Lengyel Károly
Édentõl Édenig
Mióta eljöttem onnan, hangosan lobogva kísér a lángpallos,
tiltott almának ízével számban kóbor lettem és magányos.
Kötöztem kínomban kõbaltát, s önmagamra vadásztam,
felszállt a tiszta füst, így voltam újra meg újra áldozat.
Csillagokat nézni közelrõl akartam, téglát vetettem,
hogy torony tetején otthonom karnyújtásra legyen.
Piramisok minden kövén bõröm egy darabja szárad,
s közben a nagy folyó locsog átkot és imákat.
Hódítottam aljasul, erõvel. Hódítottak aljasul, erõvel.
Adózó, igázó, hatalomrészeg álmokat kergettem.
Kellett a harc, a vér, a babonázón fénylõ arany,
önnön tébolyomhoz láncolt korbácsolt rab maradtam.
Voltam Longinusz kovácsa, és megkésett zarándok,
könnyeim sarában térdeltem, varrtam templomi kárpitot.
Hadak nyomán botladoztam, félrerúgva útszélen hagytak,
hisz nem értettem igét igával miként alázhatnak.
Elsuhantak sietõs vak évek, százak meg százak.
Nyomomban õsvádlón harcos angyalok jártak,
mert egyik sem értette soha elhaló halk szavam:
Nem vétettem, a bennem égõ Ige lesz élõ áldozat.
Budapest, 2007. december 15.
