"Egy alkalommal a Szentföldön jártam, ahol az egyik kedvenc helyem a Boldogság hegye. Itt épült egy nyolcszögletű kis templom, gyönyörű rálátással a Genezáret-tóra. A hagyomány szerint itt mondta el Jézus a boldogmondásait. Mindig szerettem itt lenni, hagyni, hogy hasson rám ez a hely, minden, ami itt van.
Egy kedves ismerősömmel voltam itt, és azt mondtam neki: „Szerintem hozzunk el innen egy követ. Mindenképp ragadjunk meg és vigyünk haza valamit innen, mert Jézus itt mondta el, hogy kik a boldogok." Ezt ő is nagyon jó ötletnek tartotta, és hazahoztunk egy-egy követ. Nagy dolog, ha meg tudunk ragadni valamit abból, amit Jézus szeretne nekünk adni, amikor elmondja, hogy kik a boldogok.
Mi is hangzott ott el? A korabeli ember mit értett a boldogság alatt? Hajlamosak vagyunk kétezer év távlatából azt gondolni, hogy a boldogság fogalma alatt ugyanazok az asszociációk jelentek meg a hallgatókban, mint nálunk. Pedig nem így van. Amikor Jézus a boldogságról beszél, több tartalom is megjelenik ebben a görög szóban.
Az első, hogy az Istenek a boldogok. Istennek lenni boldogság. Milyen érdekes, mikor valaki üdvözül, és mi biztosak vagyunk abban, hogy ez megtörtént, akkor nem rögtön szentté avatjuk, hagyunk egy kis időt. Először azt mondjuk, hogy ő Isten közelébe kerül, ezért boldog, mint „Boldog Teréz anya, Boldog II. János Pál pápa". Az üdvösséghez, szentséghez, és átvitt értelemben az életszentséghez kapcsolódik, mikor azt mondjuk, hogy boldog valaki.
Aztán a második. Még mit jelentett, hogy valaki boldog? Azt, hogy jó sora, jó sorsa van. A boldogság azáltal jön létre és ragadható meg, hogy valami nálunk többhez kapcsol minket. Ez nem elsősorban pillanatnyi érzelmi vagy lelkiállapot, hanem az, amikor az életemet nálam nagyobb erők elkezdik alakítani. Ezáltal felismerem, hogy ez nem véletlenek sorozata. Nem ahogy esik, úgy puffan, hanem az élettörténetemet, a sorsomat képes vagyok a nálam nagyobb erőkkel összefüggésben látni.
A harmadik, amikor valami boldogító dolog történik. Nem csupán boldognak érzem magam, hanem történik valami nagyobb, kegyelemszerű dolog, egy ajándék, ami nem belőlem fakad. Ez pedig egyszerűen csak meglep, és átjár.
Ha az ember boldog akar lenni, keresse a kapcsolatot a nála többel. Ennek részeként megéli az életét, ebből fakad az, amire azt mondjuk, „boldog". Jézus boldogságmondásai nagyon tükrözik ezt a sokkal tágabb perspektívát. Nem arról beszél, hogy „Most nektek semmi se jut, aztán majd odaát reméljétek.". Hanem rávilágít, hogy van egy sokkal nagyobb távlata annak, ha szeretnénk boldogok lenni.
Gyakran a boldogság nagyon görcsös, leszűkített akarása, elképzelése jellemez miket. Úgy is meg lehet fogalmazni, hogy minél sebzettebbek vagyunk, annál sebzettebben vágyjuk és képzeljük el a boldogságot. A sebzett ember boldogságkeresése az Istennel való viszonyában valahogy így hangzik: „Uram, miért nem boldogítasz már? Miért akarod, hogy ilyen boldogtalan legyen az életem? Miért nem segítesz, hogy boldogabb legyek?"
Ez nem Istenről szól, hanem a sebzettség tárul föl ebben a formában. Amikor az emberi lélek sebzett, a boldogságot is sebzetten keresi. A sebzett emberi lélek a boldogság keresésében gyorsan valamilyen élvezet után nyúl. „Talán az élvezeteken keresztül lehetek boldog? Talán mindig az itt és moston keresztül?"
A sebzettségnek lehet más iránya is. Amikor valaki legyint, és azt mondja: „A boldogságért nagyon meg kell dolgozni. Minimum 30 évig még nem is álmodhatok róla, mert azt nagyon ki kell érdemelni. Én meg ki vagyok? Egy nulla." Ez a fajta gondolkodásmód ugyanúgy a sebzett boldogságkeresés tünete. Ennek lényege az Istenhez való viszonyulásban így szól: „Nem értem, hogy Isten miért nem akarja, hogy boldog legyek, és miért nem segít engem a boldogságban." Pedig mindez a sebzettség tükröződése, nem Isten világos látása.
Aztán van, amikor énközpontú a boldogságkeresésünk. Az énközpontú boldogságkeresésben fordul a világ. „Isten az a valaki, aki azt akarja, hogy ÉN boldog legyek." Isten azt akarja, hogy az életem gyönyörű legyen, kiteljesedjen, sikeres, egészséges legyek.
Az énközpontú boldogságkeresésben van igazság, hiszen persze, Isten nagyon szeretné, hogy boldogok legyünk. De ezzel a gondlkodásmóddal elkezdjük tönkretenni azt a tágabb világot, amihez éppen másképpen kellene kapcsolódnunk. Az énközpontú boldogságkeresés elkezdi fölszámolni a kapcsolatainkat, mert minden mondatunk úgy kezdődik, hogy ÉN. A másik pedig, hogy az énközpontú boldogságkeresés elkezdi a saját szívünket fölkaszabolni. Saját magunkat sebezzük meg.
A harmadik gondolat, hogy létezik istenközpontú boldogságkeresés. Ebben pedig így szól a kérdés: „Mondd, Istenem, hogyan tudnánk mi együtt boldogok lenni? Hogy lehetne a te boldogságod az enyém is? És hogy tudnék én úgy törekedni a boldogságra, hogy az neked is boldogság legyen? Uram, de jó lenne nekünk együtt kitalálni, hogy ez hogy is van." Az istenközpontú boldogságkeresésben máshova helyezem a hangsúlyt.
Hallottam egy nagyon érdekes előadást, Magyarország egyik leggazdagabb embere beszélt az életéről. A következőt mondta. „Tele volt az életem feszültséggel és indulattal. Én akartam lenni a leggazdagabb, a legnagyobb. Nekem nem volt mindegy, kikkel beszélek, milyen társaságban vagyok. Szép lassan beteg lettem, és tönkrement az életem,a házasságom, a kapcsolatom a gyerekeimmel. Kezdtem rájönni, hogy teljesen rossz irányban kerestem valamit, magam sem tudom, hogy mit. Most ott tartok, hogy megtapasztaltam milyen az örömteli vágyakozás. Ha van valami, ami engem most emberré tesz, az az örömteli vágyakozás."
Mit érthetünk ez alatt, hogy az örömteli vágyakozás? Nagy dolog, ha a boldogsággal kapcsolatban egy nagyobb összefüggésbe helyezzük magunkat. Hagyunk időt arra, hogy életünk eseményei, a találkozások, a pillanatok elnyerjék a maguk jelentését.
Sokszor nem hagyunk időt a boldogságra. Pedig amikor megérkezik valaminek a jelentése, az élet megajándékoz engem a saját élettörténetem jelentőségével. Ha megtalálom a jelentést, megkapom ajándékba a jelentőséget, de minderre érdemes időt szánnom.
Megyünk a világban, szelfizünk. Ezzel kapcsolatban kettős érzéseim támadnak. Az első, a negatív, valami ilyesmit mondat velem: „Elég érdekesek vagyunk, hogy a látszatot akarjuk megörökíteni. Hogy jutottunk ide, hogy a látszat megörökítésével töltjük az időnket?"
Másfelől azt érezhetjük, hogy ha igazán boldog akarunk lenni, jól esik az örömömet megosztani. Hogy csak veletek együtt tudok boldog lenni. Ezért ebből valamit el kell küldenem nektek. A legnagyobb sebzettségünkben is, a legmélyebb vágyaink egyszer csak, mint valami kis szikra, megjelennek."
Részlet Pál Feri 2017. január 29-i vasárnapi beszédéből. Hallgasd meg a teljes hanganyagot: http://bit.ly/
