Szőke István Atilla
Föltámadás előtt
Érzem, hogy véremben
zsibong a megújulás vágya
s fel-feltüzeli ereimben
a várakozás örömét.
Mintha a világ nyitná a szemét
s pislantana szét
s mondaná ne még, ne még,
még nincs itt az idő,
még várni kell,
még várni kell,
hogy toluljon a
teljesség teljesen,
teljesen belém,
a rügyfakasztó teljesség,
a megszülető teljesség.
Érzem, hogy egyre jobban
s egyre mélyebbről
árad belém eme
várt várakozás.
Mintha a világ nyitná a fülét
s hallgatózna
s mondaná ne még, ne még,
még tisztuljanak a hangok,
még kristályosodjanak a hangok,
még várni kell,
még várni kell,
hogy suttogva,
beszélve, kiáltva,
érkezzen a hang
s véle a rang,
a kiérdemelt rang.
Bizony, így van ez, ilyenkor,
várakozás idején,
még nem látni, csak érezni,
hogy jő a Fény,
jő az Üzenet,
jő az Áldás,
a Szeretet,
mely győzedelmeskedik,
mindenekfelett!
S kik eddig nem hittek,
nem hitték a Csodát,
a Valóságot,
mik egyszerre lesznek jelen,
most halkan rebegik:
„Többé nem kételkedem!”
Mert rügyet bontott a türelem,
Életté vált a Halál
s a szenvedés mindent megért,
mert áldozat kell a lélekért,
a lelkekért,
kikért a harc folyik,
a küzdelem folyik,
a kétkedő tegnaptól,
a vétlen holnapig.
Mondom, így van ez, ilyenkor,
várakozás idején,
már kopogtat a Remény,
s a megújulás szele
fátyolosan, selymesen,
megsimogat.
Mert rendelt ideje vagyon mindennek,
Istenvárásnak,
emberszületésnek,
beszédes halálnak,
a megmaradásnak
és a fénylő föltámadásnak!
