az ellenféltől. Mégis, az odahaza veretlen angolok ellen kell kiállniuk. És akkor közülük valaki halkan elkezdte énekelni a buszban a Himnuszt. (Gyanítom egyébként, hogy Grosics Gyuszi volt az.) Csatlakozott hozzá sorra mindenki: Puskás, Hidegkuti, Bozsik, Kocsis, Lóránt, Czibor… És akkor már érezték, hogy nem lesz, nem lehet baj, érezték, hogy ők itt most a nemzet. Ők azok, akik nem magukért, hanem az annyiszor megtépázott Magyarországért játszanak. Megteltek önbizalommal.
Múlt ősszel, Egyiptomban szerepelt egy magyar labdarúgó csapat. Az U20-as válogatott. Emlékeznek még rá: hogyan álltak ott ezek az ifjak, egymás vállára téve a kezüket, összefogózkodva, a Himnuszt énekelve, bronzérmesek lettek a világbajnokságon.
Hazajőve megtámadták, bundázással gyanúsították őket. Öt fiú akkor kiadott egy nyilatkozatot: „Csak azt szeretnénk, ha – mint mindig – nyugodtan nézhetnénk mindenkinek a szemébe… Visszautasítunk minden sanda gyanúsítgatást, és a leghatározottabban kijelentjük: számunkra szent a haza."
Míg az afrikai focistákat nézem, erre az öt magyar fiúra gondolok. Jegyezzük meg a nevüket: Gulácsi Péter, Koman Vladimír, Németh Krisztián, Debreceni András, Korcsmár Zsolt.
Leírtak egy mondatot, leírták a legfontosabb három szót.
Talán nem tudják megrontani őket.
Kósa Csaba
Keresztény Élet 2010.02.07.
