Feladó: <SeeFee
Tárgy: Dicsôség e gyôztesnek! (Piffkó András-nekrológ)
Címzett: jozsef@kutasi.eu,
Jól sikerült a búcsúztatás, az emlékeztetőm, ha szerény is volt a részvétel. Igaz, Bandi barátunk még szerényebb, dicsôségvágy-mentes ember volt.
Egy hű, kísérőtársunk elment, de harcunkat nem vesztettük el
- megemlékező áttekintés Piffkó András, 80. életévében bekövetkezett halála (2011. január 31.) alkalmából
Mottó: a közszabadságért, amiben társadalmilag még mindig nincs teljességében részünk, nem meghal-
nunk, inkább úgy kell élnünk és tennünk, mint ahogy azt példaadóan Piffkó András bemutatta:
„S ah, szabadság nem virul, A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull, Árvánk hő szeméből! “
Kölcsey Ferenc: Himnusz (1823)
Piffkó András a Jászság szülötte, 25 évesen, közvetlenül 56-os forradalmunk leverése következtében hagyta el Budapest és az ország területét.
Stuttgartba kerülése után társaival magára vállalta a forradalmi ifjúság küldetésének folytatását, és már friss emigránsként azonnal bekapcsolódott az akkor még „szabad világnak“ tartott nyugati társadalmak polgárait felvilágosító közmunkába. Közéleti munkáját több mint öt évtizeden keresztül önfeláldozóan politikai, szociális és kulturális vonalon végezte. Neve nagyon gyorsan összefonódott a németországi magyar egyesületek népcsoporti, belső koordinálásával. Csúcsszervezeteink német hatóságok előtti képviseletével. Kiforrott szervezési-ügyintézői tapasztalatai kapcsán számos országos szervezetben vezetői funkciókat töltött be, legtöbbször titkári, főtitkári funkciókban. Ezen feladatai nem csak évtizedeken keresztüli 8 órás koordinátori elfoglaltságokat jelentettek, hanem rendszeresen éjszakákba nyúló, hálátlan, irodai, adminisztratív munkákat is. Különösen a Nyugat-Európában letelepedett volt, forradalmi résztvevők Szabadságharcos Szövetségeiben, valamint a Németországi Magyar Szervezetek Központi Szövetségében végzett feladatvégzései nevezhetők jelentősebbeknek. Ilyen minőségben látta el a német hatóságok és az itteni magyar szervezetek közötti kapcsolatok általános ügyintézői, pénzügyi-könyvelési tennivalóit is.
Ez a funkció abszolút megbízhatóságát feltételezte, másrészt kizárta azt, hogy karriert építhessen fel személyes egzisztenciális-gazdasági vonatkozásban: feladatához szinte állandóan szolgálatban kellett lennie, s ugyan milyen magánélettel lehet ilyesmit optimálisan összeegyeztetni!? Pályafutása szokatlan, nem hétköznapi hangyaszorgalmat és szinte misszionáriusi tudatot várt el tőle.
Nem véletlenül az első olyan magyar hazán belüli, országon kívüli személyiség volt, aki disszidálásom után személyesen etikailag és helyi integrálódásomban, rögvest 1972-től útirányt mutatott számomra. András, a szerény közszolgálatvégző példaadóm, majd nem sokkal később Rőczey János, a szellemi tanítómesterem lett - mindketten barátaimmá is váltak. Vajon jó irányba befolyásoltak?
András mellé álltam napi 8 órás üzemi munkám után, 8 éven keresztül, majd minden nap, a hétvégeken is. Sokszor éjszakákba nyúló szervezőmunkákban. Természetesen ingyenesen. Saját rendezvényeinket kiegészítve kezdetben a több tucat müncheni egyesület tevékenységének demokratikus koordinálást végeztük. Kezdve a lelkészségeknél, folytatva a kastli gimnáziummal, a MIKÉ -vel, stb... befejezve a Szabad Európások bevonásával. Több új ötlettel álltunk elő, és azokhoz András biztosította a hátteret. E célból jött létre újabb keretként a Németországi Magyar Szociális és Kulturális Alapítvány. Bevált, eredményes, évtizedesnél hosszabb akcióink voltak pl. központi könyvterjesztésünk, amelynek keretében a nyugat-európai, kulturális és politikai magyar rendezvényeket, bálokat, kongresszusokat, stb. látogattuk. Az azokon összegyűlt közönségnek bemutattuk javarészt szabad, nyugati könyvkiadásunk termékeit. Nem egyszer 3-4.000 márkás forgalmunk volt a bizományba begyűjtött kiadványokból. Ebből adódóan három „Magyar irodalom nyugatról“ jelmondat alatt önálló kiállításunk volt a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron. Hetente egyszer üzemelt az Alapítvány müncheni klubja irodahelyiségeinkben. Ezzel szemben nem sikerült felpörgetnünk más kezdeményezéseinket, így pl. a Müncheni Magyar Ház akciót vagy a Figyelő folyóiratot,... de nem csüggedtünk.
Majd tíz éves szorgalmas együttes közmunkánk után szervezeti körülményeink változni kezdtek, s elapadóban volt a német állami támogatás. Magam családalapításom mellett szakmai továbbképzésbe fogtam. Később bekapcsolódtam német politikai csoportok (Humanisták, Szociálfórum) akcióiba. De András tovább végezte megkezdett küldetését. Barátok voltunk és maradtunk. Közösen jártunk a horvát tengerpartra családjainkkal.
Az emigráció küldetésének befejezése, a „rendszerváltás“ fordulata következett. Andrással azt véltük, hogy közreműködésünk nyomán (is) meg fog teremtődni Magyarországon az igazságos rendszer, a valódi demokrácia. Egy eredetien új társadalmi rend. Azt hittük, hogy a Nyugat ezzel párhuzamosan tovább fog lépni demokratikus hagyományainak útján...
Ez a kettősen pozitív fordulat elmaradt. A Nyugat sem patronálta etikailag Magyarországot, hanem piacot hódított meg magának.
Most, hogy készülvén erre a megemlékezésemre az irataimban böngésztem. Kezembe került Kovács Zoltán (SZER) majd 40 éves elemzése „Az atomkorszak új értékrendje“. Megdöbbentett. A kisöreg napjaink láttán foroghat is a sírjában:
„...a felépíthető új értékrend lényegében különbözik mind a tőkés alapon felépülő és történelmileg kialakult polgári demokráciák, mind a szocializmus jelszavával jelentkező kollektív kísérletek értékrendjétől...!
Hiszen 40 év óta igazi pozitív fordulatot nem érhettünk el! Bizony kiket kiszolgáltatottságukban bántódás ér, kiket becsapnak politikai vezetői, azok, sajnos egyre kevésbé szuverén demokratává, inkább a nemzeti radikalizmusok, avagy nosztalgikus pótléktanok hívévé válnak az emberi méltóságot háttérbe szorító, egyoldalú globalizációban.
Piffkó András, mint 1956 szellemi, emberibb értékrend-üzenetének rendíthetetlen megőrzője. S nagy tett volt az a Kádár-rendszer idejében, ha egy emigráns szervezetet, egyéniségeket nem tudtak megfúrni avagy lejáratni! A beépített ügynökök és a budapesti belügynek jelentgetők felismerésében András barátunknak rendkívüli képessége, szimata volt. Zsarolhatatlan, megkörnyékezhetetlen magatartással rendelkezett!
Jobbik énünk példás megőrzőjének, szervezeti kísérőjének nevezhetem. Egy őrző felettünk és helyettünk is éber kell legyen!
Személyes, hétköznapi emberi példám van erre. Nyaralásaink során a horvát tengerparton kártyacsatákat vívott családtagjainkkal. Legtöbbször sorozatban nyert, de aztán kezdett elszenderülni. Már majdnem elaludt, s a két hölgy egyike végre már-már nyerésre állt. Reménykedtek. De őkelme egyszer csak feleszmélt és megint csak ő győzött.
Ellenfél, ellenség ellene hatékonyan nem működhetett.
Egy hű társat, barátot, egy 1956-os szabadságharcost most elvesztettünk, Befejezetlen Forradalmunk bevégzési harcát azonban nem.
Dicsőség e győztesnek!
Popovits János, München, 2011. február 8.
