Ma reggel feldobta a Facebook a tavalyi rövid kis évösszegzőmet, mely tény arra ösztökélt, hogy idén is tegyek valami hasonlót. Megpróbálom hát rendezni a gondolataimat, s lezárni ezt a lassan elfogyó évet, hogy ismét tiszta lappal, új reményekkel vághassak/vághassunk neki a következőnek.
Mi történt 2017-ben? Rengeteg dolog. Kint is, bent is. A „kintet" most hagyjuk, mindenki, akinek még van szeme, de legfőképp igénye a látásra, tudja, mi folyik ebben az országban.
Mi történt bent, a lelkemben? 2017-től én csak kaptam. Még akkor is, amikor úgy éreztem, éppen elvesz tőlem valamit. Nem. Minden tapasztalás, minden találkozás, minden csalódás, minden fájdalom csak épített. Hozzám adott, erősített, bizonysággá egyenesített kérdéseket.
Megtanultam, hogy nem kell többé küzdenem az ellen, aki vagyok. Nem harcolok már a „csakazértis" önállóságért, nem akarok mindenáron menekülni a politika közeléből. Nem így terveztem az életem, az igaz, hisz ki az, aki gyermekként arról ábrándozik, hogy majd egy politikus felesége lesz? De az lettem. Pontosabban politikus lett az a férfi, akivel húsz éve összekötött a sorsom. Ez van, ezt végre, húsz év után tudomásul vettem, elfogadtam ezt az állapotot. Teljes egészében.
Mert tudom, hogy Gábornak nagyon fontos, amit csinál. Hisz abban, amit csinál és ahogy csinálja. Szívvel-lélekkel-ésszel, de nem aljassággal. Ezért büszke vagyok rá, s nem kérek elnézést azért, mert politikus.
Soha annyi támadást nem kaptunk még, mint 2017-ben. Azért mondom így, „kaptunk", mert immár sorra kerültem én is. De lepereg. Visszapattan. Kontraproduktív, mert tovább erősít. Mindkettőnket. Így köszönöm ezt is 2017-nek.
Ahogy köszönöm azt a kegyelmet is, hogy képes vagyok immár nem csak a saját tévedéseimből, hibáimból tanulni és épülni, hanem a másokéból is.
Köszönöm, hogy találkozhattam olyan emberekkel, követhetek olyanokat, olvashatok olyanokról, akik nehéz helyzetben vannak/voltak, akik betegek vagy betegek voltak, akik gyógyulnak, küzdenek, akik meggyógyultak, s az átélt nehézségeik által új alapokra helyezett világukból tanítanak. Köszönöm, hogy segítettek áthelyezni a fókuszt az igazán lényegesre, s az inspirációik által már egyre rövidebb ideig dagonyázok az önsajnálatban és háborgok a világ igazságtalanságán olykor.
Köszönöm 2017-nek, hogy megtanított nemet mondani. Hogy már nem akarok mindenkinek megfelelni – bár még így is több a „jókislány" kényszer bennem, mint ahogy szeretném, de majd elmúlik –, hogy már nem veszem fel a telefont, ha nincs kedvem, hogy az első negatív megnyilvánulásnál képes vagyok törölni embereket a mindennapjaimból, nem adok második esélyt, mert – ebben is egy rákkal küzdő lány erősített meg – tisztelnünk és szeretnünk kell az életünket annyira, hogy nem dobjuk oda magunkat koncként a gyűlölet elé.
Köszönöm 2017-nek (a 2017-es önmagamnak) azt a bátorságot, hogy ki mertem állni a nagy nyilvánosság elé mindazzal, aki és ami vagyok, s ezáltal több „mindenjó van a zsákomban", mint a Mikulásnak.
Köszönöm, hogy tudok sírni, hogy tudok szívből nevetni. Őszintén.
Köszönöm, hogy nincs bennem irigység és gonoszság.
Köszönöm ezt a közösséget, a szeretetet, minden élményt!
